Konstantinápoly ismét görög kézre kerül

Szerző: Tarján M. Tamás

„Többször is megpróbáltuk már visszafoglalni Konstantinápolyt, de minden alkalommal elbuktunk, mert Istennek az volt a szándéka, hogy megmutassa, a város az ő ajándéka, és csakis az övé. Ezt az ajándékot számunkra tartogatta, amiért örökké hálásnak kell lennünk.”
(VIII. (Palaiologosz) Mihály bizánci császár)

1261. július 25-én foglalták vissza a Nikaiai Császárság csapatai Konstantinápoly városát, melyet 57 évvel korábban, a negyedik keresztes hadjárat során kerített hatalmába Monteferratói Bonifác lovagserege. A sokat szenvedett metropolis bevétele a Bizánci Császárság helyreállítását eredményezte, melynek trónját a gyermek IV. János (ur. 1258-1261) korábbi régense, VIII. (Palaiologosz) Mihály (ur. 1259-1282) szerezte meg.

Konstantinápoly elestével a Bizánci Birodalom káoszba hullott, és e korábban oly gazdag terület sorozatos csapásokat szenvedett el. A felprédált metropolisban Balduin flandriai gróf (császárként ur. 1204-1205) megalapította a Latin Császárságot, az egykori görög provinciák helyén pedig – például Thesszaloniki és Athén székhellyel – hűbéres királyságok születtek, a szétesés azonban állandó háborúskodást eredményezett. Túl azon, hogy Bizánc összeomlását Bulgária is igyekezett a maga javára fordítani, több Konstantinápolyból elmenekült előkelő – a császári dinasztiával való rokonságra hivatkozva – a birodalom feltámasztását tűzte ki céljául: az 1204-05-ös esztendők során ezzel a jelszóval alapította meg Komnénosz Dukász Mihály (ur. 1205-1215) az Epiruszi Despotaságot, Megasz Komnénosz Alexiosz (ur. 1204-1222) a Trapezunti Császárságot, illetőleg Laszkarisz Tivadar (ur. 1205-1222) a Nikaiai Császárságot. Konstantinápoly urai a következő években kénytelenek voltak beletörődni az utódállamok létezésébe, majd az erőviszonyok lassan megfordultak, és a „száműzött” bizánciak támadásba lendültek.

Az 1230-as évekig Epirusz jelentette a legnagyobb fenyegetést a Latin Császárságra, majd a – földrajzi helyzeténél fogva előnyt élvező – kis-ázsiai Nikaiai Császárság állt az újraegyesítő törekvések élére. A Laszkarisz-dinasztia növekvő erejét mutatta, hogy az 1230-as években csapataik már megvetették a lábukat Trákiában, 1235-ben pedig Konstantinápolyt is megostromolták, igaz, ekkor még nem jártak sikerrel. A következő évtizedek során a Nikaiai Császárság a térség domináns hatalmává lépett elő, az állandó háborúskodás azonban rengeteg szenvedést okozott az Égei-tenger térségében. A szörnyű pusztításról híven tanúskodik, hogy 1261-ben az egykor büszke Konstantinápoly nyomorúságos körülmények között, mindössze 30 000 főnyi lakossággal várta Palaiologosz Mihály csapatait.

A férfi, aki beteljesítette a „száműzöttek” álmát, nem a Laszkarisz-dinasztiából származott, jóllehet, császári vér is csörgedezett ereiben, miután egyik dédapja III. Alexiosz (ur. 1195-1203) volt. Palaiologosz Mihály édesapja, Andronikosz Makedónia kormányzójaként, majd a nikaiai hadak főparancsnokaként nagy becsben állt III. János (ur. 1221-1254) udvarában, így a fiatalember előkelő nevelést kapott, és 21 évesen már parancsnoki pozícióba léphetett. Mihály tehetséges hadvezérnek bizonyult, ám idejekorán gyanúba keveredett, hogy a császári trónra tör: hűségében már János is kételkedett, II. Tivadar (ur. 1254-1258) idején azonban arra kényszerült, hogy egy időre a szeldzsuk szultánnál keressen menedéket. A sorozatos politikai támadások ellenére Palaiologosz Mihály képességei révén a legfőbb udvari méltóságok közé emelkedett, és 1258-ban, Tivadar császár halála után a nyolc esztendős IV. János régense lett.

