|
Machiavelli és a reneszánsz állam
Szerző: Paczolay Péter A történetírás már a 19. század második felében megfogalmazta azt az azóta is általánosan elterjedt tételt, hogy a modern állam, továbbá a modern államfogalom, sőt maga az állam elnevezés is a reneszánsz Itáliában született meg. A reneszánsz történeti értékelését hosszú időre meghatározó Jacob Burckhardt múlt századi svájci történész szerint ”Firenze megérdemli, hogy a világ első modern államának neveztessék”. A modern államfogalom megszületését pedig hagyományosan a reneszánsz Firenze kiemelkedő politikai gondolkodójának, Machiavellinek tulajdonítják. Cikkünk ezen állítások jogosságát vizsgálja. Az ókori európai civilizáció államát Róma teljesítette ki. A birodalommá növekedett állam azonban nem tudott megbirkózni a kereszténység megjelenésétől a barbár betörésekig terjedő belső és külső kihívásokkal. A Római Birodalom bukása egyben azt jelentette, hogy Nyugat-Európában az állam lényegében megszűnt. Azok a minták, amelyeket a görög, majd a római politikai közösség létrehozott, úgy tűntek el, mintha sosem léteztek volna.
Feudális államfejlődés Az állami keretek csak fokozatosan alakultak ki. Kezdetben átfogóan igyekeztek megjelölni a közös élet formáit, például a ”kereszténység” fogalmával – a Christianitas kifejezést ilyen értelemben először VIII. János pápa használta a 9. század végén –, amely az egész korabeli világot, de elsősorban Európát jelentette. Az embereket összekötő szálak érzékelése gyakran változott még az ezt követő évszázadokban. Aeneas Silvius Piccolomini (1405–1464), a későbbi II. Pius pápa mindig a kereszténységről, a keresztény népről és a keresztény államról beszélt. Ugyanakkor ő vezette be az ”európai” kifejezés használatát is, 1458-ban alkotta meg e jelzőt (europaeus). Európa a latin kereszténység országait jelentette Spanyolországtól Magyarországig: ”európaiak, vagyis akiket kereszténynek neveznek”. A 13. század végéig vallási és kulturális téren nagyjából egységes keresztény Európa a következő két évszázadban kulturális és politikai struktúrák mentén különül el. A Német-római Birodalom, a független királyságok, az új fejedelemségek és a városállamok egymástól ugyancsak eltértek méretükben és politikai szerkezetükben. A 13. századtól a széttagoltsággal jellemezhető feudális társadalmi-politikai szervezet módosult: Európa nagy részén a városok fejlődésével párhuzamosan bizonyos társadalmi csoportok már nem egyénileg, hanem politikai közösségként kezdtek fellépni a jogok és a kiváltságok kivívásáért. A kommunamozgalom érdekérvényesítő küzdelmeiben a városlakók közös érdekeik alapján tömörültek, és kollektíven léptek föl a privilégiumok megszerzéséért. Küzdelmük eredményeként a városok kikerültek a földesúri joghatóság uralma alól. Először tartományi, majd országos szinten a feudális elemek is korporatív egységként léptek föl, így jött létre a három középkori rend: a papság, a nemesség és a polgárság. Az abszolutista államban – mely alapjában véve a feudális uralmi forma újjászerveződése – az erősödő városi polgárság és a központi állami hatalom a kölcsönös előnyök fejében támogatta egymást. Ezzel szemben Itáliában a polgárságnak az egyes városállamokban a nemesség felett aratott politikai győzelme – noha látszólag a polgári fejlődés széles körű kibontakozásának lehetőségét teremtette meg – a nemzeti állam létrejöttét akadályozta: az itáliai polgárságnak nem volt szüksége a központosított feudális államhatalomra, így megmaradtak a városállami keretek. Az itáliai reneszánsz paradoxona, hogy épp a kapitalista termelési forma korai és túl erős jelentkezése vált a későbbi, tartós fejlődés akadályává. Ehhez hozzájárult, hogy az Itáliai-félszigeten jelentős területeket foglalt el a középkor két univerzalisztikus hatalma, a Német-római Császárság és a pápaság. Az Itáliai-félsziget politikai térképét 1469-ben, Machiavelli születésének évében vizsgálva sok apró állam mellett néhány nagyobb, jelentősebb alakulatot találunk, melyeknek kormányzati formája is eltért: ezek a nápolyi királyság, a pápai állam, a milánói hercegség, valamint a két köztársaság, Firenze és Velence.
