|
Az idő folyása
Szerző: Csukovits Enikő A középkorban jószerével a teljes lakosság úgy élte le az életét, hogy annak fontos dátumait nem tartotta számon. Árpád-házi Margit 1276-ban lefolytatott szentté avatási perének tanúbizonysága szerint a nyúlszigeti apácák több mint egynegyede nem volt tisztában a saját korával. "Mikoron bizonyságot tőn Szent Margit asszonynak szentséges életéről, nem tudá megmondani, hány esztendős. Hanem azt mondá, hogy mi időtől fogva esze emlékezete volt, azóta fogva mindenkoron lakozott e két klastromban, Veszprémett és itt e Boldogasszony klastromában." Szoror Cecilia tudatlansága nem számított szégyenletesnek. A leggazdagabb bárók, főpapok márvány síremlékeire is csak a halálozás évét vésték.
Az életkor Azt hihetnénk ezek után, hogy az életkornak semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak a középkorban. Ez azonban nem igaz: a legfiatalabbak és a legöregebbek esetében ugyanis fontos szerepe volt. A gyermekek 12 - a fiúk néhány helyen 14 - éves koruktól számítottak törvényes korúnak, 24 évesen pedig teljes korúnak, amikortól is szabadon rendelkezhettek birtokaikkal. Ha valamilyen ügyben szükség volt a kor ismeretére, Magyarországon a következő eljárást alkalmazták: a kérdéses korú gyermekkel vagy ifjúval megjelentek valamelyik egyházi testület vagy az egyik nagybíró (nádor, országbíró), netán a király előtt, ahol a külső alapján megítélték, hogy a vizsgált személy hány évesnek néz ki, és erről hivatalos okiratot állítottak ki. Szemérmes hajadonok esetében az is előfordult, hogy a vizsgálatot végzők házhoz mentek. Ezeket az okleveleket magyarul "időlátó levélnek" nevezték, az ott megállapított életkor hitelesnek számított. A 16. században még jócskán állítottak ki ilyen okiratokat. Időlátó levél készült Mátyás király unokájáról, Corvin Erzsébetről is. Egészen más okból volt jelentősége az öregek - és főleg a nagyon öregek - korának. Mivel a társadalom emlékezete alapvetően a szóbeliségre épült, birtokperekben az eljárás egyik legfontosabb eleme volt olyan öregek meghallgatása, akiknek emlékein túl már "nem terjed az emberi emlékezet". Természetesen minél öregebb volt valaki, annál nagyobb volt a szavahihetősége. Ebből következik, hogy az alacsony középkori átlagéletkor ellenére - egy 50-60 éves ember már igencsak öregnek számított - a tanúk nemegyszer 80-90, sőt 100 évesnek vallották magukat, esetenként akár évtizedeket hozzátéve saját tényleges korukhoz.
Az emlékezet határai A dátumok szükségtelenségére szép példa Károly Róbert 1317-ben kelt adománylevele. A megajándékozott Drugeth Fülöp "szülőföldjét és rokonságát elhagyta ... zsenge korunkban eljött velünk a bennünket a származás jogán megillető Magyarországra, mostanáig sem tágított mellőlünk, és még férfi korunkban is, balszerencsés és kedvező éveink során, a feladatokat velünk együtt vállalta fel és oldotta meg". Károly Róbert 1300-ban lépett az ország földjére, és ezt az évszámot nem felejtette el, hiszen uralkodási éveit 1301-től számította. A kor gondolkodásmódjából következően azonban sem a király, sem a kiváltságolt fél nem érezte szükségét a pontos dátum megjelölésének.
Az év A keresztény éra kezdőpontja Krisztus születése. Először Dionysius Exiguus római apát alkalmazta, érvényre jutását pedig Beda Venerabilisnak köszönhette, akinek Az időkről című munkája révén valamennyi keresztény népnél elterjedt. A többi számítási módot azonban csak a középkor végén tudta teljesen kiszorítani, s a pápai oklevelekben is csak a 10. század második felétől alkalmazták. A különféle érák létezése mellett nehézséget okoz, hogy a középkorban helyenként változott az év kezdő napja. Az azóta egyeduralkodóvá vált január 1-jei évkezdést - habár ismerték - a 14. századig ritkán alkalmazták a hivatalos okiratokban, krónikákban. Csak a 16. század után vált Európa-szerte általánossá. Emellett évkezdő napnak számított március 1. (Velencében a 18. század végéig használták); március 25. (pl. Firenzében vagy Angliában, ahol az adózási évnek még ma is ez a kezdő napja); húsvét - annak ellenére, hogy évről évre más napra esett (pl. Franciaországban); szeptember 1. (a bizánci császárságban és a görög vallást követő népeknél), valamint a leginkább elterjedt december 25., karácsony. Magyarországon többnyire ez utóbbi volt használatos. A 13. századtól elvétve előfordult január 1-jei évkezdés is, amely a december 25-31. között írt oklevelek esetében nehezíti meg a helyes dátum megállapítását.
