vissza | nyomtatás

Ki volt Hitler? Változó Hitler-kép

Szerző: Ormos Mária

Ki ismeri Hitlert? Sokan hallottak gyilkos indulatairól és tetteiről, tudják, hogy a németeket demagógiával csábította el, mégis minden viharon át maga mellett tudta tartani támogatóit és mindenekelőtt a hadsereget. Tudják, hogy a németek egész vezető gárdája vakon rohant utána még akkor is, amikor élő emberi roncsként egyenesen a szakadékba vezette országát, és mintegy 50 millió halott hekatombáját hagyta maga után, amikor végül önkezével vetett véget életének. De vajon ismerjük-e Hitlert igazán? A Hitler-kép még mindig homályos.

Időben először az a Hitler-kép született meg, amely szerint a németek vezére voltaképpen semmiféle eszmei-politikai elgondolással nem rendelkezett, s egyetlen igazi képességét, taktikai érzékét eltökélt opportunistaként a mindenkori helyzetnek megfelelően kamatoztatta (Alan Bullock, Rauschning). A korai irodalmat véve alapul, kivételt képez ez alól Olden, aki Hitler néhány alapeszméjét vagy rögeszméjét komolyan veszi, és azokat pszichés sajátosságokkal próbálja magyarázni. Míg például Rauschning a hitleri antiszemitizmust is feloldja a politikai eljárások, szükségességek, opportunitások olvasztótengelyében, addig Olden mély zsidógyűlöletről beszél, amelyet szerinte valami fiatalkori trauma válthatott ki, például az, hogy egy zsidó elszerette Hitler kedvesét.

Sötét erők bábja
Rauschning felfogása a nihilista Hitlerről - hivatkozva vagy anélkül - többféle magyarázathoz szolgálat alapul. Jól megfért például azzal a felfogással, amely szerint a náci vezér a nácizmus története szempontjából jelentéktelen figura. Hitler nem volt egyéb, mint báb a német nagytőke, a Reichswehr stb. kezében. Egyszerű kiszolgáló, aki helyett a felsoroltak mást is találhattak volna céljaikra. Finomabb formájában e felfogás úgy fogalmazódik, hogy Hitlert személyes tulajdonságai a lehető legjobb kiszolgálóvá tették; nem volt tehát véletlen, hogy a sötét erők éppen őt választották a baloldal leküzdésére és a német imperializmus céljainak megvalósítására. Ezt a tézist elsősorban a kelet-németországi "marxista" kutatók képviselték, nem kímélve időt és fáradtságot annak bizonyítása érdekében, hogy Hitlert a német finánctőke pénzelte, a Reichswehr nagy része elfogadta, sőt egyes döntő pillanatokban másokkal szemben preferálta, és hogy az egyházak sem tanúsítottak komoly ellenállást a nácikkal szemben, amikor még módjukban állt volna.

Az igaz, hogy az elitek több-kevesebb egyetértése nélkül aligha keletkezhet újfajta kormányzati szisztéma, de az így kialakuló Hitler-kép egyoldalú, mert legjobb esetben is csak Hitler elfogadásának részleges társadalmi indokait tartalmazza, és hiányos, mert nem foglalja magába a szereplő tulajdonságait. Ebből legfeljebb azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a nagytőke, a Reichswehr és a vezető elit súlyos tévedésben leledzett, amikor a hitlerista kísérlethez hozzájárult, hiszen érdekei védelmét, felfogása érvényesítését egy olyan emberre (mozgalomra, államrendszerre) bízta, amely az országot rombadöntötte, minden korábbinál tragikusabb helyzetbe hozta, beleértve ebbe az iparbárókat, a hadsereg vezetőit saját személyükben is.

Ezen a ponton aztán vagy megelégszünk az ismert magyarázattal, amely a német imperializmus vad természetére utal, vagy kénytelenek vagyunk megkérdezni, ugyan mi vette el ezeknek az uraknak a józan eszét, illetve, mi tévesztette meg őket. Ugyanezt a kérdést egyébként a 14 millió náci szavazóval kapcsolatban is feltehetjük, hiszen a mintegy 5 millió német halottból vélhetően elég sok közülük került ki. És ezzel vissza is érünk Hitler személyiségéhez. Ki volt végül is az az ember, aki képes volt e megtévesztésre?

