Egyházszakadás a katolikusok és ortodoxok között

Szerző: Tarján M. Tamás

1054. július 16-án közösítette ki IX. Leó pápa küldöttsége Kerulariosz Mihály konstantinápolyi pátriárkát, a Bizánci Birodalom legfőbb egyházi méltóságát, miután az nem volt hajlandó elismerni a pápai főséget és a nyugati zsinatok határozatait. Mivel Mihály maga mögött tudhatta Bizánc támogatását, még ezen a napon ő is exkommunikálta a pápai követeket, így a kereszténység egy nyugati katolikus és egy keleti ortodox részre szakadt.

Bár 1054 előtt az egyház egy és oszthatatlan testnek számított, a valóságban az ellentétek gyökerei már a Római Birodalom megtérése óta a mélyben rejtőztek. A császárok korában Kelet és Nyugat eltérő arculata szükségszerűen megjelent az egyházszervezetben is, vagyis a városiasodott, hellenisztikus szellemű keleti rész mindig is eltért a Róma által civilizált, „romanizált” nyugatitól, nem is beszélve arról, hogy 395-ben, Theodosius (ur. 379-395) halála után az impérium két különálló részre szakadt. A Bizánci Birodalomban a népes nagyvárosok pátriárkái a világi hatalomnak alárendelve, közel azonos ranggal vezették az egyházat – utóbbit hívták később autokefáliának – és egészen 1204-ig, a negyedik keresztes hadjáratig megmaradtak ebben a rendszerben.

Nyugat története azonban másként alakult: Szent Péter, az első püspök hagyománya nyomán Róma már a 4. században kinyilatkoztatta főségét a többi vezetővel szemben – bár a közhiedelemmel ellentétben ezt a niceai zsinat nem erősítette meg –, és ennek megvalósításában kezére játszottak a történelem eseményei is. A gyenge főhatalommal rendelkező Nyugatrómai Birodalom bukása után a születő középkori Európa fő támasza az egyház lett, mely fejlett közigazgatási hálózatával az új királyságok alapját képezte. A megtérő barbár uralkodók rászorultak a pápa és a püspökök támogatására – még az olyan nagy királyok esetében is így volt ez, mint a 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly (ur. 768-814).

Kelet és Nyugat kapcsolatai természetesen 395 után nem szűntek meg, a 476-tól egyedül maradó (kelet)római császár és a pápa viszonya azonban sohasem tisztázódott: miután I. Gelasius pápa az 5. század végén sikertelenül próbálta elismertetni Róma egyházi ügyekben való főségét, a tekintélybeli kérdést egyik fél sem feszegette. Közben a két egyházban eltérő tendenciák alakultak ki, melyek évszázadok után főleg a liturgia gyakorlatában és az egyház szervezetében mutatkoztak meg: a későbbi ortodoxia és a nyugati kereszténység esetében például eltérő módon fejlődött ki a szerzetesség szervezete, más lett az igehirdetés nyelve – keleten a görög, nyugaton a latin –, valamint az áldozás gyakorlata is.

A különbségekből eredő hitviták végigkísérték a virtuális egység évszázadait. Ilyen volt például filioque-vita, mely – az 589-es toledói zsinat határozata nyomán – arról szólt, hogy a Szentlélek vajon csak az Atya ajándéka, vagy a Fiútól is származik: a nyugatiak az utóbbi állásponton voltak, az ortodoxok azonban mindmáig vallják ezen hittétel valótlanságát. Hasonlóan komoly konfliktus származott III. Leó (ur. 717-741) 730-as rendeletéből, melyben a császár elrendelte az ikonok és a szobrok megsemmisítését a Bizánc területén található szent helyeken, amivel viszont Róma nem értett egyet.

A népvándorlás újabb hulláma idején, a 9. század második felétől kezdve aztán a keresztény egyház bizánci és római fele nyílt rivalizálásba kezdett, és a másik rovására próbált híveket – és területet – szerezni a benépesülő Európában. Ez a vetélkedés követhető nyomon például a bizánci Cirill és Metód szerzetesek útnak indításában, a Géza fejedelem korabeli Magyarországon zajló kettős térítésben – míg Hierotheosz pátriárka Erdélyben, addig Szent Adalbert Pannóniában keresztelt –, vagy a bolgárok megtérítése körüli viszályokban. Hasonló volt a helyzet Dél-Itáliában is, ahol 1047-ben a Guiscard Róbert vezette normannok szálltak partra – bár megtérítésük kapcsán Bizánc és Róma rivalizált egymással, a hajósnép katonai ereje folytán IX. Leó pápa és IX. Konstantin császár (ur. 1042-1055) rákényszerült a szövetségkötésre.

