III. Ince pápa kiátkozással fenyegeti meg András herceget

Szerző: Tarján M. Tamás

1198. május 16-án kelt III. Ince pápa azon levele, melyben kiátkozással fenyegette meg András herceget, amennyiben bátyja, Imre király (ur. 1196-1204) ellen lázad. Jóllehet, az egyházfő később is igyekezett érvényt szerezni III. Béla (ur. 1172-1196) végrendelkezésének, aki kisebbik fiát egy keresztes hadjárat megindítására utasította, András (ur. 1205-1235) utóbb több alkalommal is kísérletet tett a főhatalom megszerzésére, 1205-ben pedig fejére is tehette a Szent Koronát.

III. Béla 24 éves országlása idején nem csak azért küzdött, hogy Magyarország belső stabilitása helyreálljon, és hazánk vezető pozícióba kerüljön a közép-európai térségben, hanem egyúttal azt is igyekezett elkerülni, hogy a „ turáni átok”, az Árpád-házat oly gyakran sújtó trónviszály halála után kiújulhasson. Béla 1182-ben valószínűleg még öccse, Géza herceg ambícióinak letörése érdekében koronáztatta meg kijelölt örökösét, Imrét, az 1190-es években azonban már kisebbik fia, András esetleges fellépését igyekezett meggátolni. E cél szolgálatában a király 1194-ben dukátust hasított ki idősebbik gyermeke számára Horvátország és Dalmácia területéből, végrendelkezésével pedig szintén arra törekedett, hogy halála után tiszta helyzetet teremtsen az öröklésben. III. Béla Andrásnak „csak” néhány várat, kiterjedt földbirtokokat, illetve jelentős pénzösszeget juttatott, amit a hercegnek az édesapja által megígért keresztes hadjáratra kellett volna fordítania.

Mint utóbb kiderült, a király erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, ugyanis kisebbik fia – aki az ideiglenesen meghódított Halicsban már belekóstolhatott az uralkodásba – hamarosan eltékozolta pénzét, nem teljesítette a rábízott feladatot, és bátyjára támadt. András 1197-ben sereggel vonult Imre ellen, és a szlavóniai Macsek mellett kivívott győzelemmel rákényszerítette fivérét a horvát-dalmát hercegség átadására. Ennek nyomán III. Ince pápa már 1198 elején figyelmeztette a herceget az elhunyt Béla király végakaratára, majd május 16-án egy újabb kemény hangú levelet küldött számára, melyben kiátkozással és – Imre gyermektelen halála esetén – az öröklésből való kizárással fenyegette meg Andrást, ha nem hagy fel a pártütéssel, és nem indítja meg keresztes hadjáratát.

A herceg ugyanakkor nem sokat törődött III. Ince intelmeivel. 1198 során a pogányok helyett inkább a szerbek ellen háborúzott, Ráma és Hulm vidékének meghódításával egy időben pedig a főhatalom megszerzését is tervbe vette. Figyelemre méltó, hogy András azon kevés Árpád-házi trónkövetelőink – és uralkodóink – közé tartozott, akik külföldi segítség nélkül tudtak harcba szállni a koronáért: népes táborára utal Imre és Boleszló váci püspök 1199. évi konfliktusa is, mely abból származott, hogy a király megpróbálta felgöngyölíteni az öccse által szervezett összeesküvést.

Az uralkodó ebben az esztendőben tudomást szerzett arról, hogy András hívei Boleszlón keresztül bonyolítják levelezésüket, és a váci egyházban tartják a lázadás finanszírozására szánt pénzösszeget, ezért a klerikushoz ment, és követelte tőle kincstára megnyitását. A püspök természetesen ellenszegült, Imre azonban erővel is véghezvitte akaratát, miután pedig Boleszló sérelme okán megszentségtelenítettnek nyilvánította templomát, az uralkodó az egyházmegyét megillető tizedet is lefoglalta.

Imre király akciója tehát sikerrel járt, András szervezkedése lelepleződött, a Somogy megyei Rádnál vívott ütközet pedig a lázadók vereségével zárult. A herceg ezután VI. Lipót osztrák herceghez (ur. 1198-1230) menekült, III. Ince azonban – a keresztes hadjárat mielőbbi megindítása érdekében – 1200 nyarán közvetítőként lépett fel a két testvér között. A pápa nyomására Imre végül beleegyezett abba, hogy – miközben Magyarország kormányzását VI. Lipót veszi kézbe – öccsével együtt ő maga is a Szentföldre vonul, utóbb pedig az épségben hazatérő fivér örökli meg a trónt. Ez a kompromisszum egyértelműen Andrásnak kedvezett, hiszen lényegében egyenrangú félnek ismerte el őt a királlyal szemben – a trónkövetelő éppen Rómától kapott mentőövet, a közös keresztes hadjáratra pedig végül soha nem került sor.

Jóllehet, András herceg Meráni Gertrudisszal kötött házasságával diplomáciai téren is szembehelyezkedett bátyjával – hiszen felesége a császárpárti uralkodókhoz kapcsolta őt, míg Imre továbbra is III. Incét támogatta –, a küzdelem egy időre nyugvópontra jutott. Az ellentétek csak azután lángoltak fel újra, hogy 1203-ban a pápa a gyermek trónörökös, László elismerésére szólította fel Andrást, aki ez alkalommal már jóval erősebb sereget gyűjtött, mint fivére.

A herceg és a király ezúttal Varasdnál nézett farkasszemet egymással, ahol Imre végül személyes bátorságával kerekedett felül öccsén: a krónika szerint az uralkodó páncél nélkül, pálcával a kezében ment András táborába, és tekintélyével szó szerint lefegyverezte riválisát. A pártütő herceg serege szétoszlott, ő maga pedig Keve várába került, igaz, hívei hamarosan kiszabadították fogságából. Ennek látszólag már nem volt jelentősége, hiszen Imre még 1204 augusztusában megkoronáztatta a gyermek III. Lászlót (ur. 1204-1205), ami úgy is perdöntőnek tűnt, hogy a súlyos beteg király utóbb éppen öccse gyámságába helyezte a trónörököst.

Imre aztán 1204 novemberében befejezte életét, és a koronázás ellenére az erőviszonyok ismét András javára változtak. Jóllehet, III. Ince pápa igyekezett pártfogásába venni III. Lászlót, az özvegy királyné, Aragóniai Konstancia 1205 tavaszán fiával együtt jobbnak látta elhagyni Magyarországot. A gyermek uralkodónak ekkor éppen VI. Lipót nyújtott menedéket, András pedig már-már háborúra készült egykori szövetségese ellen, amikor megérkezett a hír, hogy III. László május 7-én Bécsben elhunyt. Ezzel minden akadály elhárult III. Béla kisebbik fiának megkoronázása elöl: a pápai fenyegetés és zsarolás ellenére II. András végül fejére tehette a Szent Koronát, melyet utóbb három évtizeden keresztül viselt.