vissza | nyomtatás

Bojti Ferenc: Visszavont visszavonás. Egy nem közölt cikk

„2012. május 23-án küldtem el először az alábbi, Egyenes beszéd? című cikket a Galamus szerkesztőinek közlésre, ám Mihancsik Zsófia azt írta vissza, őszintén meglepi a feltételezésem, hogy Gerő megalapozatlanul, csak a rosszindulata alapján beszélt. Már csak azért is, mert a Bolgár-féle Romsics-interjúból ő is azt olvasta ki, hogy ez az ember az állásfoglalás elől a történészi szakszerűség mögé bújik. Mindenesetre megkérdezte Gerőt, aki azt mondta, engem is szívesen megismertet a problémája forrásaival, ha érdekel, és felhívom telefonon.

A kapcsolatfelvétel megtörtént. Sok mindent tisztáztunk. Én megkövettem őt bizonyos elhamarkodott minősítésektől, amik főleg az én tudatlanságomról, az utóbbi években részéről kifejtett tudományos teljesítmény hiányos ismeretéről, és nem az ő valóságos szakmai ellaposodásáról árulkodtak. Ő kedvezően nyilatkozott dolgozatom tartalmi és stilisztikai igényességéről, méltányolhatónak gondolta álláspontomat, amelynek bizonyos felvetéseivel viszont nem értett egyet. Tekintettel az ő jóval megalapozottabb ismereteire Romsics szakmai és emberi teljesítményéről, nem éreztem magam eléggé felvértezve, hogy érdemi vitába bocsátkozzam vele, és abban is meggyőzött, hogy neki erről a megalapozott véleményéről joga van nyilatkozni a médiában. Viszont fenntartottam véleményemet, hogy a tudományos megközelítésnek szigorúan távol kell tartania magát a napi politikai megfontolásoktól éppúgy, mint a sima ideológiai önigazolás csábításától. Úgy gondolom, ha elvszerűen bíráljuk az ú.n. jobboldali történészeket és tudományos intézményeket, akkor nem azt kell kifogásolnunk, hogy milyen politika szolgálólányává teszik a tudományt, hanem azért, mert a tudományt egyáltalán az akármilyen politika szolgálólányának tekintik. Ez az alapvető különbség, és szerintem Romsics alapállása e tekintetben felvállalható.
Mindazonáltal akkor elálltam attól a szándékomtól, hogy a cikk közlésre kerüljön.

Gerőt azonban láthatólag nem hagyta nyugton a téma. Úgy tűnik, akár önmaga előtt is bizonyítani akarta, hogy nem személyes indítékok, hanem szakmailag okadatolt tények alapján alakította ki negatív véleményét a történész kollégáról. Az ez ügyben legutóbb a Galamusban publikált cikkében egyenesen antiszemitizmussal vádolta meg Romsicsot. Érvei számomra egyáltalán nem tűntek meggyőzőnek, és inkább azt a véleményemet erősítették, amit a cikkemben képviseltem. Ezért változtattam meg elhatározásomat, és most már arra kérem a Galamus szerkesztőit, közöljék az (említett meggondolatlan minősítésektől megtisztított) írásomat, annál is inkább, mert azt feltételezem, Gerő legutóbbi cikke igazából az enyémre reagált. Ismerjék meg az olvasók a kibontakozó vita első részét is. Annak meg különösen örülnék, ha a Galamus helyet adna Romsics Ignác válaszának is az ellene felhozott súlyos vádakra.” 

Mindezt július 4-én írtam és küldtem el a Galamus szerkesztőségének, még mielőtt a Rubiconban megjelent Romsics Ignác védelmében, avagy Meddig lehet az antiszemitizmus vádjával dobálózni? című összeállítást, szerkesztőségi állásfoglalást és a hozzászólásokat (TGM, Gyáni Gábor, Székely Gábor, Ungváry Krisztián) elolvastam volna. Ez magyarázza az utolsó mondatot. A szakma szinte egyöntetű, és a mérvadó értelmiség nagy többségének kiállása Romsics mellett fölöslegessé teszi a megtámadott professzor magyarázkodásnak tűnő személyes involválódását.