A firenzei köztársaság Mivel a politikai jogok gyakorlásából jelentős osztályokat és rétegeket kirekesztettek, az osztályok közötti küzdelem nem lanyhult; a kivívott jogok rögzítése, majd gyakori visszavonása, az állami szervek állandó, a hatalmi viszonyoknak megfelelő reformálása elmélyítette az alkotmányos válságot; ezt tovább színezték a hatalomban részesülők közötti éles érdekellentétek és a különböző egyéb, például családi okok miatt szervezkedő frakciók véres csatározásai. A kommunális mozgalom válsága a hatalom egy testület kezében történő összpontosításához, a signoria létrejöttéhez vezetett. A signoria a reneszánsz kori központosított egyeduralom itáliai formája: Firenzében kilenc fő gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Firenzében a vagyon egyre kevesebb család kezében koncentrálódott, közülük a Mediciek emelkedtek ki. A Mediciek viszonylag alacsonyabb rétegből emelkedtek föl, de a 15. század elején Giovanni Medici már Firenze második leggazdagabb embere, a pápák és a zsinat bankára volt. Fia, Cosimo Medici átmeneti száműzetés után a város tényleges ura lett. A Mediciek ugyanakkor mindvégig megőrizték a köztársaság látszatát, azt a képzetet tartották fenn, hogy a polgárok továbbra is saját maguk urai. Ezt a benyomást erősítette az a számtalan tanács, melyek működésében a polgárok részt vettek és képviselhették érdekeiket. Valójában a sok tanács bonyolult hatásköreinek kialakítása azt a célt szolgálta, hogy a hatalom megosztódjon ezek között, meghatározó súlyra egyik se tehessen szert, s a Mediciek ezek manipulálásával megvalósíthassák politikai céljaikat. Ennek módja a gyakorlatban az volt, hogy a lényeges kormányzati hivatalokba azokat juttatták, akik híven támogatták őket. A 15. század második felét – Lorenzo ”il Magnifico” de’ Medici uralmát – a köztársaság látszatintézményeinek köntösébe bújtatott egyeduralom jellemzi. Lorenzo 1492-ben meghalt, és a Mediciek két év múlva kénytelenek voltak elmenekülni. 1494 egyben Itália végromlásának kezdete: ekkor pusztította végig a félszigetet VIII. Károly francia király hadserege. Firenzében a Mediciek távozása utáni hatalmi vákuumban nőtt meg Girolamo Savonarola politikai szerepe, bár a dominikánus barát maga nem vállalt tisztséget, csak elvi-eszmei vezető volt. A Mediciek elűzése után a firenzei politikai élet feladata az átfogó intézményi reform végrehajtása volt. Ennek első lépésére pedig akkor került sor, amikor – ha névlegesen nem is, de valójában – Savonarola irányította a város életét.
A fejedelmi abszolutizmus Az itáliai városállamoknak a fentiekben röviden érzékeltetett fejlődése során fokozatosan bontakoztak ki azok a teóriák, melyek több vagy kevesebb hozzájárulást jelentettek az állam, illetve a szuverenitás koncepciójához. Ezeket leegyszerűsítve a politikai és a jogi önállóság, a függetlenség és a szabadság leírásában és normává emelésében foglalhatjuk össze. Az észak-itáliai városállamok a középkor két univerzalisztikus jellegű és igényű hatalmának, a pápaságnak és a Német-római Császárságnak az erőterében igyekeztek saját önállóságukat kiharcolni, és ezen törekvésüket elméletileg is megalapozni. A lombardiai és toscanai városok fegyverrel és ideológiával egyaránt függetlenségükért harcoltak, s már a 13. század folyamán sikerrel jártak. A korabeli Nyugat-Európában a libertas (olaszul libertá) oly elterjedt jelszavát tűzték zászlójukra, és e jelszó mögött két eszme húzódott meg: egyrészt arra formáltak jogot, hogy a városállam mint politikai egység más politikai erők irányításától független, mondhatni szuverén legyen, másrészt a városállam belső politikai életét, a hatalmi szervek szerkezetét az adott közösség határozza meg, vagyis önmagukat kormányozzák. A politikai függetlenség és a republikánus önkormányzat e kettős ”szabadsága” adja a honpolgári humanizmus lényegét, és jelenti az önkormányzó politikai közösség antik (görög és római) hagyományának felelevenítését.
