|
Vázszerkezetes építkezés
Szerző: Endrei Walter Európa technikai hegemóniája a középkorban gyökerezik. Az arab kalifátusok, Bizánc vagy éppen Kína műszaki színvonalukat tekintve a 14-15. századig fölényben voltak, selyemszöveteiket, kerámiájukat, fegyvereiket nyugaton nemcsak becsben tartották, hanem utánozták, hamisították. Az európai kézműves és mérnök azonban nem állt meg a másolás fokán. Átvette a selyemkultúrát, de feltalálta hozzá a vízzel hajtott cérnázómalmot, hasonlóképpen megtanulta a papírkészítést, de a rongy zúzására gépet szerkesztett, kölcsönvette a nyomtatás ötletét, és megteremtette a Gutenberg-galaxist. A sort tetszés szerint folytathatnánk, ám akadnának benne kakukktojások is. Ilyen az a sokszor elhangzó állítás, mely szerint a gótikus stílusú építkezés - arab közvetítéssel - Indiából származik. Ez legfeljebb egyik stílusjegyére, a csúcsíves boltozatra áll, melyet a keresztesvitézek a 11-12. században keleten ismerhettek meg. Tény, hogy a Cluny apátság 1125-ben történt boltozásakor már ezt a módszert alkalmazták. Nem kétséges, hogy a (gótikus) csúcsív a félköríves (román) dongaboltozatnál előnyösebben tehermentesíti a hordozó falakat az oldalnyomás alól. A középkori architektúra azonban nem elsősorban ebben különbözik a korábbi építészeti módszerektől. Időnként a románkori építőmesterek alkalmaztak terméskőből kifaragott önhordó bordákat a keresztboltozatok szerkesztésekor a két egymáson áthaladó dongabolt metszésének vonalában. Az oszlopokon nyugvó boltozati hálószerkezetekre azután zsaluzással falazták a mennyezetet. E technika első fönnmaradt példáját a caeni román stílű Saint Étienne templom 1115 körül épült kereszthajója őrzi. Ám ez az újítás a román építészeti stílus súlyos faltömegeinek fellazítását éppoly kevéssé indította meg, mint ahogy az apró ablakok miatti homályt sem oszlatta el. A biztonságot sugalló román stílű "mágikus barlang", melyet a tarka üvegablakok bensőséges hangulatúvá varázsoltak a napsugaras spanyol és olasz földön, "sötét, hideg, földalatti börtönné változott, mihelyt északra telepítették". (J.H. Acland) Északon viszont az építőmesterek régóta alkalmaztak egy eljárást, amelyről Viollet-le-Duc, a múlt század kiváló építésze a kora középkori ácsmesterséget méltatva kijelentette, hogy az a kőművesség felett álló művészet. A faváz szerkezetű ház tetőjének, illetve mennyezetének terhét ugyanis gondosan illesztett oszlop- és gerendarendszer hordozza, a falakat tapasztják, jobb esetben deszkával, téglával töltik ki, de statikai szerepük nincs. Ennek az elvnek kőépületekre való adaptálása az észak-francia építészek elévülhetetlen érdeme. Átvették a boltozatok teherhordó bordákra és ezeket lefedő süvegekre oldott szerkezetét, de immár csúcsíves kivitelben. A csúcsív nem csupán a statikailag előnytelen vízszintes oldalnyomás csökkentését tette lehetővé, hanem azt is, hogy - a félkörívvel ellentétben - eltérő szélességű pillérközök találkozása fölé vízszintes födém legyen húzható, hiszen az ív hajlata tetszőlegesen változtatható. Teljesen új eszme volt ezekkel szemben a falak statikai szerepének likvidálása azáltal, hogy a boltnyomást bordás oszlopokra és támívek útján - részben az épületen kívülre helyezett - támpillérekre irányították át. Ha szükségesnek bizonyult, a külső támpillérre (olykor díszes) fiatornyot építettek - nem az ég felé törő keresztényi eszmeiség szimbólumaként - egyszerűen az oldalnyomás ellensúlyozására. Ezek az újítások tették lehetővé, hogy a fal helyét hatalmas, színes üvegablakok vegyék át, a mennyezet pedig száz év alatt 24 méterről fokozatosan 48 méter magasságúra emelkedhessen. Az így keletkezett racionális vázszerkezeti rendszer engedte meg a nagy belső terek világos és áttekinthető kialakítását a sorozatban épülő katedrálisokban: a beauvaisi főhajóban például elférne egy modern 14 szintes épület. Meglepőnek tűnhet, hogy a gigászi méretű templomhajók előállítása során használt eszközegyüttes alig különbözött a római korban ismerttől. A kőfaragó és az ács szerszámai, a habarcs összetétele, a taposókerekes daru változatlanok voltak. Persze feltűnt a talicska, keményebb acélból készült a véső, javult a szervezettség, de ezek nem jelezték ezer év elteltét. Ha viszont szembeállítjuk Caracalla császár imponáló tömegű 3. századi thermáit bármely 13. századi katedrálissal, egyszeriben világossá válik a mesterségbeli