|
A vasfüggöny lebontásának külpolitikai háttere
Szerző: Kovács László
Elhangzott az Egy Emberibb Világért Alapítvány által szervezett pódiumbeszélgetésen. - Budapest, 2009. május 28. A vizsgált időszak csúcspontját jelentő határnyitás nem csak Magyarországra gyakorolt hatást, hanem az egész térségre, a kelet-nyugati viszony egészére és különösen Németország sorsára. Ez a magyarázata annak, hogy az elmúlt 20 évben szinte nem volt olyan magyar-német találkozó, ahol német részről meg ne említették volna - legalább egy utalás erejéig - a határnyitást és hogy az milyen szerepet játszott Németország sorsának alakulásában, a két Németország újraegyesülésében. Alig pár hete Edmund Stoiber volt bajor miniszterelnök látogatott el hozzám, Brüsszelbe. Ő most az Európai Bizottság megbízásából a bürokrácia leépítésén dolgozik, és ebben a minőségében jött hozzám mint az adó- és vámügyekért felelős biztoshoz. De azzal kezdte, hogy emlékeztetett első találkozásunkra, 1989-ben, amikor ő Bajorország belügyminisztere volt, és a határnyitás kapcsán velem mint akkori külügyi államtitkárral folytatott megbeszéléseket. Most, hogy a 20. évfordulóhoz közeledünk, Európa számos országában tartanak a miénkhez hasonló konferenciákat. Pár héttel ezelőtt a Spanyol Királyi Külügyi Intézet meghívására jártam Madridban egy ugyancsak ezzel a témával foglalkozó konferencia előadójaként. Szeretném hangsúlyozni, hogy én a határnyitást - mint évtizedeken át külügyi területen dolgozó politikus - a külpolitika szemszögéből fogom megközelíteni. És szeretnék még hozzátenni egy számomra személyesen is nagyon fontos szempontot. Mindabban, amiről itt szó esik, Horn Gyulának meghatározó, kezdeményező szerepe volt. Nagyon sajnálom, hogy betegsége miatt ő nem lehet jelen. Volt külpolitikusként is hangsúlyoznom kell ugyanakkor, hogy az egész folyamat nem a külpolitika területén kezdődött. A nyitás sokkal szélesebb volt, és olyan fokozatos változásokat jelentett, amelyek nélkül a külpolitikában sem indultak volna meg a reformok. Sőt, azt kell mondjam, hogy éppen a külpolitika volt az a terület, ahol - legalábbis a felszínen - sokáig nem látszottak a változások. Magyarországon sokkal szabadabb volt a gazdaság és a kulturális élet, mint a szovjet blokk többi országában, ennek ára viszont a külpolitikában a Moszkvához való 100%-os hűség volt. A 80-as évek elejétől azonban a háttérben más folyamatok bontakoztak ki. A szovjet érdekszférához, a Varsói Szerződéshez és a KGST-hez tartozó Magyarország külpolitikájában a változások nemzetközi feltételeit a kelet-nyugati viszonyban a 70-es években bekövetkezett enyhülési folyamat teremtette meg. Ezek az óvatos és fokozatos változások 1982-ben kezdődtek. Ezek egyike volt a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz történő csatlakozás. Korábban volt már több sikertelen próbálkozás, de ezeket a szovjet vezetés nagyon egyértelműen leállította. Azt hangsúlyozták, hogy ezek az intézmények az amerikai imperializmus eszközei, és Magyarország jobban teszi, ha távol marad tőlük. 1982 őszén viszont az akkori pártközpont külügyi osztályának és gazdaságpolitikai osztályának közös javaslatát elfogadva a Központi Bizottság a csatlakozás mellett döntött. És nem kért ehhez előzetes beleegyezést a szovjet vezetéstől. A magyar pártvezetés csak az ülésen hozott döntés után adott tájékoztatást Moszkvának a történtekről. A kérdés: mi indokolta és mi tette lehetővé ezt a merész lépést? Mert a kelet-nyugati viszonyban bekövetkezett enyhülés ehhez nem lett volna elég. Nos, volt egy másik tényező: a szovjet vezetés helyzete. Brezsnyev akkor már halálos beteg volt, nem sokkal a csatlakozásunk után meg is halt. Őt egy nála is betegebb új pártfőtitkár követte, Jurij Andropov. Az ő alig több mint 1 évvel később bekövetkezett halála után pedig a szintén idős és beteg Csernyenko lett a Szovjetunió első embere. Volt tehát három évnyi esélye a magyar külpolitikának - ahogy az angolban mondják: window of opportunity -, amit ki lehetett használni. A szovjet vezetés ugyanis saját magával volt elfoglalva. Három évig elsősorban azt nézték, hogy ki lesz a következő utód. Nem figyeltek Magyarországra, és ezt tudatosan igyekeztünk kihasználni. 