vissza | nyomtatás

II. Rákóczi Ferenc újratemetése

Szerző: Tverdota György

Rákóczi száműzetésének szomorú története kapcsán a szerző minden bizonnyal számíthat az olvasók elemi tájékozottságára. Nyilvánvalóan tudják, hogy a fejedelem a szabadságharc bukása után egy időre Franciaországban telepedett le, arra számítva, hogy a Napkirály katonai és politikai támogatásával visszatérhet hazájába, és folytathatja függetlenségi harcát a Habsburg-udvarral szemben. Amikor ebbéli reményeiben csalódnia kellett, a török birodalomba költözött, a szultán segítségében reménykedett politikai céljai valóra váltása tekintetében. Törekvései hiú remények maradtak, éppúgy, mint fia, Rákóczi József próbálkozásai. A fejedelem Rodostóban telepedett le, és ott is halt meg. Tudni kell azt is, hogy – amint ezt Kossuth Lajos is megfogalmazta – „az 1715. XLIX-ik törvény […] Rákóczi Ferencet, Bercsényit és követőiket a haza nyilvános ellenségeinek s az igaz szabadság felforgatóinak káromolva, proscribálta.” Végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a hatalmas Rákóczi-birtokot a Habsburg-császár felosztotta a hozzá hű vagy hozzá csatlakozott magyar főurak között.

Rodostói zarándoklat
Ilyen körülmények között, Rákóczi hívének mutatkozni, Rákóczira hivatkozni, őt vagy híveit dicsérni, a Rákóczi-indulót eljátszani, énekelni stb. a bécsi udvarral és adminisztrációval szembeni nyílt lázadásnak számított, és – a politikai rendszer éppen aktuális keménységétől függően – többé-kevésbé súlyos retorziókat vonhatott maga után. A rodostói zarándoklat is azok közé a cselekmények közé tartozott, amelyek kockázatokkal jártak, rebellis politikai állásfoglalásnak számítottak. A Rákóczi-emlékek iránti kegyelet kihangsúlyozza a zarándoklat egy sajátosságát: elköteleződést, hitvallást, kockázatvállalást, odaadást jelent valaki vagy valamely ügy mellett. Thaly két 18. századi utazó beszámolója kapcsán írja:

„Mind e kassai vándorló doctornak, mind a szólnoki Mészárosnak emez utazásai és tudósításai bizonyítják, hogy honfitársaink már a múlt század vége felé is kegyelettel látogattak el a nagy bujdosó fejedelem törökországi magányának, elhúnytának helyére s érdeklődve nyomozták ott a Rákóczi-emlékeket, sőt a mit lehetett, haza is hozának azokból, – mint Mészáros.”

Az 1848–49-es szabadságharc bukása utáni időkbe ugorva, Thaly így folytatja:

„Föltehető, hogy azon legújabbkori nagyszámú emigránsaink közűl, kiket az 1849-iki események zivatarai török földre sodortak, szintén akadnak vala legalább egynehányan, a kik Konstantinápolyból elzarándokoltak Rodostóba.”

A legjelentősebb zarándoklat, még az önkényuralom korából, Kubinyi Ferenc, Henszlman Imre és Ipolyi Arnold 1862-es utazása volt.

„De e társaság – írja Thaly Henszlman szóbeli beszámolójára hivatkozva – csak egy napig tartózkodott Rodostón, és e nap egy részét is elvoná a zavartalan, komoly munkálkodást igénylő szakszerű tanúlmányozástól, búvárkodástól az agg Kubínyinak határt nem ismerő hazafiúi felbuzdúlása, elérzékenyülése, a szent helyek láttára. Ipolyinak misét kellett szolgálnia Rákóczi kápolnájában, – mialatt a nyakas lutheránus Kubínyi térdepelve sírt.”