A karizmatikus tirannus
Hitler, mint egy társadalmilag meghatározott szerep hordozója, feltűnt a nyugatnémet történetírás baloldali köreiben is (Dirk Stegmann, Reinhard Kühnl és mások), ám a többség itt más közelítésekkel dolgozott. E kísérletek célja abban állt, hogy a német társadalmat a lehetőség szerint tehermentesítse a nácizmus bűneitől. Következésképpen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a nácikat és vezetőjüket egyrészt a német történelemtől és a németségtől magától minél jobban eltávolítsák, másrészt, hogy a nácik és főként Hitler hatalmát természetfölöttivé növeljék. Hitler rendkívüli szónoki tehetsége, démoni ideológiájának soha nem ismert bűvös kisugárzása, félelmetes akaratereje kapta a döntő szerepet a nácizmus sikerében. Megszületett a "karizmatikus tirannus", a negatív karizmával bíró hős fogalma, a nemzet-állami vallás utolsó harcosának figurája. Ehhez fel kellett fedezni, hogy Hitlernek igenis volt világnézete, hite, úgyszólván vallásos hite saját missziójában, szilárd akarata e misszió betöltésére, misztikus hatása az akaratátvitelben szónoklatai által, és hallatlan taktikai tudása, amellyel mindig minden hézagot, ellentmondást áthidalt.

Ennek a Hitler-képnek a megfogalmazásában közreműködött Ernst Nolte és Joachim Fest is, bár egyikük sem volt még kategorikus. Fest például döntő hitleri vonásnak vélte a szorongást, amely szerinte egész életének legfőbb hatóereje lett volna. Nolte Hitler karizmatikus egyéniségét csak érintette, és nagy gondot fordított arra, hogy a nácizmust - a német tájtól való minél sikeresebb eltávolítása érdekében - nemzetközi jelenségként magyarázza meg. A nácizmust, mint az összeurópai liberalizmus válságának termékét mutatta be, kikapcsolva a kérdéskörből két nem éppen jelentéktelen motívumot. Egyrészt, hogy Németországban a nácizmus anélkül következett be, hogy a liberalizmus valaha is gyökeret vert volna, másrészt, hogy ahol viszont a liberalizmus tényleg gyökeret vert, ott a válságot mindenütt túl is élte, és azt nem váltotta fel sem nácizmus, sem más hozzá hasonló képződmény.

Fel kell figyelnünk arra, hogy a nácizmusnak mint a liberalizmus válságára adott válasznak a megfogalmazása már nemcsak a német nagytőke, a Reichswehr stb. védelmét foglalta magába az ellenállhatatlan náci mozgalommal és az ugyancsak ellenállhatatlan hitleri akaraterővel szemben, hanem érvet jelentett maguknak a náciknak és - végső soron - Hitlernek a védelmében is. Végül is nem ő tehetett erről a válságról!

A Führer-legenda vége
Mondanunk sem kell, hogy a vita ezzel nem ért véget. A hitleri akaraterő és döntésképesség hangsúlyozása önmagában véve egy közel ötszáz-oldalas cáfolatot váltott ki Werner Maser tollából. A szerzőtől megtudjuk, hogy Hitler nem is volt igazi Führer, nem vezetett, hanem csak bukdácsolt a napi események között. Mindig mások és az események döntöttek helyette. A nácizmus egy idő után úgy hatott - mondja Maser Speert idézve -, "mint egy golyó ballisztikus ereje, ha már egészen kívül van a csőből; automatikusan tovább csinálják, jóllehet már semmi célja többé, hogy bármit is csináljanak". Ezt a hatást - halljuk tovább Masertől - Hitler világnézetével érte el, amit viszont - embertelen aspektusai ellenére - mindenkire rá tudott kényszeríteni manipulációval, szokatlan szónoki adottságával és azzal a képességével, hogy az emberekben kioltsa a kritikai érzéket. E bűvölet hatása alatt hitte mindenki - barát és ellenség egyaránt -, hogy Hitler államférfinak ugyanaz, mint szónoknak, holott egy diktátor minden képessége, akaratereje és döntésképessége hiányzott belőle. A folyó Hitler nélkül haladt a maga útján.