1985 áprilisában lezárult az utódlási folyamat, Gorbacsov lett a főtitkár. Az ő nyitott, felvilágosult gondolkodása viszont kedvezőbb feltételeket teremtett a Nyugat felé történő magyar nyitás folytatásához. A bizalmas kapcsolatfelvétel Magyarország és az Európai Gazdasági Közösség között szintén erre az időszakra esett. A rendszerváltás után egyszer Magyarország akkori londoni nagykövetével beszélgettem, aki a 80-as években a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője volt. Elmondta, hogy ők érezték, valami van a háttérben Magyarország és az Európai Gazdasági Közösség között, de nem tudták, hogy mi. Nem tudták, hogy kik tárgyalnak és miről, csak érezték, hogy van párbeszéd a két fél között. 1985-től, Gorbacsov hivatalba lépésétől kezdve az addig bizalmas, titkos tárgyalások nyilvánossá és hivatalossá váltak. Három témáról folytak: Magyarország és az Európai Gazdasági Közösség tagállamai közötti kereskedelmet akadályozó mennyiségi korlátozások lebontásának magyar igényéről, az ipari együttműködés lehetőségéről és a teljes körű diplomáciai kapcsolatok felvételének az Európai Gazdasági Közösség részéről megfogalmazott igényéről. Mindez akkor, amikor a KGST még el sem ismerte az Európai Gazdasági Közösséget. Kicsit előreugorva az időben, 1988. szeptember 30-án külügyminiszter-helyettesként Marjai József miniszterelnök-helyettes kíséretében voltam, aki Brüsszelben aláírta a megállapodást. Ezzel jöttek létre a nagyköveti szintű hivatalos diplomáciai kapcsolatok a KGST-hez és Varsói Szerződéshez tartozó Magyarország, valamint az Európai Közösségek között. Ami természetesen a szovjet szövetségi rendszeren belül nemcsak feltűnést, de ellenérzést is keltett. A külpolitikai nyitásban 1984 kiemelkedően fontos év volt. 1983 őszén ugyanis a Szovjetunió megszakította a genfi szovjet-amerikai tárgyalásokat a közepes és nagy hatótávolságú nukleáris rakétákról. A drámai lépést a szovjetek azzal indokolták, hogy elkezdődött az amerikai rakéták telepítésének előkészítése az Egyesült Királyságban, a Német Szövetségi Köztársaságban, Olaszországban és Belgiumban. Ez volt ugyanis a NATO válaszlépése a szovjet SS20-as rakéták korábbi telepítésére. Gromiko szovjet külügyminiszter viszont kijelentette, hogy ezzel lerombolták a tárgyalások alapjait. Én 1983 októberében egy magyar küldöttség tagjaként Londonban jártam - akkor a pártközpont külügyi osztályának helyettes vezetője voltam -, és kaptam egy üzenetet Malcolm Rifkindtől, a brit külügyminisztérium második emberétől, hogy szívesen látna egy beszélgetésre. A találkozón elmondta, hogy dolgozik Margaret Thatcher parlamenti beszédén, és abban szeretné a véleményemet kérni, hogy mondhatja-e azt a miniszterelnök asszony konkrétan, hogy jövő tavasszal Magyarországra fog látogatni, vagy pedig csak utaljon arra, hogy esetleg elképzelhető egy jövő évi látogatás valamelyik közép-európai országban. Azt mondtam, hogy erre most nem tudok válaszolni, de hazatérve konzultálok a vezetéssel, és napokon belül jelzem, van-e fogadási készség. Mire hazaértem, kiderült, hogy ugyanezekben a napokban Bettino Craxi olasz miniszterelnök szintén bejelentette magyarországi látogatási szándékát. Ugyanezt jelezte Helmut Kohl német kancellár és Wilfried Martens belga miniszterelnök is. Vagyis éppen annak a négy NATO-országnak a vezetői, amelyek érintettek voltak a rakétatelepítésben. Nyilvánvaló volt, hogy Magyarországot választották ki a "jégtörő" szerepre. 