A zarándoklat nyilvánvaló jele annak, hogy a tisztelet tárgyát felkereső személyben kialakult a kultikus magatartás. A kultusz gyakorlója extatikus állapotba kerül, magán kívül lesz. Jól illusztrálja ezt Thaly idézett beszámolója Kubínyiról, aki luteránus létére pápista módon térdepel, végigasszisztál egy katolikus misét, mert bálványa, a fejedelem maga is katolikus volt, és sírásban tör ki lépten-nyomon, azaz egyfajta extázisról tesz tanúbizonyságot. A zarándoklat mindazonáltal csak egyéni döntés, értékválasztás folyománya. A zarándok példát mutathat másoknak, esetleg buzdíthat másokat példája követésére, de választása mégiscsak szűk személyi körre korlátozódik. Nem tart igényt etikai normává emelésre. A zarándoklatban megpillantott egyéni kultikus attitűd azonban alapja, kiindulópontja lehet valamely kollektív, egy tágabb közösség egészét megmozgató, normát állító vállalkozásnak. Az ilyen vállalkozások közül az egyik legtanulságosabb, legérdekesebb, elemző figyelmünkre legméltóbb az újratemetés.

Történelmi kompromisszum
A magyar történelemben a kiegyezés teremtett jelentősen új helyzetet a nemzeti értékek érvényre juttatása tekintetében. Ausztria meggyengülése az 1860-as években vált nyilvánvalóvá. A bécsi udvar kénytelen volt politikailag kiegyezni a Habsburg Birodalom legjelentősebb elnyomott nemzetével, a magyarral. Az új helyzetben a császárnak, aki magyar király is lett, önmérsékletet kellett tanúsítania a nemzeti törekvésekkel szemben. Előnyösen változott tehát a helyzet, ugyanakkor az a körülmény, hogy nem egy nemzeti függetlenségét kivívó nemzet értékelte újjá önnön múltját, hanem a régi ellenfélből szövetséges lett, s a két régi ellenség ezentúl együtt volt kénytelen vinni a birodalom ügyeit, sok hamisságot és kétértelműséget is okozott, ami kiiktathatatlan volt a rendszerből mindaddig, amíg az fennállt.

Ilyen keretek között történt 1873-ban, azaz hat évvel a kiegyezés után, hogy Zemplén vármegye közgyűlése elhatározta, hogy II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatala érdekében föliratot intéz az országgyűléshez – s ennek pártolására egyszersmind a hazai összes törvényhatóságot köriratilag felszólítja. A vármegyék és szabad királyi városok egymás után csatlakoztak Zemplén vármegye hazafias indítványához. Ehhez kapcsolódott a korabeli mértékadó értelmiség egy része, s kezdeményezték, hogy Rákóczi földi maradványait a fejedelem születésének 200. évfordulójára, 1876. március 27-re szállítsák haza. Rendezzenek számára, valamint Bercsényi Miklós és más bujdosók tiszteletére országos emlékünnepet. A követeléseknek természetesen részét képezte az is, hogy az 1715-ös 49. törvénycikket, amely nemzetárulókként bélyegezte meg a számkivetésben élő kurucokat, helyezze az udvar hatályon kívül, sőt, Rákóczi, Bercsényi és követőik honfiúi érdemeit iktassák törvénybe.

Ez már nyílt, dacos provokációt jelentett Ferenc Józseffel szemben. Vajon mit tesz az uralkodó annak a magyar arisztokratának az ügyében, aki ősei, a Habsburg-császárok ellen nyílt katonai küzdelembe, élethalálharcba bocsátkozott? Vajon hajlandó lesz-e visszavonni Károly és Mária Terézia rendelkezéseit, s elismerni a dinasztia esküdt ellenségének, a magyar rebellió évszázados szimbólumának történeti érdemeit?

Az uralkodó nehéz dilemma elé került, s egy ország leste, hogyan oldja meg a gordiuszi csomót. Eleinte a halogatáshoz folyamodott. A színfalak mögött nyilván egyezkedett a magyar hatalmi elittel, s elnapolta a döntést, hátha elalszik az ügy. A függetlenségi párti politikusok számára azonban a Rákóczi-ügy remek kristályosodási pontként szolgált. Folyton lehetett rá hivatkozni, folyton lehetett revolverezni a magyar kormányt és az uralkodóházat, folyton fel lehetett mutatni hazafias eltökéltségét azzal, hogy e mögé a szimbolikus törekvés mögé állt. A turini emigrációban élő Kossuth – mint a 19. század Rákóczija – természetesen pártfogolta a fejedelem és bujdosótársai hazahozatalának és újratemetésének ügyét.