Maser arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a pusztítás és pusztulás nem Hitler világnézetének, akaratkifejezésének és döntéseinek, hanem a vezetés hiányainak, Hitler döntésképtelenségének következménye volt. Maser, mint ígéri, úgy próbál véget vetni a Führer-legendának, hogy Hitler helyett az alvezérek csoportját és a kilőtt golyót, vagyis valami sorsfélét tesz főszereplővé. E végeredmény kedvéért meg kell feledkezni Hitler világnézetéről, s így talán nem is véletlen, hogy a "Mein Kampf" c. fejezetben Maser sok mindenről ír, de a műről szinte semmit. A golyót egy meggyőződéses szónok lövi ki ugyan, ám arról, hogy utóbb mi történik, jószerivel senki sem tehet, maga a lövöldöző sem.

Válasz az ázsiai barbarizmusra
Időközben viszont a történetírásban keletkezett egy olyan új áramlat is, amely szerint a fasizmus és a nácizmus - úgymond önmaga ellenére - az archaikus ideológiáját erőszakos modernizálásra használta fel, ezáltal néhány elmaradott országban megteremtette az átmenetet a modern jóléti társadalom felé. Ezt a Németországban elsősorban Rolf Dahrendorf által képviselt tételt a német történészek jó része tagadta, elsősorban azt hangsúlyozva, hogy a német társadalom elmaradott vonásait, elemeit nem a nácizmus számolta fel, ellenkezőleg, több vonatkozásban megszilárdította. Ezek végül is azáltal pusztultak el, hogy elpusztították magát a nácizmust és vele együtt a német társadalom archaikus vonásait.

Végül a nyolcvanas évek nagy német történészvitáját Nolte váltotta ki, amikor azt a megállapítást kockáztatta meg, hogy a hitleri barbarizmus csupán válasz volt az ázsiai barbarizmusra, mi több: prevenció vele szemben. E tételt mások kiegészítették azzal, hogy a Szovjetunió 1941-ben már készen állt a Németország elleni támadásra, így tehát Hitler e szempontból is csak prevenciót hajtott végre. Míg Noltét közelről főleg Fest, némileg távolabbról a neves történész, Andreas Hillgruber támogatta, másfelől a történészek egész tábora szállt szembe tételével. A két Mommsen, Broszat, Jäckel, Kocka és sokan mások ragadtak tollat, hogy a nácizmus mint sztálinellenes prevenció tételét elutasítsák, és elhárítsák ezzel együtt a nemzeti történelem konzervatív szemléletű átköltését, historizálását. Igaz, ami igaz, Hitler nemcsak nem tudott a Gulág-szigetekről, amikor a húszas évek elején már gázba akarta fojtani a zsidókat, de a Gulág akkoriban még nem is létezett. Mi több, amikor Hitler a szovjetellenes háború során kezdte megismerni a bolsevik rendszer valóságos vonásait és azon át Sztálint, nem egészen véletlenül vált ennek a "fickónak" a tisztelőjévé.

Végeredményben a röviden felsorolt Hitler-interpretációk két megközelítést tartalmaznak. Az egyik a társadalomból, a másik a személyiségből indul ki. Nem tagadható sem az egyik, sem a másik létjogosultsága, ha egy olyan karrier megértéséről van szó, mint amilyen Hitleré volt. Úgy tűnik azonban, hogy a két közelítés szétválasztása vagy szembeállítása zavarja a megértést. Önmagában sem az egyik, sem a másik nem elegendő egy történelmi személyiség szerepének feltárásához. Végül is marad a kérdés: ki volt ez az ember?

HIT, FANATIZMUS, MANIPULÁCIÓ

Ki volt Hitler?
Képzeljük el Hitlert - mondjuk - a bismarcki Németországban, ebben a magabiztos, sikeres és gazdaságilag virágzásnak indult országban. Mi lehetett volna akkoriban Adolf Hitlerből? Ha már eljutott valahogy a hadseregig, és nagyon megerőlteti magát, valószínűleg elvégezhette volna az altiszti iskolát, és karrierje felível az őrmesterségig. És mi lehetne ma Németországban Adolf Hitlerből? Vélhetően semmi, vagy legalábbis semmi szóra érdemes. Kétségtelen, a Hitler-jelenséget a korabeli német problémák, a korabeli német társadalom és a vezető csoportok gondolkodásmódja magyarázza. Aligha elképzelhető bárki más a korszak ismert nacionalista és náci vezetői közül Hitler helyén. Azt az utat, amilyet a Führer megtett, vélhetően senki más nem tudta volna megtenni az ő helyén.

