Véget ér Henrik császár Canossa-járása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem fogunk Canossát járni – sem testben, sem lélekben!”
(Otto von Bismarck) 

1077. január 28-án ért véget IV. Henrik német-római császár (ur. 1056-1106) nevezetes Canossa-járása, mellyel azt akarta elérni, hogy VII. Gergely visszafogadja őt az egyház kebelébe. Henrik a pápa jóindulatának elnyerése érdekében gyalog, böjtölve zarándokolt el az észak-itáliai várhoz, ahol három napon át vezekelt, mire Gergely szíve megenyhült rajta; ezen a napon tehát látszólag helyreállt a béke, a pápa és a császár hatalmi harca azonban hónapokon belül kiújult. 

A gregorián reformokról nevezetes pápa II. Sándor pontifikátusa után, 1073-ban állhatott az egyház élére, amit akkor a szász hercegek lázadásainak letörésével foglalatoskodó IV. Henrik is elfogadott. A császári és a pápai hatalom között azonban hamarosan komoly konfliktus alakult ki, ugyanis VII. Gergely nemcsak az egyház megreformálására, többek között a cölibátus bevezetésére, vagy a szimónia (a papi hivatalok adásvétele) eltörlésére törekedett, hanem biztosítani akarta a megerősödött katolikus egyház vezető szerepét a keresztény világban, illetve a pápai központi irányítást az addig sok tekintetben önállóan működő püspökök és érsekek felett. Miután az ellenségein felülkerekedő Henrik a korábbi hagyománynak megfelelően saját kedve szerint akart püspököket kinevezni a Német-római Birodalomben, Gergely az 1075-ös lateráni zsinaton kiadta a Dictatus papae kezdetű bullát, melyben a császárt nyíltan maga mögé utasította a keresztény hierarchiában. Henrik érthető módon nem lelkesedett azért a kinyilatkoztatásért, mely őt a pápa hadvezérévé degradálta, ezért 1076 januárjában Wormsben megfosztotta hatalmától Gergelyt, aki válaszul a böjti zsinaton kiátkozta ellenfelét. Az ellentét hátterét adja, hogy a pápa és a császár is a keresztény világ fejének tekintette magát a késő ókori elődökre hivatkozva. (A történelmi pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy mivel ekkor még történt meg a Henrik császári koronázása, hivatalosan római királyi címet viselte, de ugyanúgy a Német-római Birodalom, akkori nevén Szent Római Birodalom fejének számított.)

A pengeváltásból eleinte a császár került ki rosszabbul, mivel kiátkozása egyben felmentette hűbéreseit a neki tett eskük alól, vagyis a Henrikkel szemben álló hercegek és tartományurak jogalapot találtak arra, hogy folytassák a birodalmi központosítás ellen vívott küzdelmüket. Az uralkodó trónja néhány hónapon belül megingott, ugyanis ellenfelei Sváb Rudolf herceg személyében már ellencsászár-jelöltet is találtak. A teljes összeomlás megelőzése érdekében IV. Henrik 1076 végén úgy döntött, a pápához megy, aki ebben az időben a Modena közelében fekvő Canossa várában töltötte napjait, mivel attól tartott, hogy a császár fegyverrel vonul majd ellene. 

A díszes kíséret azonban csak az Alpok hegyeiig követte az uralkodót, mivel Henrik a Mont Cenis-hágón átkelve igyekezett úgy mutatkozni, hogy megbánást sugározzon Gergely felé. A megbocsátás érdekében a birodalom feje darócruhában, mezítláb folytatta útját Canossa felé, a földön aludt, böjtölt és sűrűn imádkozott. A nem mindennapi látványt nyújtó küldöttség 1077. január 25-én érte el a szóban forgó várat, VII. Gergely azonban sem aznap, sem a következő két napon nem nyitotta meg a kapukat a bűnbocsánatért könyörgő, nyomorúságos körülmények között vezeklő uralkodónak. Három nap után, január 28-án aztán a pápa szíve megesett Henriken – vagyis belátta, hogy kénytelen engedni az igencsak kitartónak bizonyuló ellenfelének – így aztán Canossa kapui kitárultak a vezeklő férfi előtt, aki térden állva kérte Gergelyt, hogy fogadja őt vissza a katolikus egyházba. A pápa nem utasíthatta el a szabályszerű vezeklést, így végül teljesítette a császár óhaját, és a tárgyalások során közvetítő Matilda toszkán hercegnővel közösen később misét tartott a megbékélés örömére, majd hazaküldte a megalázott Henriket az Alpokon túlra. 

Mondanunk sem kell, hogy a Canossa-járás egyáltalán nem eredményezett szívélyes viszonyt a felek között: a hazatérő IV. Henrik háborút folytatott Sváb Rudolf trónkövetelő ellen, akit végül hiába győzött le, Gergely ennek ürügyén ismét kiátkozta  az egyházból. IV. Henrik később még két alkalommal is „elzarándokolt” Itáliába, ám ezúttal már nem darócruhában, hanem páncélban érkezett, és 1081-ben ostrom alá vette Róma városát, ahol III. Kelemen személyében ellenpápát is állított. VII. Gergely végül száműzetésben fejezte be életét, vagyis az invesztitúraharc első ütközetét a császári hatalom nyerte – igaz, ez a diadal a későbbi események ismeretében nem bírt túl nagy értékkel. 

Mivel Henrik utóbb győzedelmeskedett Gergely felett, a Canossa-járást akár úgy is értékelhetnénk, mint egy ügyes politikai húzást, amivel a császár időt szerzett magának a háborúra való felkészülésre. Ezzel szemben ugyanakkor a zarándoklatot később nemzeti szégyenként értékelő németek, illetve azt a germán befolyás visszaszorításaként ünneplő olaszok egyaránt Henrik megaláztatásaként interpretálták a Canossa-járást, mely kifejezést napjainkban is előszeretettel használják azokra az emberekre, akik a vesztes pozíciójában megbánás és alázat révén próbálják elnyerni korábbi ellenfelük jóindulatát.