vissza | nyomtatás

Kr. e. 1184. június 11. | Trója pusztulása – Eratoszthenész szerint

Szerző: Tarján M. Tamás

„Timeo danaos et dona ferentes.” – azaz: „Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.”
(Vergilius: Aeneis)

Kr. e. 1184. június 11-én pusztult el Trója a Kr. e. 3. században élt görög polihisztor, Eratoszthenész becslése szerint. Az akhájok tíz évig tartó ostrom után, Odüsszeusz cselének köszönhetően foglalták el a várost, mely a görög dúlást követően eltűnt a történelem színpadáról.

Bár Homérosz Iliásza és Odüsszeiája az évezredek során a világirodalom klasszikusai közé emelkedett, a Trója-mondakört számos más szerző is feldolgozta, igaz, az ún. Epikus ciklus – részei: Küpria, Aethiopisz, Kis Iliász, Iliu perszisz, Nosztoi, Télegonia – napjainkra csak töredékes formában maradt fenn. Ezen művek jelentőségét mégsem szabad alábecsülnünk, hiszen Homérosz az Iliászban mindössze 51 nap történetét meséli el, az Odüsszeia pedig csupán egyetlen hérosz hazatéréséról tudósít minket; a fennmaradó űrt a többi költemény szerzői töltik ki, akik egyúttal a trójai háború előzményeit és a szereplők későbbi sorsát is bemutatják. Sok tekintetben ebbe a körbe tartozik Vergilius világhírű eposza, az Aeneis is, mely a Kr. e. 1. századra birodalommá terebélyesedő Róma mondabeli alapítójának, Aeneas trójai királyfinak a kalandjait meséli el.

E műveknek köszönhetően tehát a háború történetéről világos és koherens képpel rendelkezünk. A trójai konfliktus a monda szerint abból eredt, hogy Érisz, a viszály istennője Péleusz és Thétisz esküvőjén egy aranyalmát hajított a vendégek közé, melyen ez a felirat állt: „a legszebbnek.” A sértett istennő el is érte célját, ugyanis Aphrodité, Pallasz Athéné és Héra között heves vita támadt arról, hogy kit illet meg az alma, majd úgy határoztak, hogy a trójai király egyik fiát, Páriszt kérik fel döntőbírájuknak. A viszálykodók természetesen igyekeztek megvesztegetni a herceget, a fiatalember pedig végül a szépség és a szerelem istennőjének ítélte oda az almát, mivel Aphrodité Menelaosz spártai király feleségét, Helénát ígérte számára. Az istennő segédletével Párisz elrabolta, majd szülővárosába vitte a nőt, erre válaszul azonban a férj hadjáratot szervezett Trója ellen, melyhez bátyja, Agamemnón és számos görög uralkodó, illetve hérosz – többek között Akhilleusz, Patroklosz, a két Aiász, Odüsszeusz és Nesztór – is csatlakozott.

A tengerszorosok közelében fekvő várost hatalmas sereg vette ostrom alá, ám az élelmezés biztosítása érdekében a katonák egy része kénytelen volt földműveléssel foglalatoskodni, ráadásul a trójaiak sem szenvedtek hiányt hősökben: a fentebb említett Aeneas mellett Hektór, Priamosz király legidősebb fia és Glaukosz is kiemelkedett a harcosok közül. Emellett azt is fontos megemlíteni, hogy a viszálykodó istenek is tevékenyen beavatkoztak a hadi eseményekbe, hiszen Apollón például dögvészt keltett az ostromlók táborában, Zeusz pedig eltiltotta az akhájok támogatásától a többi olümposzi istent, mígnem Héra ravaszul álmot bocsátott férjére, hogy segíthessen a Trója elleni harcban.

