Szent István király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján hunyt el Szent István király (ur. 1000-1038), a keresztény magyar állam, a Magyar Királyság megalapítója. Egymaga vitte végbe az államszervezés, az egyházszervezés és törvényhozás hatalmas munkáját. 

István, vagyis eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971-997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk életének első éveivel kapcsolatosan – megfelelő források híján – ma is számos kérdés merül fel, amelyek megosztják a tudósokat: ilyen például István keresztelése, amit a történészek többsége a 990-es évekre tesz, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Abban már nincs vita, hogy nyugati kereszténység felé nyitó Géza komoly küldetést hagyományozott fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg. 

Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. A csata után a lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – ez egyértelmű üzenet volt azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával. 

Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán vagy 1001. január elsején  Esztergomban – többek szerint Székesfehérváron – koronázták meg, így született meg a keresztény Magyar Királyság. A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia a függetlenségüket védő törzsfők ellen. István először 1003-ban nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, amelyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára, vagy annak fiára, Csanádra – bízott. 

A honegyesítő küzdelmek többé-kevésbé a püspökségek alapításának sorrendje alapján rekonstruálhatók, így valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok ellen vonult. István ugyanakkor nem csak a fegyverek erejében bízott, az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041-1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. Az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, melyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt. 

A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult. Az önálló magyar egyháztartományok révén – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – a magyar egyházszervezet függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését. 

Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot” –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. Nevéhez fűződik például a pécsváradi monostor és a veszprémvölgyi apácamonostor alapítása, a Jeruzsálem felé vezető zarándokúton pedig vendégházakat építtetett az utazók számára. 

István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség határozta meg. Ezzel apja nyomdokait követte, ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát, majd uralkodása kezdetén a Koppány ellen kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott. 

A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038-1041/1044-1046), aki Imre herceg  tragikus halála után a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal, ennek megfelelően forrásunk van arról, hogy István egy alkalommal hadat vezetett a bolgárok ellen, II. Baszileiosz császár (ur. 976-1025) megsegítésére. 

Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, amelyek a biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa egyik legerősebb hatalmának  támadását. 

A nagy király Hartvik püspök leírása szerint a halálát megelőzően  Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot.  1038 Nagyboldogasszony vigíliáján összegyűjtötte országa nagyjait és püspökeit, lelkükre kötötte, hogy őrizzék meg a hitet, majd szemét az égre emelve így kiáltott: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom.”  Az országfelajánlás mozzanatát sok történész vitatja, ám csaknem ezer éve a történeti hagyomány része lett. 

István uralkodása a magyar történelem meghatározó négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, bizonytalan jövőjű fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét. A magyarok kereszténnyé térítésének érdeméért utóda, Szent László király kezdeményezésére 1083-ban avatták szentté. 

Szent István király ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, állami ünnepünk, augusztus 20. az ő máig ható életművének állít emléket.