A dolog nyúlt, mint a rétestészta, az évekből évtizedek lettek, míg végül az agg uralkodó beadta a derekát. Végül Tisza Istvánnak sikerült elérnie, hogy megtörténjék, aminek meg kellett történnie. Az engedélyezett hazahozatal realizálása aztán a „darabontkormány” bukása után uralomra jutó nemzeti koalíció kormányára és Wekerle Sándor miniszterelnökre maradt.

Látni kell az ügy mélyén meglapuló képmutatást, amely a megegyezés alapjául szolgált. A magyarok – úgymond – nem akartak mást, mint hogy olyan személyek, akik addig idegen országban számkivetve nyugodtak sírjaikban, végre hazai földbe kerülhessenek, ahol az őket hőn szerető nemzet látogathatja emlékhelyüket. Bécs pedig nem kívánta – úgymond – akadályozni, hogy magyar nemzetiségű személyiségek hazai sírokban pihenjenek. Keresztényi dolog egyik részről, keresztényi dolog másik részről.

A dolog, persze, korántsem volt ilyen egyszerű. Ellenérdekű felek megegyezése történt, amelyből mindkét oldal előnyösen kívánt kikerülni. Bécs ki akarta húzni a dolog méregfogát, kielégítve a követeléseket, pacifikálni akarta a folytonosan követelőző partnert. A magyar politikai vezető csoport pedig a nemzeti érdekek képviseletét követelő hazai rétegeknek játszott. A nemzeti ellenzékiséget igyekezett a maga kanálisába terelni. Az ellenzék ellenben abban volt érdekelt, hogy leleplezze a kompromisszum gyenge pontjait, noha a kiegyezés játékszabályain ő sem tehette túl magát. Sem a birodalmi érdeket, sem a nemzeti ellenzékiséget nem képviselhette következetesen, s így igazmondása részleges, kritikája hiányos maradt.

Az előkészületek
A gépezet beindult. A közvéleményt rendszeresen tájékoztatták arról, hol tartanak a pompázatos gyászünnep előkészületei. A folyamat kezdetén Rákóczi sírjának megtalálása, majd a tetemek első azonosítása áll. 1874-ben, amikor már 52 vármegye és szabad királyi város kívánta feliratban a bujdosók hamvainak hazahozatalát, nem lehetett többé elodázni a dologgal való foglalkozást. Ludolf gróf, a Monarchia isztambuli nagykövete találni vélt egy Rákóczi-sírt, amely üres volt, s elterjesztette, hogy nem lehet hazahozni a maradványokat, mert nincs mit hazahozni.

Thaly Kálmánnak 1889-ben sikerült eloszlatni a félreértést és közömbösíteni a ráépített manipulációt. Egy küldöttség tagjaként, amelyben többek között Vámbéry Ármin, Fraknói Vilmos is helyet foglalt, Thaly elérte, hogy a lazarista szerzetesek kezén lévő rodostói St-Benoît-templomban azonosítási célból felnyissák a kuruc vezérek és Zrínyi Ilona sírjait. A rangos tudós küldöttség tanúságtétele ellenére, még a hazahozatal idején is kétségek merültek föl az iránt, hogy csakugyan a fejedelem maradványait találták meg. „Egy öles szerzetest átvettek, s ezt hozzuk most haza” – írja például az egyik levelező. Mindenesetre miután kiderült, hogy van mit hazahozni, már csak a császári udvar beleegyezését kellett megszerezni.

A hazahozatali folyamat érdekes módon egy mellékszereplő, Vay Ádám Gdanskban eltemetett hamvainak honi földben való ünnepélyes eltemetésével vette kezdetét. Az az érzésünk, hogy ez volt a főpróba. Ha a procedúra botrány nélkül lezajlik, szó lehet a legfőbb kuruc vezérek hazahozataláról is. De Vay generális esete is jól mutatja, hogy – mivel a száműzöttek külföldön hunytak el – az idegen országok legmagasabb rangú politikusai, állami intézményei is be lettek avatva a fejleményekbe. Vay révén Németország, Bercsényi fiának, Lászlónak itthoni újratemetése folytán a francia kormány és a francia arisztokrácia kapcsolódott az ügyhöz. Rákócziék hamvainak hazahozatala pedig nem történhetett meg a török szultán hozzájárulása nélkül.

