Árpád-házi Szent Erzsébet halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.”
(Így kezdi Heisterbachi Caesarius Szent Erzsébet legendáját)

1231. november 17-én, 24 esztendős korában hunyt el Árpád-házi Szent Erzsébet, II. András magyar király (ur. 1205–1235) és Meráni Gertrudis leánya, IV. Lajos türingiai őrgróf (ur. 1217–1227) felesége, aki önmegtartóztató életmódja és buzgó vallásossága mellett karitatív tevékenységével is példát mutatott embertársainak. Erzsébetet IX. Gergely pápa már négy évvel halála után szentté avatta, tisztelete pedig nem csak német és magyar földön, de az egész keresztény világban elterjedt.

Erzsébet 1207-ben – valószínűleg Sárospatakon –, az uralkodópár harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Árpád-házi hercegnőként nem sokat tartózkodhatott családja körében, hiszen Magyarország diplomáciai érdekei a leány minél gyorsabb kiházasítását követelték: András ezért már négyesztendős korában eljegyezte Erzsébetet a türingiai őrgróf legidősebb fiával, Lajossal. Így egy évvel később leendő apósa, I. Hermann (ur. 1190–1217) udvarába, Eisenachba, majd Wartburgba került. A hercegnő mindössze 14 esztendős volt, amikor egybekelt Türingia örökösével. Lajos és Erzsébet házassága a feljegyzések szerint boldog és harmonikus lett, az évek során a párnak három gyermeke is született. Mindennek dacára a rokonság mégsem volt elégedett a hercegnővel, mivel II. András leánya egyfelől nem volt hajlandó alávetni magát az udvari etikettnek, másfelől pedig szokatlanul buzgó vallásosságról tett tanúbizonyságot – például vezeklőövet hordott, és a kor szerzetesi szokásai szerint ostorozta magát –, ami ugyanakkor számos karitatív intézkedésben is megnyilvánult.

Erzsébet IV. Lajos őrgróf uralkodása alatt több kórházat alapított, ahol gyakorta személyesen is kivette a részét a gyógyításból, miután pedig férje – II. Frigyes császár (ur. 1220–1250) hűbéreseként – keresztes hadjáratra vonult a Szentföldre, és ő vette át Türingia irányítását, hatalmát is a szegények érdekében használta fel. A hercegnő éhínség idején kinyittatta az uralkodói éléskamrákat, télire pedig mindazokat befogadta palotájába, akik fedél nélkül maradtak. Ezt a határtalan adakozást a férje fivérei – Konrád és Raspe Henrik –, valamint a család tagjai azonban nem tűrték szó nélkül, amiről Erzsébet leghíresebb legendája is híven tanúskodik. Eszerint ugyanis a hercegnő egy napon élelmiszert csempészett ki a rászorulóknak, rokonai pedig megállították, és megkérdezték, mit visz magával. Mivel a fiatalasszony el akarta titkolni szándékát, azt mondta, rózsák vannak a kötényében, az Úr pedig egyszeriben virágokká változtatta a kenyeret, hogy Erzsébetnek ne kelljen hazudnia.

A hercegnő sorsa hamarosan szomorú fordulatot vett, mivel a hazafelé tartó Lajos 1227 szeptemberében életét vesztette a keresztesek között kitört járványban. Erzsébetet nagyon megviselte férje halála, a gyász hatására pedig még inkább a hit és az aszketikus életmód felé fordult. Az őrgróf nélkül a wartburgi vár egyszeriben üressé vált az özvegy számára, ezért gyermekeivel együtt nemsokára Eisenachba, majd a bambergi püspökhöz ment, és fonásból tartotta el magukat. IX. Gergely pápa és vendéglátói hiába kérlelték, hogy házasodjon újra, a szigorú Konrád testvér – a pápa által küldött gyóntatója – pedig hiába próbálta őt megakadályozni önsanyargatásában, Erzsébet mindegyiküknél erősebbnek bizonyult. Az asszony hamarosan úgy döntött, végleg elhagyja a világi életet, ezért Marburgba költözött, ahol gyóntatója felügyeletével belépett a harmadrendű ferences apácák közé. Bár édesapja, II. András többször is hazahívta őt, az özvegy azonban élete végéig ott maradt. Erzsébet – aki a monda szerint megjósolta halála napját – 1231. november 17-én, mindössze 24 esztendős korában fejezte be életét, mivel aszketikus életmódja idővel teljesen felőrölte egészségét.

A hercegnő halálát számos csodás esemény – például gyógyulás – kísérte, így IX. Gergely pápa kis idő elteltével megindította a köztiszteletben álló fiatalasszony kanonizációs eljárását, amely 1235-ben Erzsébet szentté avatásával zárult. Az Árpád-házi hercegnő kultusza a Német-Római Birodalom és Magyarország mellett idővel Itáliában, angol földön, de még az Újvilágban is elterjedt. Olyan kegyhelyek őrzik emlékét, mint a kassai dóm, vagy a budapesti VII. kerületben található Szent Erzsébet-plébániatemplom, amely – ugyancsak a hercegnőre utalva – a Rózsák terén áll. A nagyvilágban többek között Marburgban, Londonban, Párizsban, illetve a kolumbiai Bogotában is ápolják Erzsébet kultuszát, akit – a bizánci Piroska császárnét is ideszámítva – az Árpád-ház ötödik szentjeként tisztelhetünk.