II. Géza magyar király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1161. május 31-én hunyt el huszonkét esztendős uralkodás után Árpád-házi II. Géza, II. (Vak) Béla király (ur. 1131-1141) fia.

Géza mindössze 11 esztendős volt, amikor apja elhunyt, de Ilona anyakirályné határozottságának, illetve nagybátyja, Belus támogatásának köszönhetően a fiatal herceg öröklése nem forgott veszélyben. A kiskorú uralkodásának első éveiben – régensként – ők irányították az országot, Belus pedig – báni és nádori pozícióban – egészen 1156-ig a magyar belpolitika egyik legbefolyásosabb irányítója maradt. Géza számára a legsúlyosabb problémát Könyves Kálmán (ur. 1095-1116) törvénytelennek nyilvánított fia, a trónért évtizedeken át harcoló Borisz jelentette, aki hűbéri felajánlásával III. Konrád (ur. 1138-1152) német uralkodó támogatását is elnyerte. Az 1146-os esztendő során Borisz német segítséggel egy időre hatalmába is kerítette Pozsonyt, de Géza visszavásárolta a várat, a következő évben, a Lajta menti csatában pedig meg is verte riválisa és Jasomirgott Henrik osztrák őrgróf seregeit. A háborúba Konrád aztán a második keresztes hadjárat elindítása miatt nem avatkozott be, de Magyarország nyugati fenyegetettsége még hosszú évekig megmaradt.

Géza – hogy megakadályozza elszigetelődését – az 1140-es években az orosz fejedelemségekben keresett magának szövetségest: először apja régi hívét, Vlagyimirko halicsi fejedelmet támogatta, majd sógorát, Izjaszláv kijevi nagyfejedelmet segítette – éppen Halics ellenében – az orosz államok állandó háborúiban. A magyar király nevében Belus bán váltakozó sikerű hadjáratokat vezetett északra, melyek 1152-re értek csak el eredményt: Gézának sikerült együttműködésre kényszeríteni Vlagyimirkót, ezzel az Árpádok egy évtizedre ismét kiterjesztették befolyásukat Halicsra.

Európa hatalmi politikáját a 12. század derekén két szövetségi rendszer rivalizálása alakította, melyet egyik oldalon a két császárság – Bizánc és a Német-római Birodalom –  másik oldalon pedig Franciaország és az itáliai normannok vezettek. A keleti császárság trónján Komnénosz Mánuel (ur. 1143-1180) személyében egy rendkívül energikus császár ült, aki III. Konrád szövetségében egyrészt Nápolyt akarta elfoglalni, másfelől pedig a Balkán-félsziget visszahódítására törekedett. Géza Bizánc ellenében védelmébe vette II. Uros szerb nagyzsupánt – anyai nagybátyját – ezzel háborúba keveredett a keleti császársággal. A kiegyenlített küzdelem elsősorban a Szerémségben és az Al-Dunánál zajlott, ezenkívül a magyar uralkodó támogatta Andronikosz trónkövetelő 1154-es – kudarccal záruló – puccskísérletét.

Mánuel és Géza a rövid összetűzések után mindannyiszor visszatért a status quóhoz, amihez az is hozzájárult, hogy a Konrád halála után trónra lépő Barbarossa Frigyes (ur. 1152-1190) német-római császár nem avatkozott be szövetségese oldalán, mivel nem állt érdekében Bizánc további erősödése. Géza szerencsés volt, mert országa két birodalom fenyegetése ellenére sem került végveszélybe, holott Frigyes és Mánuel is hűbéressé akarta tenni Magyarországot. Bár az 1150-es évek végén István és László – a későbbi II. László és IV. István ellenkirályok – Géza két fivére mindkét császártól segítséget kért a magyar trón megszerzésére, a királynak regnálása alatt trónviszályoktól sem kellett tartania.

A belügyek terén a fiatal uralkodó – és kezdetben a helyette irányító Belus bán – központosító politikát folytatott, a Frigyes császár életrajzát megíró Freisingi Ottó például csodálattal írt Géza korlátlan hatalmáról. A király uralkodása alatt – 1142-ben – telepedett le Magyarországon a keresztény hitéletet megreformáló cisztercita szerzetesrend, mely első kolostorát Cikádorban, a mai Bátaszéken alapította meg. Gézáról ugyanakkor uralkodása során számos alkalommal került konfliktusba a pápákkal, mert a legátusokat rendre nem engedte be az országba, és a VII. Gergely által bevezetett cölibátus dacára szemet hunyt főpapjai világias élete felett. Amikor Géza a hatalmi politika következményeként – Barbarossa Frigyes császár ugyanis az erőskezű III. Sándor ellen fordult, aki egyfelől Itália meghódításában, másfelől egyházi intézkedései terén állta útját – a pápaság szövetségese lett, könnyebben hajlott a megegyezésre, és 1161 nyarán, sok más kedvezmény mellett, lemondott az invesztitúra jogáról is.

Géza uralkodásának legnagyobb tragédiája – a trónviszályokon túl – más Árpád-házi királyokhoz hasonlóan rövid élete volt, amit mindössze 31 esztendős korában, 1161. május 31-én fejezett be. Korai halála véget vetett Magyarország békés fejlődésének, fia, a majdnem gyermek III. István trónra kerülése újabb trónharcokat és zűrzavaros jövőt ígért.