Miután a Galamus egy hetes kimaradás után, július 9-én megjelent számában nem találtam a cikkemet, a következő levéllel fordultam Mihancsik Zsófiához:

„Kedves Főszerkesztő Asszony!

Nagy várakozással nyitottam meg a nyolc nap kihagyás után ma újra megjelenő Galamust. Azt reméltem, viszontlátom benne a Visszavont visszavonás című írásomat, amelyet július 4-én küldtem meg Önnek, épp azon a napon, amikor a Rubiconban megjelentek a Gerő András Romsicsot illető antiszemitázó vádjait kategorikusan visszautasító, az ellen tiltakozó cikkek (Gyáni, Ungváry, TGM stb.). Nem így történt. Csalódásomat csak némileg enyhítette, hogy olvashattam viszont Sándor Klára nagyszerű elemzését, amellyel maradéktalanul egyetértek, és a Galamus kötelességszerűen helyet adott a szerzőtársak és tanítványok tiltakozó írásának. Meggyőződésem ugyanis, hogy az általam még május végén írott, majd azt az Ön és Gerő András ki nem mondott, de jól érzékelhető implicit kérésére visszavont Egyenes beszéd? című cikkem a történtek fényében a szélesebb közvélemény előtt új megvilágításba helyezné Gerő András motívumait a Romsics elleni támadás kapcsán.

A Visszavont visszavonás az eredeti cikk közlése mellett arra is jó alkalmat nyújtana, hogy mind én, mind a Galamus szerkesztői, mindenekelőtt Ön, kedves Zsófia, önkritikusan beismerjük, hibát követtünk el, amikor (ujságíró)szakmai és/vagy szakmán kívüli megfontolásokból elálltunk a cikk közlésétől. Sándor Klára azt írja: „becsületbeli ügynek érzem, hogy a Galamuson se maradjon szó nélkül, ha valakit alap nélkül leantiszemitáznak.” Különösen akkor, ha éppen a Galamus adott teret ennek a „leantiszemitázásnak”. Egészen más fénytörése lenne a dolognak, ha Gerő cikke válaszként jelent volna meg egy éppen Romsics szakmai becsületét védelmező írásra. Akkor még véletlenül sem vetülne a Galamusra az a vád, hogy az ebben az ügyben a szakma és a közvélemény szinte teljes egésze által elmarasztalt  Gerő szócsöve lett.

Nos, a közlés elmulasztásával ez a hajó elúszott, de az időben gyakorolt önkritika még sokat javíthatna a helyzeten. Eredeti cikkem visszavonása visszavonásának, vagyis a közlés ismételt kérésének ez a fő motívuma, és véleményem szerint ez a Galamusnak és Önnek is, kedves Zsófia, fontos kell, hogy legyen. Ne gondolja azt, hogy Sándor Klára és a munkatársak, tanítványok írásainak leközlésével minden Magától telhetőt megtett, és nyugodtan túlléphet az ügyön.

Kérem, jelezze vissza, ha mégis úgy dönt, nem közli a cikkemet. Ebben az esetben másutt kellene azt megjelentetni, ami nagyon nem lenne kedvemre, mert nem szeretnék kellemetlenséget okozni sem Önnek, sem a Galamusnak, aminek eddig leghűségesebb olvasói, előfizetői és levelezői közé tartoztam.