Miért történt így?
Nyilvánvalóan csak olyan vezető személyiség jöhetett számításba, aki a német tradíciókra, pontosabban szólva azok egy meghatározott vonalára építhetett; azzal azonosult. Ilyen ember, sőt politikai vezető nyilvánvalóan csőstül rendelkezésre állt Németországban. Fogadjuk el, hogy a gazdasági válság és a politikai káosz, kiúttalanság állapotában már mindenképp nagy volt a hajlam egy erőskezű vagy akár diktatórikus kormányzat bevezetésére. De miért éppen Hitler állt erre készen, miért ő volt 1932 végén, 1933 elején az egyetlen, akire gondoltak, és akire egyáltalán gondolhattak? A kérdést nem válaszolja meg, csak továbbgörgeti, ha azzal felelünk, hogy ez idő szerint egyedül neki volt sok százezres saját tábora és sokmilliós szavazóközönsége. Azonnal új kérdésként merül fel, hogy ez miért történt így? Az utóbbi problémára ugyanis már nagyon erőltetett és tulajdonképpen megalapozatlan az a baloldalinak tekintett válasz, hogy ti. a német vezető csoportok kezdettől fogva az ő mozgalmára tettek és őt, illetve pártját finanszírozták. A német nagytőke ugyanis a húszas években számos pártot és szervezetet finanszírozott, és a Reichswehr is többfelé tekintett.

Hogyan érte el Hitler a sokmilliós szavazótábort azzal egyidejűleg, hogy el tudta fogadtatni magát a vezető német csoportokkal, a hagyományos német elittel is? Ez az igazi kérdés, és erre már csak Hitler személyes tulajdonságai ismeretében lehet megkísérelni a válaszadást. A legrövidebb válasz az, hogy Hitlernek negatív karizmája volt, ő volt a karizmatikus tirannus prototípusa. Ha az eredményből indulunk ki, ezt el is fogadhatjuk.

E hatáshor Hitler fanatikus hite szolgáltatta a kiindulást. Amit ugyanis Hitler világnézetének, Weltanschauungnak nevezett, valójában nem világnézet, hanem hitelv volt. Ezt maga sem tagadta, sőt a Mein Kampf lapjain több ízben és több vonatkozásban hangsúlyozta. A hit pedig éppen azért hit, mert a rációhoz nincs köze, és ezért a racionalizmust nem is lehet számon kérni rajta.

Az erős és a gyenge
Miben hitt Hitler? Mindenekelőtt éppen abban, hogy a ráció az emberi történelem szempontjából értéktelen, mert azt csupán a nyers erő és a benne meghúzódó erőszakos indulatok kormányozzák. A világot nem a jó és a rossz, hanem az erős és a gyenge viadalának vélte, amelyben a gyenge elem minden aljasságot és kerülő utat felhasznál saját túlélése és az erős megrontása érdekében. Hitler az erőt akarta megragadni és önmagával együtt diadalra juttatni. Ennek akart győzelmet, életteret, földet és uralmat biztosítani saját jóléte érdekében, aminek előfeltétele volt az álnok ellenfél megsemmisítése.

Természetesen nem volt véletlen, hogy az erő megtestesítését Hitler a németekben, illetve a germánokban látta. Nem láthatta másban, hiszen osztrák volt, nem választhatott más anyanemzetet magának, mint a németet. Annál is kevésbé, mert egyedül az osztrák és a német politikai kultúra egy bizonyos vonalát ismerte. Hitelvei viszont bármilyen más választást is megengedtek volna. Kiválasztott nemzetnek vagy fajnak - amint azt egyébként nagyon jól tudjuk - bármelyik megfelel, csak el kell ezt hinni, és el kell tudni hitetni.