Ha a külföldi partnerek ilyen magas szinten képviseltették magukat, akkor az Osztrák–Magyar Monarchia is a csúcsokon volt érintve. Ülésezett a magyar parlament, s állást kellett foglalnia az ügyben apostoli királyunknak, I. Ferenc Józsefnek is. Végül megszületett és kihirdettetett az új törvény is, amely a bujdosók érdemeit megörökítette és érvénytelenítette az 1715-ös hírhedt 49. sz. törvénycikket. A holttestek megszentelésében, bazilikabeli (és Thökölynek a Deák-téri evangélikus templomban történt) felravatalozásukban, temetésükben pedig az egyházi főméltóságoknak jutott kulcsszerep. Számos bizottság szerveződött: hazahozatali bizottság, ünnepélyrendező bizottságok, ünnepi küldöttségek. A politikai és adminisztratív elit majdnem teljes egészében mozgósítva volt.

Van az újratemetési ügynek egy birodalmon belüli, de (legalábbis félig-meddig) magyarságon kívüli aspektusa is. A zágrábi tartományi gyűlésen a horvátok Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc hamvainak Bécsújhelyből, kivégzésük helyéről való hazavitelét kezdeményezték. Ha Zrínyi Ilonát hazahozzák, akkor édesapjának, Zrínyi Péternek is kijár ez a bánásmód.

A magyar néptömegek számára látványosságként és részvételi lehetőségként adva volt az ünnepi menet, amely a nagy halottakat kísérte, s a vasúti pálya mentén is le lehetett róni a tiszteletet, amerre a vonat Orsovától Szegeden, Kiskunfélegyházán át a Keleti pályaudvarra, majd a fővárosból Kassára haladt. Rövidebb-hosszabb huzavona után október 28-át a fővárosban munkaszüneti nappá tették. Másnap az iskolákban nem volt tanítás, hanem Rákóczi-ünnep. Rákóczi és bujdosótársai újratemetése tehát a szó szoros értelmében országos eseménnyé vált.

Ha a dolog tárgyi vonatkozásait tekintjük, akkor is az esemény kolosszális méretei tűnnek szembe. A koporsók megtervezése, elkészíttetése éppúgy költséges és reprezentatív gesztus volt, mint az országos nyilvános síremlékpályázat, amelyet egy rangos kuratórium bírált el, a különvonat, a hamvakat Rodostóból Constanzába szállító magyar hajó, Szeged város Rákóczi-szoborpályázata, a gyűjtés a kassai lovas szoborra, a fővárosi diadalkapuk, díszemelvények, a Petőfi Társaság ülése, antológiák kiadása a fejedelemről és kurucairól stb. A külsőségek szemkápráztatóak voltak, a lelkesedés és a történelmi elégtételérzés egy régi nemzeti sérelem orvoslása fölött őszinte. Nem lehet megtagadni az újratemetés szimbolikus gesztusától az elismerést.

Disszonanciák
Ugyanakkor föl kell figyelnünk a disszonáns jelekre is. Soroljunk föl néhányat, és próbáljuk meg levonni belőlük a szükséges következtetéseket! Fölrepül a hír, hogy Kassa közgyűlése kérte a miniszterelnököt, hogy az újratemetést napolják el 1907 májusára, mert a város nincs felkészülve az ünnepség lebonyolítására. A gyanú, természetesen, a kormányra terelődik, s megfogalmazódik a „kisajátítás” vádja. A kormány – mondja az ellenzék – „Rákóczi hamvait tartogatja védőpajzsnak az országos harag ellen”. Jövőre népszerűtlen intézkedéseket kell hozni, tegyük át hát a rendezvényt későbbre, hogy megkopó népszerűségünket felélénkítsük általa. „Spekulálnak Rákóczival. Profitot húznak a csontokból. Lebújnak egy sírhalom mögé. Évtizedes követelés volt a Rákóczi hamvainak a hazaszállítása; ők most azt mondják: tessék várni addig, míg nekünk nem használ az ügy…” A csetepaték következménye az lett, hogy az eseményt nem halasztották el.