Miután azonban IX. Leó vereséget szenvedett, a bizánci uralkodót mulasztással és a szerződés megszegésével vádolta meg, a vélt sérelmek nyomán pedig a kölcsönös féltékenykedés lett az erősebb. A keleti pátriárka és a pápa mindeközben egymás térítéseit úgy igyekeztek annullálni, hogy a több száz éve fennálló szertartásbeli különbségeket hánytorgatták fel, és eretneknek nevezték a másik gyakorlatát. A hatalmi vetélkedésnek induló vita tekintélybeli kérdéssé fajult, mely aztán 1054. július 16-án kettészakította az egyházat.

A skizma, vagy skizmatikus kifejezés annyit tesz, mint olyan tanítás, mely nem az igaz hit szellemében fogant – a viták során a több évszázad alatt kialakult különbségeket tehát a felek úgy kezelték, mint a másik eltévelyedéseit. Maga a skizma nem volt egyedülálló eset a kereszténység történetében, ugyanis hasonló eljárás alá kerültek a korábbi eretnekek, többek között az ariánusok, a nesztoriánusok, vagy a monofiziták is. Az ortodoxia és a nyugati kereszténység ellentéte azonban politikai eredetű volt, ahol a – több évszázados – ellentétek csupán ürügyként szolgáltak. A vita aztán a lehető legszerencsétlenebbül alakult, amiért a Lotharingiai Frigyes és Umberto Silva de Candida bíboros által vezetett római küldöttség és Kerulariosz Mihály pátriárka személyesen is felelősek voltak: egyfelől, Mihály a tárgyalások során elzárkózott mindenféle kompromisszum elől, és mindent megtett vendégei bosszantására, amit leghatásosabban a latin rítusú egyházak bezáratásával ért el.

A pápai legátusok sem bizonyultak alkalmasabbnak a tárgyalásra, ugyanis már az első perctől kezdve Róma főségét demonstrálva akartak eljárni, és kikerült tőlük egy levél is, mely minősíthetetlen jelzőkkel illette az ortodox pátriárkát. A sértődés és a feszültség odáig fajult, hogy a bíborosok 1054. július 16-án, a délutáni misét követően a Hagia Sophia székesegyház főoltárára helyezték a Kerularioszt kiközösítő pápai bullát, majd hazatértek. Bár a kiátkozás csak a bizánci főpapot érintette, a népszerű vezető maga mellé állította az egész birodalmat, és – IX. Konstantin vonakodása dacára – exkommunikálta nem csak a legátusokat, de a pápát és az egész nyugati egyházat is.

Bár a bíborosok eljárásának érvényességét megkérdőjelezte IX. Leó áprilisban bekövetkezett halála, a kölcsönös kiközösítés végleg kettészakította az egyházat. Ennek kezdetben nem voltak kézzel fogható jelei, és nem hatottak Bizánc és Róma kapcsolataira sem, az 1185-ös konstantinápolyi latin mészárlás és az 1204-es negyedik keresztes hadjárat pusztítása azonban elidegenítette egymástól a két egyházat. Bár a főpapok két alkalommal – az 1274-es lyoni és az 1439-es firenzei zsinaton – is tárgyaltak arról, hogy a török veszélytől fenyegetett ortodoxok csatlakozzanak Rómához, ezen próbálkozások csak pillanatnyi sikereket hoztak; jól jellemzi a két irányzat viszonyát, hogy a görögkeletiek végül „inkább választották a szultán turbánját, mint a pápa tiaráját”.

A fagyos viszony egészen a 20. század második feléig megmaradt, amikor is XXIII. János, majd II. János Pál pápa és a keleti pátriárkák tárgyalásokat kezdtek a kapcsolatok újraépítéséről. A jó viszonyt elősegítő gesztus volt például II. János Pál romániai látogatása, vagy – 2000-ben – az első közös szent kanonizációja, aki éppen államalapítónk, Szent István magyar király lett. A közeledés dacára az ortodox és a nyugati egyház máig a saját útjait járja, és másfél ezer évnyi önálló fejlődés után ez valószínűleg még sokáig így marad.