Lovagsereg indul a Szentföld felszabadítására

Szerző: Tarján M. Tamás

1096. augusztus 15-én indult meg Franciaországból a Bouilloni Gottfried vezette keresztény lovagsereg a Szentföld felszabadítására. Az előző év során meghirdetett első keresztes hadjárat (1096-1099) végül sikerrel járt, visszafoglalta a muszlimoktól Jeruzsálemet, ezzel a keresztény Európa két évszázadra megvetette lábát a Levante partvidékén.

A középkor első évszázadaiban – a római uralom következtében – Európán kívül a Mediterráneum afrikai és ázsiai partvidéke is keresztény többségű terület volt, azonban a hidzsra – 622 – után meginduló muszlim hódítás hamarosan jelentősen visszavetette pozícióit. Az iszlám először Afrika partvidékéről és a Közel-Keletről szorította vissza a kereszténységet, majd idővel – 711 után – Hispániát és a Földközi-tenger egyes szigeteit is Mohamed hitére térítette. Az iszlám egészen a 10. század végéig – Hakim kalifa (ur. 996-1021) trónra lépéséig – toleránsan bánt a más hitűekkel, ám az ő uralmát már vérengzések jellemezték, és példája nyomán a későbbi uralkodók is igyekeztek elnyomni a keresztényeket. Bár Jeruzsálem, a három monoteista vallás szent városa már 639 óta arab kézen volt, annak felszabadítása csak Hakim kalifa után lett igazán aktuális, amikor a zarándokokat meggátolták a Szent Sír látogatásában. Ebben a században aztán egy másik motiváló tényező is jelentkezett, nevezetesen az, hogy 1071-es mantzikerti győzelmük után a – szintén muszlim vallású – szeldzsuk törökök birodalmat alapítottak Kis-Ázsiában, és Bizáncot visszaszorították a Boszporuszon túlra.

Európában az ostromállapotra jellemző hangulat uralkodott el, miután az iszlám két oldalról is beszorította a keresztény uralkodókat; IV. Rómanosz Diogenész (ur. 1068-1071) vereségét követően Bizánc segítséget kért Rómától a törökök ellen, de az invesztitúraharc, VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár (ur. 1056-1106) küzdelme akkor még fontosabbnak bizonyult. A katonai segítségnyújtás kérdése csak 20 évvel később, II. Orbán pápa alatt került napirendre. Természetesen az 1096-ban meginduló keresztes háborúnak a vallásos hevület mellett sokkal prózaibb okai is voltak, nevezetesen a magasabb népszaporulat, az örökség nélküli nemesek, lovagok – és egyszerű nincstelenek – számának gyarapodása. Bár a pápa által ígért bűnbocsánat is fontos motivációt jelentett, nyilvánvaló, hogy a kereszt alá szegődő katonákat elsősorban mégis a megélhetés és meggazdagodás reménye vitte a Szentföldre.

Az első keresztes hadjárat szervezése az 1095-ös clermonti zsinaton kezdődött meg, ahol II. Orbán pápa híres november 27-i beszéde után – melyben Jeruzsálem felszabadításáról beszélt – az emberek tömegesen szegődtek a keresztek alá, hogy megindulhassanak a Szentföldre. Időről időre előkerül a legenda, miszerint a Clermontban összegyűltek Szent László magyar uralkodót (ur. 1077-1095) választották meg a keresztesek fővezérének, de ekkor a lovagkirály már négy hónapja halott volt; másfelől pedig „Krisztus katonái” nem egyetlen vezető alatt indultak meg a muszlimok ellen. A hadjárat szervezése ugyanis nem központilag, hanem önkéntes alapon történt: 1096 során lovagok, buzgó szerzetesek és koldusok egyaránt toborzásba fogtak, és – különböző harcértékű – seregeik élén sorra meg is próbálkoztak Jeruzsálem felszabadításával. Miután Európa legsűrűbben lakott területei a Németalföldön, Franciaországban és a Rajna folyó mentén voltak, a keresztesek általában innen indultak el, hogy aztán, Magyarországon és Bizáncon áthaladva, szárazföldi úton jussanak el a pogányok földjére.