Az Iliászban leírt 51 nap számos fordulata és több hérosz – például Hektór, Patroklosz, Akhilleusz – halála után végül a város a görögök kezére került, amiben Odüsszeusz nevezetes csele játszotta a főszerepet. Ithaka királya, aki a várost oltalmazó Pallasz Athéné-szobornak – az úgynevezett Palladiónnak – és Herkules nyilainak eltulajdonításában is részt vett, azt javasolta vezértársainak, hogy építsenek egy falovat, rejtsenek bele elegendő számú katonát, majd színleljenek visszavonulást. Ekkor már az istenek küzdelme is eldőlt az akhájokat támogatók javára, hiszen Kasszandra jóslata süket fülekre talált, a faló elpusztítására törő Laokoónt pedig – Poszeidón parancsára – tengeri kígyók ragadták el fiaival együtt. Ennek következtében a trójaiak a falak mögé vontatták a görögök „ajándékát”, az abban megbúvó katonák pedig a sötétség leple alatt előbújtak rejtekükből, és megnyitották a város kapuit a partokhoz visszatérők előtt. Tróját az éjszaka közepén elözönlötték az akháj harcosok, akik szörnyű mészárlást hajtottak végre, kirabolták és felgyújtották a várost, lakóit pedig elhurcolták rabszolgának.

Idáig tart a monda, ami az évszázadok során még egy elemmel kibővült, nevezetesen azzal, hogy Trója az ostrom után teljesen elpusztult. Ez a hiedelem ma is erősen tartja magát, holott a szóban forgó terület egészen az 5. századig lakott volt – sőt, Vergilius Aeneisének hatására a császárkorban kiemelt támogatást és figyelmet kapott –, Ilion neve pedig még a középkori térképeken is szerepelt. Mindennek ellenére a 19. századi tudományos történetírás a trójai háborút és a város létezését minden valós alapot nélkülöző legendának nyilvánította, így az Iliász leírása, valamint régi térképek alapján ásatásba fogó Heinrich Schliemann is hamar a gúny céltáblájává vált. A csúfolódók persze rövid időn belül megszégyenültek, hiszen a neves német régész egy év után, 1872-ben hatalmas palotakomplexumot fedezett fel a Hisszarlik-dombnál, mi több, káprázatos kincset ásott elő a föld mélyéről, melyet a mondabeli trójai királynak, Priamosznak tulajdonított.

140 év elteltével már tudjuk, hogy Schliemann sem bizonyult tévedhetetlennek, ugyanis a Kr. e. 3000 óta lakott település tíz építési szakasza közül a másodikat, Trója II.-t tárta fel, mely réteg több mint 1000 évvel régebbi volt a háború becsült időpontjánál. Trója létezésének igazolása után az Iliászban leírt küzdelem valóságalapjának és pontos időpontjának a megállapítása lett a legizgalmasabb kérdés. Az utóbbi rejtély megoldásában az ókor írói némi segítséget nyújthattak a kutatók számára: bár Eratoszthenész Kr. e. 1184-es becslését joggal gondolhatjuk merésznek, azt érdemes megfontolnunk, hogy az antikvitás krónikásainak többsége a Kr. e. 13-12. századra tette Trója pusztulását. Ez „Trója VII.” fennállásának kora, ahol egy tűzvész után a korábbitól jelentősen eltérő – és jóval primitívebb – tárgyi kultúra jelent meg; ezek a jelek háborús pusztításra és idegen hódításra utalnak.

Ezek után már csak egyetlen kérdés maradt: mi okozhatta Trója pusztulását? Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy a késői bronzkor időszaka krízist hozott a Mediterráneumban, ugyanis a – vélhetően nyugatról érkező – „tengeri népek” végigpusztították a Földközi-tenger partvidékét. A modern elméletek szerint a városállam lerombolása illeszkedik abba az eseménysorba, melynek legfőbb állomásait a Hettita Birodalom bukása, majd a III. Ramszesz fáraó (ur. Kr. e. 1186-1153) korabeli Egyiptom elleni támadás képezték. Ezek a „tengeri népek” súlyos válságot hoztak a Hellászban virágzó palotagazdaságok számára, hiszen állandó fosztogatásaikkal ellehetetlenítenék a Mediterráneum kereskedelmét. Ennek eredményeként a bronz összetevőit képező réz és cink elérhetetlenné vált; a külső támadás mellett a palotagazdaságok is egymás ellen fordultak, a Dardanellákon keresztül folyó kereskedelmet uraló Trója pedig csábító célpont lehetett egy alkalmi szövetség számára. Ezt az elméletet támasztják alá a Kr. e. 13. századból származó hettita források, és szintén ezt a feltevést erősíti, hogy a trójai háború emléke közös vállalkozásként gyökerezett meg a görög emlékezetben.