A napi dátum A legelterjedtebb keltezési mód is a különböző ünnepekhez kötődött: ha a megjelölni kívánt időpont ünnepnapra esett, a dátum az ünnep nevét tartalmazta, ha a kalendárium arra a napra nem tüntetett fel ünnepet, azt jelezték, hogy milyen ünnepnap előtt vagy után, a hét melyik napján történt az esemény vagy kelt az oklevél. Nézzünk néhány példát! Ha az oklevél végén a következő keltezést találjuk: "datum in festo sancti Stephani regis, anno domini MCCCC XL mo", akkor tudjuk, hogy azt a nótárius 1440-ben, Szent István király ünnepnapján, azaz augusztus 20-án írta. Aki az egyházi ünnepeket ismeri, annak naptárt se kell ehhez kézbe vennie. Ha azonban azt olvassuk: "datum feria sexta proxima post festum sancti Stephani regis anno...", akkor a dátum pontos átírásához már oklevéltani naptár szükséges, ha nem áll szándékunkban bonyolult számításokba fogni. Csak így tudhatjuk meg, hogy az 1440-es évben a Szent István nap utáni feria sexta, vagyis a hét hatodik napja, a péntek augusztus hányadik napjára esett. (A hét első napja a vasárnap volt, amelyet azonban Dominica néven jelöltek, feria secunda a kedd volt, feria tercia a szerda, és így tovább.) A keltezést az is nehezíti, hogy míg a példában említett Szent István napja mindig augusztus 20-ra esik, addig az egyházi évnek vannak változó ünnepei is: megtartásuk ideje legnagyobbrészt a húsvét időpontjától függ. A középkorban nem ismerték a ma használatos egy-egy évre szóló naptárt. Úgynevezett öröknaptárt használtak, amelyben csak az állandó ünnepek és a szentek nevei szerepeltek a maguk változatlan helyén. A mozgó ünnepek és a vasárnapok jelölésére az úgynevezett aranyszám és a vasárnapi betű szolgált. A számítás megkönnyítésére gyakran egy naptárkeréknek nevezett ábrát mellékeltek. Ez a számunkra nehézkesnek tűnő keltezési módszer olyannyira népszerű volt, hogy még a 16. század végén, teljesen protestáns vidékeken is a szentek ünnepei szerint kelteztek hivatalos és magánjellegű iratokat egyaránt.
Az ünnepek A kötelezően megtartandó ünnepeket Magyarországon elsőként a szabolcsi zsinat határozatai írták elő 1092-ben. Az itt felsorolt ünnepek száma - a vasárnapokon kívül - 28, míg az 1493-ban megtartott esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat már ötvennél is több ünnep megtartásáról rendelkezett. Az ünnepeket parancsolt és nem parancsolt ünnepekre osztották fel. Míg az utóbbit csak az egyházi szertartásokban kellett megtartani, addig a parancsolt ünnepek a hívőknek is két kötelességgel jártak: misehallgatással és a szolgai munkáktól való tartózkodással. Az ünnepek sorából a karácsony és a húsvét mellett - jelentőségét tekintve - mindenütt kiemelkedett az egyházközség saját védőszentjének ünnepe, amely az év egyik legjelentősebb helyi eseménye volt. A nagy búcsújáró helyek, mint például Várad is, ezen az ünnepen vonzották a legtöbb hívőt.
Az időmérés A 14. század utolsó harmadában készült a jelenleg ismert legkorábbi magyarországi toronyóra, melyet egy 1386-1389 közötti évekből származó besztercebányai számadástöredék említ. A 15. században órát állíttatott magának Pozsony, Bártfa, Sopron, Kassa, Nagyszeben polgársága. 1512-ben említik a selmeci városháza toronyóráját, 1514-ben a brassói Fekete-templom óráját. Toronyórát állíttatott az esztergomi érsek, a váradi, s az egri püspök is székesegyháza nagyobb dicsőségére. Minden bizonnyal Budán is volt nyilvános óra már a 15. században, erről azonban sajnos nincs korabeli adatunk. Tudjuk ellenben, hogy Mátyás királynak több mozdítható órája volt: egy aranyozott homokóra, egy homokóra arany-ezüst dísszel, egy tiszta ezüstből készült óra, egy aranyóra, valamint egy Lorenzo Medici által küldött óra. A század második felében már felbukkantak Magyarországon is a magánkézben lévő, hasonlóképpen mozdítható órák: ilyet adományoz 1470 körül rokonának Várdai István bíboros. Egyéb források pedig azt bizonyítják, ha szűk körben is, de a 15. század második felében Magyarországon már ténylegesen használták időmérésre ezeket az órákat. A toronyóra státusszimbólumból egyre több helyen a mindennapok szükséges tartozékává lett, s mivel kérlelhetetlenül jelezte az idő múlását, rákényszerítette az embert annak minél gazdaságosabb felhasználására. Az időhöz való viszony, az időkép megváltozása az élet minden területén nyomon követhető. A modern időkép elterjedése azonban évszázadokig tartott - általánossá válása pedig jócskán kívül esik a középkor határain. |