Behatároltabb volt viszont az alattomos, megrontó ellenség megjelölésének lehetősége. A monarchiában is, Németországban is, de ami ennél fontosabb: egész Európában készen állt ehhez a séma. Különösen abban a szellemi vonulatban, amelyet Hitler olyan jól ismert, illetve amelyet szinte kizárólag ismert. A zsidóról volt szó. A zsidóról, akinek kapzsi tőkés és áruló munkásvezér figurája már - Hitlertől függetlenül - régóta ismert volt. Mást egyszerűen nem is lehetett volna kitalálni helyette. Hitler ezzel a történelmileg ismert alakkal csupán annyit tett, hogy definíciójába az említett alakokon túl minden egyebet belefoglalt, amit a megrontó, a gyenge, de alattomos jelenség számlájára írt. Felírta a számlára Szent Páltól kezdve a kereszténységet, a humanizmus minden áramlatát, alakját és formáját, a demokráciát, a többségi elvet, egészében véve az intellektust, a racionalizmust, a tudományt és így tovább.

Amikor a felsőbbrendű germánságnak a gyengeségeit latolgatja, arra az eredményre jut, hogy e népcsoportban is csak nagyon kevesen vannak az igazak, az egészségesek, a fizikailag erős, a tudományoktól meg nem rontott, a vakon engedelmeskedő és önfeláldozó elhivatottak. Már a Mein Kampfból is világos, hogy maguknak a németeknek és a germánok többségének is nehéz lesz bejutniuk a hitleri mennyországba.

Egytényezős ellenségkép
Hitler nem hitt a szó biológiai értelmében vett fajokban, sem ami a germán fajt, sem ami a zsidó fajt illeti. Nagyon is jól tudta, hogy minden faj keveredett. Ő igazában csak az erőben hitt, és úgy vélte, hogy ez ráruházható a germánságra, amely ennek az erőnek, életrevalóságnak sok tanújelét adta. Nem hitt a zsidó faj létezésében sem, csak abban hitt, hogy az ellenség a gyenge, a túlélését ügyeskedéssel, furfanggal biztosító embertípus, és ehhez a zsidó, mint olyan, kiváló megjelenítési lehetőséget, mintegy öntőformát kínál. Hitler kifogyhatatlan volt az ötletekből, hogy minden útjában álló jelenséget, társadalmi szervezetet, személyt valamilyen módon kapcsolatba hozzon a zsidókkal.

Ebben a műveletben még akkor is hiten kívüli megfontolások vezették, ha netán szíve mélyén valóban zsidógyűlölő volt. Ettől ugyanis még nem kellett volna a zsidók számlájára írnia Rómát, amely Saulus-Paulus ellenére mégiscsak az európai kereszténység és nem a zsidóság központja volt, sem a humanizmust, amelynek eredeténél általában nem zsidók álltak, sem a liberalizmust, amelyet ősi angol nagytőkések kezdtek gyakorolni, sőt jórészt megfogalmazni is, sem a Hitler által megvetett korabeli modern művészetet, amelynek képviselői között csakúgy voltak nem zsidók, mint zsidók.

Az egytényezős megoldás titkát a Mein Kampfban maga Hitler árulja el, amikor elmondja, hogy véleménye szerint a széles néptömegeknek csak egyetlen ellenséget szabad megmutatni, mert sok ellenség esetén megzavarodnak. Akkor is ezt kell tenni, ha a valóságban sokkal több ellenséggel kell szembenézni.

E néhány végtelenül egyszerű tételben állt Hitler "világnézetének" lényege, amelyben a maga részéről feltétel nélkül, a fanatikusan hitt, s amelynek birtokában magát a gondviselés kiválasztott emberének tekintette. Ezt mlyen átérezve, hitét meggyőző erővé volt képes átalakítani, akkor is, amikor nem magáról a hitről, hanem a belőle fakadó vagy megvalósulását szolgáló különféle gyakorlati, taktikai lépésekről volt szó.

A primitív tömeg
Hitler sikereinek titka a mélyen gyökerező hit mellett félelmetes manipulációs készsége volt, amely jelentőségében felülmúlta az oly sokat emlegetett szónoki kvalitásait is. Bármit is mondott Hitler, fanatizmusa mindent átragyogott, végül tényleg bármit mondhatott, mert akkor is hittek neki, ha a mondandó tartalma zavaros, ellentmondásos volt, és ha az egyik nap megcáfolta azt, amit a másikon állított.