Barátsággal és tisztelettel

Bojti Ferenc”

Azóta eltelt megint egy hét. Sajnálattal tapasztaltam, hogy az antiszemitizmus-vitában a Galamus – a hétfői Sándor Klára-írást és a szerzőtársak, tanítványok (a Rubiconból átvett) tiltakozását leszámítva (mintegy letudva a kötelező köröket) – kizárólag a Gerőt támogató írásokat közli, és mellőzi az ellentétes irányultságú vélemények publikálását. Csak meg kell nézni a keddtől péntekig a tárgyban megjelenő tucatnyi vendégszerzői, olvasói megnyilvánulást. Az én Visszavont visszavonás című hozzászólásom nincs köztük. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a tisztességes szerkesztői elveket Gerő András ügyében felülírják valamifajta általam nem ismert eredetű egyéb megfontolások.

Sajnálom. A fentebb idézett július 9-i e-mailemben arra kértem a Galamus szerkesztőit, hogy jelezzék, amennyiben nem áll szándékukban közölni az írásomat, mert akkor máshova küldöm el. Azt írták vissza, hogy csak az egy hetes szünet miatt feltorlódott anyag miatt késik a cikkem megjelenése. Nem tudok tovább várni, ezért cikkemet felajánlom közlésre a Rubiconnak.

 

Egyenes beszéd?

Az ATV Egyenes beszéd című műsorának vendége volt hétfőn, 2012. május 21-én Gerő András történész, akit Kálmán Olga a Horthy-kultusz elharapózásáról kérdezett. Az interjúban többek között a következő hangzott el (a galamus.hu közlése nyomán.)

„Van olyan ember, aki azt írta, hogy közepest vagy közepesnél jobb jegyet érdemel a Horthy-korszak, mert hát azért szociálpolitikában ott sok minden történt. Na de hát közben megöltek félmillió embert ártatlanul! Hogy jön ez össze?

– De ezt ugye nem történész mondta?

De, ezt Romsics Ignác írta, aki a korszaknak egyébként szakértője, csak ilyen-olyan okokból van egy helyezkedési hajlam vagy egy intellektuális dezorientáltság emberekben, és nem értik, hogy ha én az európai kultúra része vagyok, akkor ennek a kultúrának a legfontosabb értéke az élet. Minden azt védi, a jog is. Azt büntetik a legjobban, aki elveszi az életet, jobban büntetik, mint a lopást, mint bármi mást. Ha azt mondom, hogy félmillió ártatlan ember halála csak az egyik komponens, de azért magyar intézetek jöttek létre Európában, ez meg egy másik komponens, akkor elvesztettem azt a hierarchiát, amire a mi kultúránk épül. Hát ez olyan, mintha Németországban egy történész azt mondaná a hitleri korszak után, hogy kétségtelenül sok rossz történt a Hitler alatt, de a népautó gyártás elindult, máig virágzik a Volkswagen, Németország kijött a válságból, autópályák épültek és a többi. Nem lehet így nézni. Egy korszakot mindig elsősorban a bűnei stigmatizálnak, és a bűn azzal függ össze, hogy milyen a mi kultúránk, bűnnek látunk-e valamit, jónak vagy rossznak.”

Ha jól értem, itt Gerő András, aki igen kiváló történész, azzal vádolja meg Romsics Ignácot, a Horthy-korszaknak (nem „egyébként”, hanem éppen szakmai felkészültsége és a politikai elfogultságok kiiktatására törekvő attitűdje miatt „a”) legtekintélyesebb szakértőjét, hogy elvtelenül helyezkedik vagy jobb esetben (?) intellektuálisan dezorientált, jelentsen ez bármit is.

Lássuk akkor a tényeket. A számtalan hírforrás közül válasszuk ki találomra a Népszabadság online kiadásának május 11-i számát, amelyben részletes leírást olvashatunk Romsics Ignác előadásáról, amit Horthy Miklós kormányzó személyiségéről, politikai, erkölcsi – és esetleges büntetőjogi – felelősségéről tartott abból az alkalomból, hogy a gyömrői önkormányzat a város központjában található Szabadság-teret Horthy Miklós térre nevezte át. 

„Ha az volt a cél, hogy egy elismert szaktekintély révén utólag igazolást nyerjen a névcsere, akkor a terv csúfosan elbukott. Romsics Ignáccal törököt fogott a gyömrői önkormányzat.

