2017. november 20.

1099. június 8. | A keresztesek ostrom alá veszik Jeruzsálemet

Szerző: Tarján M. Tamás

„…az öldöklés még Salamon templomában is folytatódott, ahol a mészárlás akkora méreteket öltött, hogy az embereink bokáig vérben gázoltak…”
(A Gesta Francorum leírása az ostrom utáni állapotokról)

1099. június 8-án vették ostrom alá a keresztesek Jeruzsálemet, három világvallás fővárosát, mely egy hónappal később az európai lovagsereg kezére került. A „szent város” elfoglalásával a II. Orbán pápa által meghirdetett hadjárat elérte végső célját, amit a levantei partvidék keresztény államocskáinak megszervezése követett.

Jeruzsálem és a Szentföld területe, mely a keresztények és a zsidók mellett az iszlám hívők szemében is kiemelkedő jelentőséggel bír, már 637-ben a kalifák uralma alá került, hosszú évszázadokon át azonban az arabok nagyfokú toleranciát mutattak a „könyv népével”, tehát a Biblia követőivel szemben. Ez a viselkedés csak a 10-11. század fordulóján, Hakim (ur. 996-1021) uralma alatt változott meg, az ő példájára pedig a későbbi kalifák is egyre erőszakosabban léptek fel a Közel-Keletre özönlő zarándokokkal szemben. A keresztes háborúk előkészítésében emellett az is jelentős szerepet játszott, hogy az iszlám terjeszkedése a 11. században sem ért véget: bár az Ibériai-félsziget államocskái a reconquista küzdelmeiben már felmutattak kisebb sikereket, Kis-Ázsiában a szeldzsuk törökök súlyos csapást mértek a Bizánci Birodalomra.

Az 1071-es manzikerti csata után úgy tűnt, Mohamed próféta követői hamarosan ismét ostrom alá veszik Konstantinápoly falait, ezért a császárok egyre-másra küldték segélykérő leveleiket Rómába. Az érdemi reakcióra végül több mint két évtizeden át kellett várni, abban pedig a keresztény összetartozás tudata mellett az is fontos szerepet játszott, hogy a fejlődés útjára lépő Európa népessége rohamosan növekedett. Az 1095-ös clermonti zsinat idején már kiugróan magas volt azoknak a száma, akik – örökség és biztos megélhetés híján – örömmel vették fel a keresztet, hogy a Szentföldön alapozzák meg szerencséjüket.

A hadba vonulók motivációiról tanúskodik az a tény is, hogy 1095–96 során a lovagok mellett hitbuzgó szerzetesek és koldusok is toborzásba kezdtek Nyugat-Európában. Ebből eredően a különböző keresztes seregek harci értéke meglehetősen eltérőnek bizonyult, amit elsősorban annak a segítségével határozhatunk meg, hogy a Szentföldre vezető út első állomásán, Magyarországon miként fogadták őket. Könyves Kálmán (ur. 1095-1116) Nincstelen Walter és Remete Péter koldushadait még – gyanútlanul – beengedte országába, ám később szétverte a Délvidéken fosztogató kereszteseket, Volkmar rablólovag szedett-vedett bandáját pedig a nyitraiak futamították meg. A magyar király a rossz tapasztalatok hatására az 1096 augusztusában útnak induló – többek között Bouilloni Gottfried, Tarantói Boemund és Toulouse-i Rajmund irányítása alatt vonuló – fegyelmezett lovagsereget csak túszadás fejében engedte át országán.

Katonai szempontból ez utóbbi volt az egyedüli ütőképes keresztes had, mely a Balkán-félszigeten át Konstantinápolyba vonult, ott azonban a vezérek konfliktusba kerültek I. Alexiosz császárral (ur. 1081-1118). Az ellentét abban gyökerezett, hogy Alexiosz ugyan segítséget várt nyugatról, ám a Boszporuszhoz érkező hadaktól már megrettent, és mindenáron igyekezett a maga szándékai szerint felhasználni a keresztesek erejét. A császár azt követelte, hogy a majdan meghódított területeket bocsássák Bizánc fennhatósága alá, a becsvágyó lovagok azonban érthető módon nem támogatták ezt az elképzelést. Mivel Alexiosz féltette trónját, végül feltétel nélkül is hajlandó volt átszállíttatni a kereszteseket Kis-Ázsiába, akik 1097 tavaszán még a császár számára foglalták vissza Nikaiát, ám a dorylaeumi győzelmet követően, a levantei partvidékhez közeledve már saját céljaikért háborúztak. Ennek következtében a fővezérek egymásra is vetélytársakként tekintettek.