A sajtó nyilvánosságra hozza azt a feliratot, amely a kassai dóm márványszarkofágján lesz olvasható, s amelyben – egyebek között – ez áll: „Számkivetésüknek I. Ferenc József apostoli királyunk vetett véget, ki drága poraikat a nemzet határtalan örömére visszahozatta és a haza szent földjén helyeztette örök nyugalomra 1906. évben. Az ő dicső emlékük erősítse az utódok hazaszeretetét.” Ez a szöveg a tűz és a víz mesteri összebékítése. Kifejezi háláját Ferenc Józsefnek, egyben kiáll a száműzöttek mellett. Az utolsó mondatbeli kifejezés: „az utódok hazaszeretetét” immár jótékonyan tisztázhatatlanná teszi: a Habsburg-császár uralta vagy a rebellis Rákóczinak nyughelyül szolgáló haza az, amelyet az utódoknak szeretniük kell. Az ún. Rákóczi-törvény szövegében és a törvény indoklásában is ezzel rokon megfogalmazásokra bukkanhatunk:

„Ő Felsége attól az érzéstől áthatva, hogy az elődeire hosszú századokon át súlyosan nehezedett ellentétek ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik, […] a király és a nemzet kölcsönös bizalmának újabb zálogául II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazaszállítását legkegyelmesebben elrendeli.”

Az indoklás „Fönséges Urunk […] nemes lelkületből eredő fejedelmi elhatározásának” tudja be a törvény meghozatalát. Mielőtt viszolyogni kezdenénk ettől a megoldástól, lássuk be, hogy az adott helyzetben valamilyen modus vivendit mégiscsak kellett találni.

A törvénynek az ellenzék is örül, „fehér törvénynek” nevezik, az 1715-ös proskripciós, ún. „fekete törvénnyel” szemben, amelyet Ferenc József hajlandó volt – az előzetes hírekkel ellentétben – hatályon kívül helyezni. Az öröm azonban nem mondható teljesnek. Nemcsak a törvény szövegének szűkmarkúsága miatt, amely nem mossa le név és személy szerint a gyalázatot Zrínyi Ilonáról, Thökölyről, a Rákócziakról, nem nevezi Rákóczi Ferencet fejedelemnek stb. Hanem azért, mert észleli és jelzi a koronás fő és a bécsi udvar engedékenységének határait.

A bécsi tartózkodás legnyilvánvalóbb jele a közös, ún. K.u.K hadsereg magatartása. A korábbi terv az volt, hogy a hamvakat Fiuméig hadihajó hozza, „onnan pedig az egész hadsereg tisztelgése kíséri a hazatérőket új pihenőhelyükig. Szóval az államhatalom a maga minden eszközével és minden külső díszével volt tisztességet és elégtételt adandó azoknak a nagyoknak, akik ellen az államhatalom egykor olyan súlyosan vétett.” Ezért aztán nagy megütközést keltett a hír, hogy „a katonaság egészen távol marad a nemzet ünnepétől”. S csakugyan. A kassai hadtestparancsnokság megtiltotta a tiszteknek a gyászszertartáson való részvételt. A tisztek és hozzátartozóik csak a kaszárnya ablakaiból szemlélhették a gyászmenet elvonulását. A legénység ezen a napon nem kapott kimenőt a városba.

Ha belehelyezkedünk az újratemetés logikájába, el kell ismernünk, hogy a hadsereg részvételének követelése magyar részről jogos volt, elvégre Rákóczi, Bercsényi, Thököly, Zrínyi Ilona földi maradványaival legmagasabb rangú katonai vezetők, a harci cselekmények irányításában tevőlegesen részt vevő személyek tértek vissza hazájukba. Megillette volna őket a hadi tiszteletadás. Másfelől azonban a hadsereg volt a Monarchia egyik olyan testülete, amelynek irányítását Bécs sohasem engedte ki a kezéből. Újratemetés ide vagy oda, a fegyvert sem valóságosan, sem jelképesen nem adta ki a kezéből a Burg.