A történész másfél órás – tapssal többször megszakított – előadása megerősítette ismereteinket: Horthy Miklósnak ’legalábbis nem volt ellenére’ a fehérterror, a kormányzót felelősség terheli a numerus clausus és a többi jogfosztó, zsidóellenes törvény, a gettósítás és a vidéki zsidóság halálba küldése miatt.

Bár a trianoni szerződéssel elcsatolt területek jelentős részének visszaszerzése döntően a nemzetközi helyzetnek, és nem Horthynak köszönhető, tény, hogy a kormányzó akkoriban népszerűsége tetőpontján volt. Elkezdődött azonban egy folyamat, amelynek – Romsics megfogalmazása szerint – ’totális katasztrófa’ lett a vége. A történész megemlítette azokat a körülményeket is, amelyeket Horthy mentségére szokás felhozni: a kormányzónak szerepe volt abban, hogy a budapesti zsidóság nagy része életben maradt. Romsics Ignác ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy Horthy külső kényszer nélkül vitte bele Magyarországot a Szovjetunió elleni háborúba. A hadba lépést végérvényesen aligha lehetett elkerülni, de féléves-egyéves haladék is sokat jelenthetett volna az országnak. 1944 tavaszán, a német bevonuláskor Horthy Miklós a helyén maradt, ősszel pedig – a megkésett és rosszul előkészített kiugrási kísérlet után – nem egyszerűen lemondott, hanem átadta a hatalmat Szálasi Ferencnek. A történész hangsúlyozta, hogy a Horthy által elkövetett hibák nem pusztán mai szemmel egyértelműek: a kortársak közül például Bethlen István is súlyos szavakkal minősítette a kormányzó politikáját.

Az előadás után többen a történésznek szegezték a kérdést: méltónak tartja-e Horthy Miklóst arra, hogy közterületet nevezzenek el róla? Romsics Ignác kitért a válasz elől, és meglehetősen ingerültnek tűnt, amikor elhagyta a színpadot. Mint aki legszívesebben visszakérdezne: nem voltam elég világos?!”

Ez volna az a híres intellektuális dezorientáció? A kétharmados, sőt a magyar nácikkal együtt háromnegyedes többségű jobboldal szándékaival dacoló, csakis a tudományosan alátámasztható tényekre alapozott és aktuálpolitikai törekvéseket kizárva mérlegelő szakvélemény hangoztatása, ez lenne az elvtelen helyezkedés? A beszámoló utolsó bekezdése a villanófény élességével világítja meg a két történészi mentalitás közötti alapvető különbséget. Gerő nyilván azzal fejezte volna be az előadását, (amivel, félreértés ne essék, magam is maximálisan egyetértek,) hogy Horthyról főteret elnevezni nem szabad, quod erat demonstrandum. Amire a fideszes és jobbikos városatyák a fejükhöz kaptak volna: a fenébe, hogy miért nem Tőkéczky professzor urat vagy Szakály Sándort hívtuk meg! Ők ugyanis minden valószínűség szerint az ellenkező, a jobboldalnak tetsző következtetést vonták volna le. Igaz, ebben az esetben számítani lehetett volna az előadásra a felszólalás szándékával érkező, elkötelezetten baloldali politikusok, történészek (Bauer Tamás, Karsai László és mások) ellenérveire, a többnyire a névváltoztatást ellenző közönség tiltakozására. Ezért látszott jó ötletnek a megfellebbezhetetlen tekintélyű Romsics meghívása. Azt várták tőle, hogy a tudomány erejével fogja alátámasztani azt, amit ők politikai meggyőződésük alapján igazságnak vélnek. Tévedtek.