Machiavelli patriotizmusa Machiavelli pontosan látta korának, a 16. század elejének meghatározó történelmi folyamatát, a kusza, széttagolt hűbéri viszonyokat fölváltó egységes, központosított monarchiák kialakulását. Ezt szükségesnek tartotta a nemzetközi küzdőporondon maradáshoz, viszont ítélete szerint az egységesedés önmagában nem felel meg a magasabb értékkövetelményeknek, hanem romlottsággal is párosulhat vagy szemben állhat a szabad közösségi önkormányzat értékével. Saját országát látta a legrosszabbnak, mert ott az egység nem valósult meg, viszont a romlottság eluralkodott, s Itália a legsúlyosabb válságba süllyedt, képtelennek tűnt ellenállni az egységes monarchiák hódító törekvéseinek. A hatalom egységesítésének és központosításának korabeli folyamata nyilvánvalóan jelentős előfeltételt jelentett Machiavelli számára az államfogalom kialakításához. A firenzei köztársaság meglehetősen magas funkciót betöltő hivatalnoka ”hivatali kötelességénél” fogva is természetszerűen saját szűkebb állama partikuláris érdekeivel azonosult. Ez a saját város iránti feltétel nélküli elkötelezettség nem puszta kötelességteljesítés, hanem igen régi keletű hagyományban, a poliszpolgári tudatban gyökerezik, melyet elsősorban az antik római köztársaság mintája tartott életben a középkor és a reneszánsz itáliai városállamaiban. Az ún. honpolgári humanisták központi gondja a politikai szabadság és a függetlenség megőrzése. Machiavelli is ezeket az értékeket őrzi, de a szabadságot védő és dicsőítő retorika már nem az eltérő berendezkedésű államokkal szembeni fölény igazolását szolgálja, hanem az egyre mélyebb és egyértelműbb válságban keresi a hagyományos republikánus értékek megőrzésének módozatait. Ennek lehetősége azonban egyre csökkent, s ez többek között épp Machiavelli írásaiban követhető nyomon, hiszen ő eljut annak a realitásnak az elfogadásához, hogy a szükségszerűség az egységet, az pedig az egyszemélyi uralmat követeli meg. A 15. század végétől a szabadság és függetlenség megvédésére kidolgozott politikai elméletek válságmegoldó céllal születtek, de a romlottság terjedése miatt egyre pesszimistább hangvételűek, és egyre inkább elfogadják a védeni kívánt értékek legalábbis időleges feladását. Machiavelli életének és művének egészét mérlegre téve kétségtelen, hogy elsősorban Firenze sorsa érdekelte, a politikai rendszer megváltozása után sem tudott elszakadni ettől a közösségtől, állandóan erőfeszítéseket tett a közügyekhez való visszatérésre, megírta a város politikai harcainak történetét, a Discorsiban azt kutatta, miként őrizhető meg a szabadság a romlott városban. Itália a kor politikusainak és gondolkodóinak szemében politikai színteret jelent. A területi állam, a nemzet és a haza fogalmai közti szerves kapcsolatról – amely majd a 19. században valósul meg – a reneszánszban történetietlen lenne beszélni, hiszen még nem kristályosodott ki sem a nemzet, sem az állam eszméje. Kétségtelen azonban, hogy Machiavelli világosan látta: a területi állam egysége történelmi szükségszerűség. A hazatudat az olaszoknál nem korlátozódott feltétlenül kinek-kinek a szűkebb környezetére, beszélhetünk itáliai patriotizmusról is. A haza, a pátria iránti érzelmi elkötelezettség hosszú múltra visszatekintő, antik eredetű eszme; a nemzettel való összekapcsolása viszont csak a 18–19. században valósul meg. Az itáliai széthúzásra Machiavelli által javasolt gyógymód nem egyszerűsíthető le a ”nemzeti egység” programjára: a nemzetközi dimenziók figyelemmel kísérése, a francia, a spanyol és a többi állam szerkezetének elméleti összehasonlítása nem kínál egyszerűen másolható receptet. Machiavelli az itáliai helyzet sajátosságai között kereste a cselekvési lehetőségeket, köztük az egység útját is. Az egység előtérbe állítása nem feltétlenül a ”nemzeti”-területi kerethez kötődik, hanem a városállamhoz. Az egység inkább a hatalmi berendezkedés elve, semmint a territorialitásé – de így is jelentős mértékben hozzájárul az államfogalom formálódásához, sőt így még elvontabban érzékelhető, hogy Machiavellit a politikai test egységgé szerveződése érdekli, az ”állami” egység, a központosított szervezet, és nem ennek a nemzettel történő egybeesése.