Hitler mondandóját mindig hozzá tudta igazítani hallgatóságához és a pillanatnyi szükségletekhez is. Ennyiben igazuk van - legalábbis a felszínen - azoknak, akik nihilizmust emlegetnek. A mélyben azonban mindig ott rejtezett a cél, és ez a cél nem egyszerűen a hatalom megragadásában és birtoklásában jelent meg, amint azt néhányan feltételezik, hanem abban is, hogy a hatalom révén igazsághoz és győzelemhez segítse az erőt, az egyetlen jót, amit a világmindenségben felfedezett. Hitler a Mein Kampfban világosan kifejezésre juttatja, hogy a maga részéről nem tartja sokra a mindenkori helyzethez alkalmazkodó politikust s a politikát mint a lehetőségek megvalósításának művészetét. Hitler célja nem lehetett politikai természetű, ennél többre tört. Ő valójában programalkotó, aki a részletekkel és a lehetőségekkel nem sokat törődik. Az igazán nagy embert az jellemzi - vélte -, hogy a lehetetlen akarja és valósítja meg.

Ugyanakkor a Mein Kampf oldalai afelől sem hagynak kétséget, hogy Hitler már a húszas években figyelmesen kereste azokat a lehetőségeket, amelyek a lehetetlen megvalósítását mégis lehetővé teszik. Ezek az eszközök alkották politikai kelléktárát, melyben szerepel a szómágia, a szüntelen ismétlés, a primitív lelkeknek megfelelő egyszerű kifejezési mód, az erő szüntelen bemutatása, az ellenségkép egyetlen figurává egyszerűsítése, a célok egyetlen tennivalóként történő bemutatása. Az foglalkoztatta, hogy miként lehet grandiózus programjához tömegtámogatást nyerni.

Erről a kérdésről a Mein Kampfban nyugodtan beszélhetett, mert nem fenyegette az a veszély, hogy a primitív tömeg - amelynek támogatására számított - elolvassa e művet, és leleplezi őt. Azt a manipulációt viszont már nem ismertethette, amelynek segítségével a német társadalom vezető csoportjait és személyiségeit készült megtéveszteni.

Politikai kaméleon
Hitler sikereinek harmadik nagy összetevője megtévesztő alkalmazkodóképessége. Vagyis az irracionális, hitbeli végcélt leszámítva, Hitler többnyire úgy viselkedett, mint bármely politikus: a mindenkor lehetséges keretekben, azokhoz alkalmazkodva kereste a megoldást. A politikusok óriási többségéhez képest azonban ő ezt sokkal nagyobb cinizmussal és sokkal sikeresebben tette. Hitler politikai kaméleon volt, politikai eszköztárában nihilista, céltudatában azonban fanatikusan ugyanaz. Megtévesztette a német nacionalistákat, elhitetve velük, hogy célja nem több az övékénél: erős Németország, amely kiköszörüli a versailles-i csorbát. Becsapta a német nagytőkések jó részét, amikor bemagyarázta nekik, hogy terve semmi más, mint az olcsó termelés biztosítása, a sztrájkok és a szervezett munkásmozgalom megszüntetése, egyébként viszont az urak tehetnek vállalataikban, amit jónak látnak. Ugyanúgy becsapta a hadsereg vezetőit, azokat, akik őt 1933-1934-ben és különösen az SA felszámolása és Hindenburg utódlása idején támogatták, majd akiket néhány év múlva sorra leváltott, eltávolított a vezetésből.

Németország határain belül a legnehezebben saját bajtársait tudta becsapni. A náci sorokban szinte szünet nélkül elhangzott - előbb nyilvánosan, majd óvatosabban - az a vád, hogy Hitler árulójává vált a nemzeti szocializmusnak. A vád azonban félreértésen alapult. Hitler nem árult el semmit, mert a náci baloldal elveit sosem vallotta. Azt az ambivalenciát, ami a köznáci által elképzelt program és Hitler valódi elvei és céljai között mindvégig fennállt, a Führer végül azzal oldotta meg, hogy a hamis illúziókat kergető náci fiatalok hangadóit, az SA-vezetőket 1934. június 30. és július 2. között kivégeztette.