Az ambiciózus férfi hamarosan társcsászárrá kiáltotta ki magát, és a következő években befejezte elődei művét: az 1259-es pelagoniai csatában vereséget mért a szicíliai és akháj szövetségben rátámadó epiruszi uralkodóra, és hűbéri sorba kényszerítette a félsziget államait. 1260 januárjában Mihály seregei Konstantinápolyt is ostrom alá vették, ám II. Balduin latin császár (ur. 1228-1261) ez alkalommal még meg tudta védeni trónját, és egyéves fegyverszünetet alkudott ki ellenfelénél. Az uralkodó helyzetét ugyanakkor jól jelzi, hogy a következő hónapokat – és egyébként uralkodása nagy részét – azzal töltötte, hogy segélyért könyörgött a pápánál és a nyugat-európai udvarokban. Balduin korábban még fiát, Courtenay Fülöpöt is „zálogba adta” a velenceieknek, hogy pénzt szerezzen, erőfeszítései azonban 1260-ban már hiábavalónak bizonyultak.

Palaiologosz Mihály Velence riválisához, Genovához fordult támogatásért, és 1261-ben, a nimfaioni szerződés megkötésével szövetségre lépett a köztársasággal. Az egyezményben az itáliaiak vállalták, hogy a következő ostrom idején 50 hadihajót bocsátanak majd Mihály rendelkezésére, ezért cserében azonban mindazon koncessziókat – például vám- és adókedvezményeket – megszerezték, melyeket a latin uralom alatt a velenceiek birtokoltak, mi több saját kereskedelmi negyedet kaptak a Boszporusz-parti metropolisban. A császár könnyen ígérgetett, mivel úgy gondolta, Konstantinápoly visszafoglalása után előnyösebb pozícióból újratárgyalhatja majd a feltételeket, ám a sors úgy hozta, hogy végül egyáltalán nem szorult a genovaiak segítségére.

1261 nyarán történt, hogy Mihály 800 katonával Trákiába küldte egyik legkiválóbb hadvezérét, Alexiosz Sztrategopuloszt, hogy tartsa szemmel a bolgárokat és a latin uralom alatt álló fővárost, a küldetés azonban július végén nem várt fordulathoz vezetett. A Szelimbriánál állomásozó Sztrategopulosz szívélyes viszonyba került a Konstantinápoly környékén élő földművesekkel, akik megmutatták neki a falak mögé vezető titkos járatokat, ráadásul arról is értesítették, hogy a védősereg nagy része júliusban portyára indult az Égei-tengerre. A páratlan alkalmat kihasználva a hadvezér maroknyi seregével elrejtőzött egy közeli monostorban, majd 1261. július 25-én éjjel egy osztagot küldött az alagutak mélyére. Sztrategopulosz katonái a sötétség leple alatt megnyitották a kapukat, a meglepett őrség pedig szinte harc nélkül feladta a várost. II. Balduin a latin előkelőkkel a kikötőbe menekült, majd a velenceiek segítségével örökre elhagyta Konstantinápolyt. A metropolis tehát, mely az évszázadok során számtalan ostromot kiállt, és világhódító hadseregeket vert vissza, végül egy egyszerű cselnek köszönhetően került Sztrategopulosz kezére; ez egyébként híven tükrözte azt a hanyatlást, ami a latin uralom idején sújtotta a várost.

Palaiologosz Mihály augusztus 15-én vonult be Konstantinápolyba, a diadal után pedig arról is gondoskodott, hogy uralmát most már a saját jogán is legitimálja: a Nikaiában hagyott gyermek IV. Jánost hamarosan megvakíttatta, és egy kastélyba záratta a Márvány-tenger partján. Az oszmán hódítás koráig uralkodó Palaiologosz-dinasztiát megalapító császár utóbb 21 évig ült a trónon, és intézkedéseivel komoly érdemeket szerzett a 14-15. században reneszánszát élő Bizánci Birodalom – utolsó – felvirágoztatásában.