Az állam fogalma Összefoglalóan megállapítható, hogy az itáliai városi kommunák, városköztársaságok politikai viszonyai által lehetővé tett kontextusban már a 14. századtól fokozatosan kibontakozott a stato szónak az a népnyelvi használata is, mely sok vonásában közel került a modern államfogalomhoz, például a politikai hatalom és a területi uralom összekapcsolásával; a kifejezés emellett több tradicionális értelmezést is megőrzött. Ebben az előremutató, érett szemantikai környezetben kell értékelni Machiavelli szóhasználatát. A szóhasználat egyes változatai, előfordulásai – Machiavellinél és társainál egyaránt – közel jutnak az állam modern fogalmához vagy annak egyes elemeihez. Gondolok elsősorban azokra az absztraktabb értelmekre, melyek az adott lakosság és terület fölötti intézményes hatalomgyakorlást (sőt erőszakalkalmazást) vagy a szuverenitás jegyeit mutató hatalomkoncentrációt fejezik ki. Machiavelli a politika öntörvényűségének felismerésével, az önálló léttörvényekkel rendelkező kollektív politikai testről alkotott elméletével mozdította elő az állam szó elvontabb, modern értelmű használatát. A modern államfogalomhoz közel álló szóhasználatra példaként említhető, amikor arról ír, hogy a legfontosabb alapok, melyeken ”az államok nyugszanak: a jó törvények és a jó hadsereg”. Ugyanitt később azt olvassuk, hogy ”Itália több államra oszlott”. Az a mondat, mely leginkább mutat modern értelmű szóhasználatot, és amely alapján Machiavellit sokan a modern államfogalom atyjának tartják, a Principe legelső mondata. ”Tutti gli stati, tutti e’ dominii che hanno avuto e hanno imperio sopra gli uomini...” – az elterjedt magyar fordításban: ”az uralom és a birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt.” A fordítás pontatlansága talán nem érzékelteti kellően azt, hogy itt valójában a politikai hatalom, a területi uralom, az alanyi és a tárgyi értelem együttesen jelentkezik, olyan kicsengéssel, mely joggal sugallja, hogy ez a mondat erősen befolyásolhatta azt a folyamatot, amikor az autonóm, önálló törvényekkel rendelkező, szuverén politikai közösségi hatalom jelölésére kifejezést kerestek, és végül a status különböző alakjaiban találták azt meg.
Köztársaság vagy fejedelemség? Államfogalma is ebbe az összefüggésbe illeszkedik: a hatalmi viszonyok jellegének és jelentőségének felismerése összekapcsolódik az itáliai s firenzei válság megoldásához utat mutatni hivatott, hol konkrét, hol általános érvényű tanácsokkal, melyek erőteljes hatalmat tételeznek föl; ez részben személyhez kötött (a fejedelem), részben intézményekben testesül meg (törvények, hadsereg, alkotmányos rend). Vagyis közel kerül az államfogalom olyan vonásaihoz, mint a szervezet, a tartalom és a funkció. Machiavelli államfogalma így közvetve kapcsolódik a válsághoz. Elmélete magán hordozza az átmeneti kor jegyeit: észleli a romlást, de még nem adta föl a ”megújulás”, az ”új állam” reményét. Ki volt Machiavelli?
|