Hitler hallatlan sikereket könyvelhetett el a vezető európai személyiségek félrevezetésében is. A megtévesztettek között voltak baloldaliak, liberálisok és konzervatívok egyaránt. Közéjük tartozott 1939-ig - Churchill kivételével - szinte minden angol politikus. Kevésbé hittek neki a franciák, de Hitler nem is nagyon igyekezett elhitetni velük jó szándékait. Ugyanakkor számos alapvető kérdésben a megtévesztett áldozatok közé tartozott a fasiszta partner, Mussolini is, és a balga, láncon vezetett vakok csoportját gazdagították a kis szövetségesek vezető emberei, sokszor a bábkormányok tisztségviselői, sőt nemegyszer a baráti fasiszta csoportok, mozgalmak élharcosai is. A román Vasgárda vezetősége, Horia Sima és társai 1941 januárjában abban a hiszemben robbantották ki harcukat, hogy bírják a Reich feltétlen támogatását. Ehelyett Hitler az ebédlőasztal mellett az eseményeket azzal kommentálta, hogy Antonescu tábornok akkor járt volna el helyesen, ha Simát egyszerűen lelöveti és a gárdatagokat beszervezi.

A megtévesztett külföldi vezetők között külön említést érdemel Sztálin, aki közismerten minden kortársánál bizalmatlanabb és ravaszabb volt. Bár talán Sztálin sem feltételezte, hogy együttműködésük kifejezetten tartósnak bizonyul, de azt némi joggal hihette, hogy az addigi hatalmas préda megemésztése a Német Birodalmat néhány évre leköti. Mint igazi és alapos diktátor valószínűleg elképzelte magának a tengernyi feladatot, amit - Ausztriát is beleértve - tíz bekebelezett ország átalakítása, közigazgatásának megszervezése jelent. Mint a diktatórikus hatalomgyakorlás mesterének vélhetően eszébe sem jutott az az eshetőség, hogy Hitlert nem érdekli sem a békekötés, de még a fegyverszünet sem nagyon. Nem érdekli a közigazgatás, a berendezkedés, hanem egyetlen célja a további, minél gyorsabb, minél váratlanabb hódítás.

Döntés nélküli döntéshozatal
Hitler sikereinek fontos tényezője volt a racionális döntésekkel szembeni meghátrálás és az akaratának megfelelő döntés manipulatív érvényesítése. Ez a felszínen döntésképtelenségnek tűnő sajátosság valójában döntés nélküli döntéshozatalnak is felfogható. Hitler számos esetben semmiféle döntést nem hozott, amikor egy racionális elme ennek abszolút szükségességét fedezte volna fel. Nem azért azonban, mert félt dönteni, hanem azért, mert a saját logikája szerint nem tartotta szükségesnek, hogy a kérdésről egyáltalán döntsenek. Ebbe a kategóriába tartozott például minden elmulasztott fegyverszünet, békekötés, minden ki nem jelölt politikai vagy közigazgatási határ ügye. Mindez számára egyáltalán nem volt fontos.

Ezért nem érdekelte azoknak a reménytelen helyzetbe került német egységeknek a sorsa sem, amelyeket racionális katonai lépésekkel meg lehetett volna menteni. Ezért látjuk az úgynevezett döntéskihagyások egész sorát olyan helyzetekben, amikor egy elégtelennek vagy hibásnak mutatkozó katonai döntést felül lehetett volna vizsgálni, korrigálni lehetett volna. Hitler kitérése ezek elől a döntések elől azt a hitet támasztotta alá, hogy a Führer olyan ismeretek, olyan tudás birtokában van, amelynek a közönséges földi halandók nem érnek a nyomába.

Hitlert nem lehet tetten érni a részletekben. A részleteket, a kivitelezést többnyire meghagyta másoknak, miközben azt szerette játszani, hogy az események szinte tőle függetlenül, az élet kegyetlen törvényeinek hatására mennek végbe. Nem írt például parancsot a Reichstag felgyújtására. De Goebbels naplójából kiderül, ő sugalmazta, hogy a kommunisták elleni náci fellépéshez alibit kell teremteni. És a náci vezérkar szállította az alibit. Hasonló eljárási és döntési módot számos alkalommal megfigyelhetünk nála.