De tovább megyek. Gerő András Horthyt Hitlerrel, a két világháború közötti Magyarországot a Harmadik Birodalommal állítja analógiába. Ezzel nem 22, hanem mintegy 60-65 évvel megy vissza szemléletében. Akkor beszéltek Horthy-fasizmusról, akkor kezelték az „átkos” Horthy-rendszert egészében bűnösnek, ítélték el a kollektív bűnösség elve alapján (előbb B-listázással, majd kitelepítésekkel) mindazokat, akik akár az államigazgatásban, akár a hadseregben vagy az igazságszolgáltatásban „kiszolgálták” azt a rezsimet.

Az egyoldalú beállítás a 60-as, 70-es évektől kezdett lassanként árnyaltabbá válni olyan kiváló, és jobboldalisággal semmi módon nem vádolható történészek munkásságának köszönhetően, mint Ormos Mária vagy Berend T. Iván. Fokozatosan lekopott a korszak minősítéséről a fasiszta-félfasiszta jelző, el lehetett ismerni a bethleni konszolidáció gazdasági eredményeit, a Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett oktatási és kultúrpolitikát, a fentebb emlegetett szociálpolitikai vívmányokat, a háború idején a lengyel menekültekkel vagy a német fogolytáborokból szökött franciákkal szemben tanúsított humánus állami magatartást, a ’43-as titkos megállapodást a Szövetségesekkel a kiugrásról, a hamvába holt kiugrási kísérletet és, igen, a budapesti zsidóság deportálásának leállítását. Mindez szemernyit sem menti a korszak bűneit és a kormányzó személyes felelősségét a fehérterror mészárlásaiért, a hivatalossá vált politikai antiszemitizmusért, a zsidótörvényekért, a háborúba való belesodródásért, a vidéki zsidóság kiirtásában játszott magyar állami bűnrészességért stb.

Gerő szerint az európai kultúrából következik, hogy amelyik rezsim emberéleteket olt ki, azt kizárólag ebből az aspektusból lehet megítélni, és ha közben akad is pár pozitív intézkedése, ez nem képezheti a megítélésben a gyilkosságok ellensúlyát. A hitleri rendszerre nézve ezzel egyet is értek. Ugyanakkor szerintem az európai kultúrának legalább ennyire része az is, hogy árnyaltan, az ideológiai vagy politikai szempontoktól függetlenül közelítsük meg a tudományos kérdéseket.

Véleményem szerint óriási különbség van a náci Németország és a Horthy nevével fémjelzett Magyarország között. Az előbbi genezisében, létrejöttétől véres összeomlásáig homogén módon valósította meg Vezérének emberellenes, tömeggyilkos törekvéseit. A rendszer minden intézkedése, beleértve a Volkswagent, az autópályákat, a majdnem teljes foglalkoztatottságot és más „pozitívumokat”, mind egy irányba, az európai szabadságeszmény totális felszámolása, a világháborús pusztítás, a holokauszt irányába mutatott. Ugyanez nem mondható el Horthy Magyarországáról. A fehérterror és a zsidótörvények majd a háborús részvétel között ebben az országban lehetett tisztességgel élni, alkotni. Virágkorát élte a Nyugat Babitssal az élén, hatalmas költői életművek, népi szociográfiák jöttek létre, és jó, hogy ma már nem kell hallgatnunk Aba-Novák Vilmos művészetének nagyságáról csak azért, mert Mussolini Rómájában volt ösztöndíjas. Kutatása, tényeinek feltárása, erre alapozott értékelése, bemutatása az érdeklődő laikus közönség számára, mindez a történettudomány művelőinek feladata, és a lehető legtávolabb kell tartani az aktuális pártpolitika hullámveréseitől.

Végül szerintem az európai kultúra része az is, hogy ha egy interjúalany egy ott jelen nem lévő kollégájának becsületébe gázol, azt az (általam egyébként igen tisztelt, sőt kifejezetten kedvelt) műsorvezető nem hagyja szó nélkül, és legközelebb alkalmat biztosít az illetőnek, hogy válaszoljon a vádakra. Napok teltek el azóta, és semmi.