Megoldatlan nemzeti feszültségek
Egy másik mozzanat, amely megbotránkozásra adott okot, ugyancsak Bécs eltökéltségét mutatja arra, hogy engedékenysége ellenére szimbolikusan is a kezében kívánta tartani a folyamatot. A sajtó hírül adta, hogy „Rákóczi hamvainak beszentelésekor a rodostói templom díszítésének legnagyobb része fekete-sárga volt. Ezt a hírt egy mai rodostói távirat is megerősíti, amely szerint a Rákóczi koporsóját takaró lepel is fekete-sárga színű.” Mindez jelzi, hogy a magyar állami szuverenitás korlátozott volt. E nagy nemzeti felbuzdulás lebonyolítása sem történhetett birodalmi fékek, akadályok beépítése nélkül.

Egy másik szeplő a Rákóczi-törvény egymondatos 4. §-ához kapcsolható: „Jelen törvény rendelkezései semminemű magánjogi következményekkel nem bírnak.” Ebben a mondatban az uralkodó összekacsint a magyar vezető rétegekkel. Mintegy vagyonjogi védelméről biztosítja ezt a réteget a kurucosan nemzeti törekvésekkel szemben. Mitől kellett megvédeni az arisztokráciát? Nos, Rákóczi Ferenc félországnyi birtokait azok között a főurak között osztották föl a Habsburg-uralkodók, akik hűségesek maradtak az udvarhoz, vagy – elárulva a fejedelmet – átálltak a labanc oldalra. A „magánjogi következmények” elhárítása annak kimondását jelentette, hogy Rákóczi hazahozatala nem rendíti meg birtokjogaikban azokat, akiknek ősei a Rákóczi-birtokot bitorolták.

A paragrafus tehát figyelmeztetésként is felfogható volt azokkal az urakkal szemben, akik renitenskedni merészeltek, hogy Bécs az ő érdekeiket is védi az igazi rebellis kuruc szellemmel szemben. „Akik eladtak és birtokodon osztozának – írja a publicista a hazatérő fejedelemhez fordulva –, akik beléd kapaszkodtak és veszedelembe taszítanak: ők várnak, Nagy Fejedelem, szép Magyarország határán, ők kísérnek végig az országon s ők temetnek el jó mélyen, hogy soha többé ne zavard őket és nyugodalmukat.”

Az ellenzék emlékeztet Rákóczi Vallomásainak arra a kitételére, amelyben a fejedelem szemére veti az uraknak, hogy „nem akartak fegyvert adni a jobbágyok kezébe, nehogy talántán uraik ellen fordíthassák. És megörökítéd Vallomásaidban a nemes urak őszinte megnyilatkozását, kik is azt felelék sürgető szavaidra: »hiszen mi nemesi szabadságjogainkért fogtunk fegyvert!«” Az egyik írás, némi csúsztatással, a „kuruc” szó közismert „keresztes” etimológiájára hivatkozva, Rákóczi kurucait egyenesen Dózsa György parasztjaival azonosítja, a parasztháború örökösének tartja.

Azaz az ellenzék lényegében azzal vádolja a kormánykoalíciót, hogy önös érdekei szolgálatában kisajátította Rákóczi örökségét, holott a fejedelem a szegény népé. Sokkal inkább azoké a modern bujdosóké, akik jelenleg is kivándorolnak Amerikába, mert hazájukban nem tudnak megélni. Ez a felfogás egyáltalán nem áll távol Ady kuruc verseinek szellemétől. Ady Esze Tamás komája című versében még Rákóczit is csak alkalomnak, ürügynek tekinti arra, hogy a kuruc mozgalom spontán elégedetlensége alakot öltsön és megszerveződjék:

„Rákóczi, akárki, jöjjön valahára,
Kígyóinknak, Esze komám, lépjünk a nyakára.”

A közös nemzeti felbuzdulás mögött tehát nemzeti, birodalmi és társadalmi feszültségek lappanganak, s vagy kitöréssel fenyegetnek, vagy megoldásra várnak.