Az eutanázia-rendelet aláírásával 1939-ben Hitler kivételt tett ez alól a szokása alól, és ezt vélhetően meg is bánta. Két év alatt ugyan e program keretében "sikerült" mintegy 50 ezer gyógyíthatatlannak tekintett beteget, közöttük súlyosan sérült német katonákat is meggyilkolni, a tiltakozó hullám miatt azonban - amit a kiszivárgó hírek kiváltottak - az akciót 1941-ben leállították. Ezt követően az eutanázia nem minősült különprogramnak, azt a halálgyárak napi tevékenysége keretében bonyolították le.

Ehhez azonban már csakúgy nem szolgált alapul Hitler írott parancsa, miként az úgynevezett Endlösunghoz sem. Ilyen parancsot a történészek hiába kerestek. Mégis nyilvánvaló, hogy éppen az értéktelen és kártékony emberi nem kiirtása volt Hitler világnézetének legfőbb elve, és ennek végrehajtására irányult döntéseinek legkeményebb része. Ez Hitler hitvallásának lényegéhez tartozott. Tévedés azonban azt hinni, hogy az Endlösung célja kizárólag az európai zsidók kiirtására korlátozódott. Hitler a "parazitákra", a fajilag alacsonyrendűnek minősített ellenségekre minden változatukban le akart sújtani, s csak az időtényező akadályozta meg abban, hogy elképzeléseinek egészét megvalósítsa.

Világnézeti gyilkos
Hitler a fanatikus, messianisztikus vezető tulajdonképpen világnézeti gyilkos volt korlátlan embertelenséggel és cinizmussal. Ebben nincs párja a huszadik században. Külsőségekben és módszerekben hasonlított ugyan Mussolinihez és Sztálinhoz, a lényeget tekintve azonban különbözött mindkettőjüktől. Mussolini hozzá hasonlóan értett a tömegek befolyásolásához, nagy taktikai érzéke mellett megvolt az a képessége is, hogy objektíve ellenérdekelt csoportokat manipuláljon. Nem voltak azonban Hitlerhez foghatóan szilárd hitelvei, ő mindig vagy csaknem mindig azt hitte el, amit éppen hasznosnak vélt.

Valójában nem tudjuk, hogy Sztálin monolitikus ideológiai megnyilatkozásai mennyiben fedték igazi gondolatait. Politikai gyakorlatát az általa képviselt felszabadító, humánus végcélja nem érintette meg. Az osztályharcelméletet részben a diktatúra megszilárdítására, részben a birodalom gyors, erőszakos gazdasági, elsősorban katonai megerősítésére használta fel. Az erőszak alkalmazásában, a minden lelkiismereti konfliktustól való mentességben, a cinizmusban - amellyel Hitlerhez hasonlóan milliókat küldött a halálba - kétségtelen hasonlóságok mutatkoztak a két diktátor között. Bármennyit tárolt is azonban Sztálin a fejében a marxizmus-leninizmusból, természetét tekintve, ő kétségtelenül nem volt hívő, nem voltak messianisztikus tulajdonságai, és nem rendelkezett a rétori akaratátvitel képességeivel sem. Hitler a legügyesebb taktikai húzása közepette is megmaradt a valóságtól elrugaszkodott fanatikus fantáziálónak, saját hitelvei rabjának, míg Sztálin minden látszólagos és talán valóságos ideológiai kötöttsége ellenére mindkét lábával a földi realitások talaján állt, és tevékenységét ezekhez igazította. Sztálin súlyos tévedései és bűnei nem hitvilágából, hanem tanulatlanságából, a világfolyamatok ismeretének hiányából és cinikus rosszindulatából táplálkoztak.

Lelkialkatát tekintve, Hitler a modern terroristához, az ideológiai gyilkoshoz áll a legközelebb, aki rendelkezik a gyakorlati politizálás képességével és a szó hatalmával is. De van-e ilyen modern terrorista? Úgy tűnik, hogy Hitler alakja egyedülálló volt huszadik századi világunkban és talán egész történelmünkben.