1983. december 6-án az MSZMP Politikai Bizottsága elé terjesztettük a külügyi osztály javaslatát, miszerint fogadjuk el a kezdeményezéseket. Az volt az érvünk, hogy Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy a négy NATO-ország előtt becsapja az ajtót. Mert ha becsapjuk, 10 évig nem fogjuk tudni kinyitni, míg a Szovjetunió - ha akar - bármikor visszatérhet a tárgyalóasztalhoz. Nagy vita után a Politikai Bizottság elfogadta a javaslatot. Annyi volt a kompromisszum, hogy húzzuk szét a látogatásokat, "nehogy egymásnak adják a kilincset". Így aztán Margaret Thatcher februárban, Craxi áprilisban, Kohl júniusban, Martens pedig szeptemberben jött. Magyarország ezzel olyan szerepet vállalt, amit utána évekig méltattak a hozzánk látogató vagy a magyar vezetőkkel külföldön tárgyaló nyugati politikusok. Kiemelték, hogy Magyarország vállalta a Kelet-Nyugat közötti párbeszéd megőrzését. Diplomata barátaim, akik hazajöttek nyári szabadságra, ijedten kérdezték, hogy nem lesz ebből baj? Hiszen ez szembe megy a szovjet vonallal. 1984 nyara volt, nekik is azt mondtam, hogy a szovjet vezetés a saját dolgaival van elfoglalva, semmilyen aggodalomra okot adó jelzést nem kaptunk. Nem sokkal később Moszkvában jártunk, és volt bennünk némi szorongás, hogy mit fognak mondani. Semmit nem mondtak. Csupán egy formális mondat hangzott el, miszerint figyelemmel kísérik Magyarország lépéseit, a tárgyalásokat, de biztosak abban, hogy a magyar vezetők mindig az egyeztetett szocialista álláspontot képviselik. Mivel ezeket a látogatásokat semmiféle magyar-szovjet egyeztetés nem előzte meg, a magyar tárgyalók azt képviselték, amit Magyarország szempontjából jónak tartottak. 1986-89 között külföldi államfők és kormányfők sora járt Magyarországon. Köztük koronás uralkodók, mint Beatrix holland királynő, Margit dán királynő, János Károly spanyol király. Magyarországon járt Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke és számos nyugat-európai miniszterelnök. A magyar kormányfő Belgiumba, az NSZK-ba, Franciaországba, Görögországba, az Egyesült Királyságba, az Egyesült Államokba és Kanadába látogatott. A szovjet szövetségi rendszer többi országa meg sem közelítette ezt a magyar aktivitást. Még néhány dolog, ami szintén nagy figyelmet keltett. A diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele Izraellel, amellyel 1967-ben, és a Vatikánnal, amellyel 1945 után szakítottuk meg azokat. Új diplomáciai kapcsolatot létesítettünk a Koreai Köztársasággal (Dél-Koreával) és a Dél-Afrikai Köztársasággal. Ezekkel a lépésekkel is egyedül voltunk a Szovjetunió szövetségi rendszerében. Így jutottunk el 1989 nyaráig, George Bush amerikai elnök látogatásáig. Magyarország mindezek következtében nagyon komoly nemzetközi tekintélyre tett szert. Ezt veszélyeztettük volna az NDK-menekültek hazatoloncolásával. Szeretnék végül megemlíteni két fontos belpolitikai döntést is, amelyeknek szintén részük volt a határnyitás előkészítésében. Az egyik az új útlevéltörvény. 1988. január 1-jétől minden magyar állampolgár állampolgári jogon kapott útlevelet. Tehát nem hosszas kérelmezés és elbírálás után. Olyan útlevelet, amely mind az öt világrészre érvényes. És megszűnt az "ablak". Az én korosztályom még emlékszik erre a furcsa kifejezésre. Arra, hogy az útlevelet nem lehetett másként használni, csak ha minden egyes kiutazáshoz egy "ablakot", azaz egy kilépési engedélyt pecsételtek bele. Egyébként nem volt érvényes. 1988. január 1-jétől viszont állampolgári jogon járt az öt világrészre érvényes, külön kiutazási engedély nélkül használható útlevél. A másik döntés a "vasfüggöny", a magyar-osztrák határon húzódó elektromos jelzőrendszer lebontásáról szólt. Ez 1989. május elejétől június végéig meg is történt. Ezzel kapcsolatban egy nem lényeges, de érdekes dolog. A világot bejárt fénykép a drót átvágásáról nem a bontás megkezdésekor, hanem a befejezésekor készült. A két elfoglalt külügyminiszter, Horn Gyula és Alois Mock ugyanis csak június 27-ére tudott mindkettőjük számára elfogadható időpontot egyeztetni. Így akkor történt meg a drót szimbolikus, közös átvágása, amikor a bontás gyakorlatilag már befejeződött. |