fejlődés. Ugyanazon hasznosítható fedett alapterület létrehozására a szerkezeti anyag egyharmada elégnek bizonyult, a boltozatoknak még a románkori épületekben is 40-50 centiméteres vastagsága negyedére csökkent, a leglátványosabb változás pedig - a kő teherbíró képességét a végsőkig kihasználva létrehozott - légiesen könnyed és világos belső tér. A párizsi Notre Dame és az amiensi katedrális építése között, gyakorlatilag néhány évtized alatt végbement fejlődés más szemszögből is figyelmet érdemel. Ugyanis a francia katedrálisépítészet - szerencsénkre nagyrészt megőrződött - épületsorozata talán az első műszaki kísérletsorozatot testesíti meg. Kimutatható, hogy egy-egy katedrális kivitelezése során szerzett tapasztalatok gyorsan és következetesen éreztették hatásukat más városok építkezésein. Szinte azt állíthatjuk, hogy az előrehaladottabb építési fázisban lévő katedrális a modell szerepét töltötte be a tervezés alatt állók, illetve a kezdeti stádiumban lévők számára. Mint ismeretes, a munkálatokat sűrűn szakították meg balesetek, omlások, repedések, amelyek az eredeti tervek módosítását követelték meg, ami nemegyszer foltozgatással, javítgatással járt. Ilyen eset fordult elő a párizsi Notre Dame főhajójának építése során. Az előfutárokénál (Sens, Noyon, Laon) csaknem egyharmaddal magasabb hajó jóval nagyobb szélnyomásnak volt kitéve. Ma már tudjuk, hogy az a szélsebesség négyzetével nő, és alighanem repedések figyelmeztették az építkezőket a veszélyre. Spontán reagálásuk (röviddel 1180 előtt) a külső támívrendszer bevezetése volt, amelyet azután sorra átvettek a bourgesi, chartresi, reimsi katedrálisok építői, majd elterjedt az egész kontinensen. Társadalmi szükségletet képezett-e a francia székesegyházak vagy az olasz signoria-tornyok gigantikus méretezése? 1050-1350 között Franciaországban 80 katedrálist, 500 nagy templomot és több tízezer falusi és kolostori templomot építettek. Az angliai Norwichnak 50, Lincolnnak 49, Yorknak 41 temploma volt ebben a korban, holott lakosságuk 5-10 ezer fő között ingadozott, tehát 100-200 hívőre jutott egy-egy Isten háza. Sok városban oly nagy volt a főtemplom, hogy a lakosság egésze részt vehetett volna a misén. Hasonlóan túlméretezett számos városháza, posztócsarnok, várkastély. A gazdagodó városok e presztízsalkotásai az egymással folytatott verseny jegyében, persze ad maiorem Dei gloriam - Isten nagyobb dicsőségére - jöttek létre. A firenzei Santa Maria Reparata terveinek elkészítésekor a városi tanács arra utasította például az építészt, hogy "a legmagasabb és legfényesebb nagyszerűséggel csinálja meg, olyanra, amelynél nagyobbat és szebbet emberi szorgalom és képesség sem kitalálni, sem véghezvinni soha többé nem lesz képes". Szent Bernát is szóvá tette a templomok "roppant magasságát, szertelen hosszát, felesleges szélességét, drága csiszolt díszeit, különleges faragásait és képeit, melyek a hívek ámulatát hívják ki", és ezzel zárta lamentálását: "A templom arannyal vonja be köveit, gyermekeit pedig meztelenül hagyja járni." A szent életű férfiú persze hiába ostorozta a hiúság és pazarlás e kőbe faragott megtestesítőit. A nyugat-európai városok gazdagsága ipari termelésükön, nevezetesen textil (posztó, barhend) -exportjukon nyugodott. Amikor a 14. század első felében a klíma hűvösebbé vált, rossz termések, éhínségek követték egymást, majd járványok pusztítottak. A nagy pestis, a fekete halál 1347-1348 között valóságos demográfiai katasztrófát okozott. Becslések szerint a század során Európa lakossága 73 millióról 45 millió lélekre csökkent. Jómódnak, fejlődésnek vége szakadt, és a látványos presztízsépítészetre sem jutott több pénz. A megtorpanásnak beszédes jelei voltak. Számos európai nagyváros központjában félbemaradt, szinte romnak ható hatalmas templomcsonkok álltak. Ezek egy részét a 19. századi nagy fellendülés - és a neogótikus lelkesedés - jegyében, jórészt az eredeti tervek szerint befejezték. Sokan, akik Köln, Milano, Prága, Ulm csodálatos székesegyházait szemlélik, nem tudják, hogy építésüket a múlt században folytatták és fejezték be. Mementóként szép számmal akad azonban máig is csonkán maradt katedrális: a bécsi Stephansdomnak vagy a straßburgi Münsternek egyik tornya hiányzik; a Sienában, Bolognában és Beauvaisban félbehagyott templomból pedig csak a főhajó töredéke áll. In magnis et voluisse sat est. |