Tankréd – Tarantói Boemund unokaöccse – és Boulogne-i Balduin már Tarsus elfoglalása után szembekerült egymással, majd az utóbbi lovag megszerezte az Edesszai Őrgrófságot, az első közel-keleti keresztes állam magját. Ez idő alatt – 1097 októberében – a fősereg elérte Antiochia városát, mely nyolc hónapos ostrom után, 1098 júniusában került az európaiak kezére, Tarantói Boemund zsenialitásának köszönhetően. A siker ellenére a keresztesek válságos helyzetben találták magukat, ugyanis Kerboga moszuli emír tekintélyes felmentő sereggel közeledett a szíriai erőd felé, a zűrzavarban azonban Boemund átvette a főparancsnokságot és újabb vereséget mért a szeldzsukokra. Ezzel megnyílt az út Jeruzsálem felé, ám az Antiochiát elfoglaló lovagok a nyári hónapokban a torzsalkodásra fordították energiáikat: míg Toulouse-i Rajmund bizánci fennhatóság alá próbálta vonni a várost, addig Boemund egy újabb független államot igyekezett létrehozni, a káoszt pedig tovább fokozta Ademar Le Puy-i püspök halála, mivel ezután a klerikusok is több pártra szakadtak. A viszálykodásnak végül az egyszerű katonák vetettek véget, akik a további veszteglés esetére Antiochia lerombolásával fenyegették meg a rivalizáló feleket.

A feszültség enyhítése érdekében Rajmund az 1098. év végén ostrom alá Maarrat al-Numán erődjét, majd – Curthose Róbert normandiai herceg, valamint Boemund és Tankréd segítségével – 1099 májusára a mai Libanon területén található Arqát is elfoglalta. Az utóbbi vár elestét követően az egyiptomi Fátimida-dinasztia számos békeajánlatot tett, Rajmundék azonban folytatták az előrenyomulást, és Türosz, Jaffa, majd Ramla bevételével Jeruzsálem közelébe jutottak. Gaston béarni vicomte és Tankréd 1099. június 6-án Betlehemben is kitűzte a keresztesek zászlaját, két nappal később pedig a lovagok már magát Jeruzsálemet zárták körül. Addigi győzelmeik ellenére az európaiak kedvezőtlen pozícióból indították meg az ostromot, ugyanis a szent város kormányzója, Iftikhár ad-Dawla minden lehetséges élelemforrást elpusztított Jeruzsálem környékén, ráadásul a falakon kívül eső kutakat is megmérgeztette. A körülbelül 25 000 főre fogyatkozó keresztes had már eleve fáradtan érkezett meg a város alá, ám június 13-án egy vakmerő rohammal mégis megkísérelte Jeruzsálem elfoglalását. Az előkészítetlen akció természetesen kudarccal zárult, így a lovagok a hőségtől, az éhségtől és a szomjúságtól elgyötörten tábort vertek a hatalmas falak alatt.

Az európaiak sokáig szinte csak a csodában bízhattak, és igyekeztek is elnyerni az égiek támogatását; egy Desiderius Péter nevű pap állítólag álmában azt az isteni üzenetet kapta, hogy a Jerikót elfoglaló Józsuához hasonlóan szervezzen körmenetet Jeruzsálem körül – tudniillik, hogy a bibliai város példájára ezek a falak is leomoljanak –, ezért az ostromlók július 8-án mezítláb, zsoltárokat énekelve körbejárták a védműveket, majd szigorú böjtöt tartottak. Péter jóslata végül beteljesült, és a szent város nyolc napon belül keresztény kézre került, ám a falakat nagyon is racionális okoknak köszönhetően sikerült áttörni. A diadalt két genovai hajó biztosította, melyek élelmet és fát szállítottak a lovagoknak, akik ostromtornyaiknak köszönhetően július 15-én elfoglalták Jeruzsálemet.

Mint azt a krónikás szemtanúk is leírják, az európaiak győzelmét rettenetes vérfürdő követte, mely során több tízezer – javarészt arab, illetve zsidó – polgárt mészároltak le Jeruzsálemben. A keresztesek a borzasztó vérontás után hosszú ünnepségsorozatot tartottak a városban, majd július 22-én Bouilloni Gottfried személyében uralkodót választottak maguk közül, aki végül csak a „Szent Sír őrzője” címet vette fel. Jeruzsálem ezután egészen 1187-ig, Szaladin egyiptomi szultán (ur. 1171-1193) hadjáratáig keresztény kézen maradt, majd II. Frigyes német-római császár (ur. 1212-1250) erőfeszítései eredményeként később másfél évtizedre visszakerült a keresztesekhez.