Könyves Kálmán magyar király (ur. 1095-1116) tehát uralkodása második évében komoly feladattal kellett megbirkózzon, ugyanis az áthaladó hadseregek gyakran a keresztény lakosság ellen sem átallották használni fegyvereiket. A legnagyobb kockázatot Nincstelen Walter és Remete Péter koldusseregei jelentették, melyek egyaránt a Délvidéken kezdtek neki a fosztogatásnak, és később Bizánc számára is számos problémát okoztak – az ő csapataik egyébként már a szeldzsukok elleni első csatákban felmorzsolódtak. A magyar lakosság hangulatát mutatja, hogy – Walteréket követően – a német területről érkező Volkmar rablólovag hadát már maguk a Nyitra környékiek futamították meg; nem véletlen, hogy Kálmán később Bouilloni Gottfried lovag – egyébként fegyelmezett – seregét már csak túszadás fejében engedte be Magyarországra.

Az első keresztes hadjárat egyetlen értékes hadereje, a – többek között – Bouilloni Gottfried, Tarantói Boemund és Toulouse-i Rajmund vezette lovagsereg 1096. augusztus 15-én indult el Franciaországból, Jeruzsálem felszabadítására. Magyarországon a fent említett alku nyomán zavar nélkül átjutottak, azonban a Bizánci Birodalom területén többször is összetűzésbe keveredtek I. Alexiosz (ur. 1081-1118) császár hadaival. A korábban nyugati segítségért folyamodó uralkodó ugyanis azt akarta, hogy a keresztesek a meghódított területeket adják vissza a birodalomnak, a lovagok viszont ezt csak azzal a feltétellel akarták teljesíteni, ha a császár elkíséri őket keletre. A borús viszony ellenére a keresztesek az 1097 májusában visszafoglalt Nikaiát még átadták Alexiosznak, de az I. Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán (ur. 1092-1107) ellen aratott dorylaeumi győzelem után már „a maguk zsebére” dolgoztak.

A lovagsereg keresztülhaladt Kis-Ázsián, majd Antiochia, Tarzusz és Edessza sikeres ostroma után dél felé indult, hogy elérje végcélját, Jeruzsálemet. Gottfried és lovagjai 1099 júniusában körülzárták a Szent Várost, és alig több mint egy hónapos ostrom után, július 15-én sikeresen el is foglalták azt. A diadal azonban az utókor számára mégis gyászos emlék maradt, mivel a győztesek úgy „ünnepeltek”, hogy vérfürdőt rendeztek Jeruzsálem arab és zsidó lakosai között. Miután az Egyiptom felől támadó kalifa Askalonnál vereséget szenvedett, a hároméves keresztes hadjárat hivatalosan véget ért, és a lovagok nagy része visszatért hazájába.

A háború során bebizonyosodott, hogy Bizánc nem képes kiterjeszteni fennhatóságát a visszahódított területekre, ezért a keresztes vezérek kisebb fejedelemségeket alapítottak – Tripoli, Antiochia, Edessza és Jeruzsálem központokkal – a Szentföldön. A legjelentősebb természetesen Jeruzsálem lett, melynek első vezetője, Gottfried még csak a „Szent Sír ügyvivője” szerény címet vette fel, de 1100-ben bekövetkező halála után öccse, Balduin (ur. 1100-1118) már királyi koronát kapott. A szuverén keresztes államok önálló terjeszkedésbe fogtak a Szentföldön, majd hamarosan megjelentek az első lovagrendek is, melyek hamarosan ugyancsak kiharcolták maguknak az önállóságot.

Az első keresztes hadjáratot kétszáz éven belül még nyolc másik követte, melyek váltakozó eredménnyel próbálták megtartani, vagy visszahódítani Jeruzsálemet és a levantei tengerpartot. A katonai vállalkozás ugyan 1291-ben teljes kudarccal zárult, a tudományos ismeretek, fűszerek, haszonnövények és találmányok révén azonban Európa mégis sokat profitált a keresztes hadjáratokból.