Szent Lajos francia király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Légy egyenes és határozott, hogy egyenlően és igazságosan bánhass alattvalóiddal; ne fordulj se jobbra, se balra, csak kövesd azt, ami helyes és ami a szegény javát szolgálja, míg az igazságra fény nem derül.”
(Szent Lajos király intelme örököséhez, III. Fülöphöz)

1270. augusztus 25-én, második keresztes hadjárata idején hunyt el IX. (Szent) Lajos francia király (ur. 1226-1270), aki a Szentföld visszahódítására tett kísérletei mellett külpolitikai sikereivel, államigazgatási reformjaival, mecénási tevékenységével és jámbor természetével is kiérdemelte, hogy a legnagyobb formátumú európai uralkodók panteonjába kerüljön.

Lajos születésekor nem sok esély mutatkozott arra, hogy valaha is az ő fejére kerül majd Franciaország koronája, hiszen ekkoriban még nagyapja, II. Fülöp Ágost (ur. 1180-1223) ült a trónon, ráadásul édesapja, a későbbi VIII. (Oroszlán) Lajos (ur. 1223-1226) mellett bátyja, Fülöp is megelőzte őt az öröklési rendben. A történelem szeszélye folytán azonban úgy alakult, hogy a szent fivére már 1218-ban meghalt, 1223-ban megkoronázott apja pedig mindössze háromévnyi uralkodás után vérhasban befejezte életét, így a hatalom a 12 esztendős Lajosra szállt. A gyermek helyett – régensként – édesanyja, Kasztíliai Blanka vette kézbe az ország ügyeinek irányítását, aki rövid időn belül tanúbizonyságot is tett kiváló politikusi képességeiről.

Az özvegy királyné az 1229. évi meaux-i szerződéssel lezárta az albigens eretnekek ellen vívott keresztes háborút, és kiterjesztette fennhatóságát a forrongó déli tartományokra. Ugyancsak a monarchia hódító törekvéseit szolgálta Lajos és Provence-i Margit 1234-ben megkötött házassága, melynek megszervezésével Kasztíliai Blanka az angol–francia viszonyt is igyekezett javítani, hiszen a leány III. Henrik király (ur. 1216-1272) sógornője volt. Ugyanebben az esztendőben az ifjú uralkodó kikerült édesanyja felügyelete alól, jóllehet, az özvegy királyné egészen haláláig döntő befolyást gyakorolt az udvari politikára. Nem véletlen, hogy Lajos első keresztes hadjárata idején ismét Kasztíliai Blanka kapta meg a régensi pozíciót.

IX. Lajos 36 évig tartó önálló uralkodását gyakorlatilag két részre osztja a szent király 1248-ban megindított közel-keleti hadjárata. Országlásának első szakaszában a férfi folytatta édesanyja központosító politikáját: a főhatalom megszilárdítása érdekében fivéreinek adományozta a legjelentősebb grófságokat, háborút viselt III. Henrik angol király ellen, és újjáépíttette Aigues-Mortes várát, amely erősség Franciaország első földközi-tengeri flottatámaszpontja lett. Lajos az 1248-as esztendőben ebben a kikötőben gyűjtötte össze keresztes hadát, mely Ciprus érintésével Egyiptom partjaihoz hajózott, és 1249 nyarán egy vakmerő rohammal bevette Damietta városát.

A király az Ajjúbida szultánok elleni háborúval a szentföldi államok tehermentesítésére törekedett, ám 1250 februárjában, Manszúra mellett serege megsemmisítő vereséget szenvedett, és az ütközet után maga Lajos is muszlim fogságba esett. Az uralkodó végül csak elképesztően magas váltságdíj, 400 000 dinár fejében nyerte vissza szabadságát, és korábbi kudarcai ellenére még négy évet töltött a Szentföldön. A hetedik keresztes hadjárat csak azután ért véget, hogy a francia király 1254-ben hírül vette édesanyja, Kasztíliai Blanka halálát.

A hazatérő Lajos uralkodásának második szakaszát az 1254-ben kiadott Grande ordonnance – magyarul: Nagy rendelet – határozta meg, mely javítani akarta az erkölcsöket, illetőleg reformokat hirdetett meg az igazságszolgáltatás és a gazdaságpolitika terén. A király meg volt győződve arról, hogy szentföldi kudarcát népe vétkei okozták, ezért drákói szigorral lépett fel az istenkáromlás, a prostitúció és a szerencsejátékok ellen. A király a megkövetelt erkölcsösség terén maga járt elől a jó példával, buzgó hite azonban mégsem homályosította el gondolkodását annyira, hogy ne az igazságot és alattvalói javát szolgálja. A Grande ordonnance ezért véget vetett az istenítéletek gyakorlatának, lerakta a későbbi parlamentek bürokratikus alapjait – melyek francia földön bírói és nem törvényhozói feladatot láttak el –, és komoly gondot fordított arra is, hogy társadalmi helyzetétől függetlenül valamennyi alattvaló jogorvoslatot találhasson peres ügyeiben.

A legenda úgy tartja, hogy a bölcs uralkodó egy vincennes-i tölgy alatt üldögélve maga is gyakran ítélkezett a színe elé járulók vitáiban. Lajos az igazságszolgáltatás mellett a gazdaságban is fontos reformokat foganatosított, amelyek eredményét az 1266-tól forgalomba kerülő értékálló ezüstpénz mutatta meg leginkább. A király 1254. évi hazatérése után a francia külpolitikában is gyökeres változás következett be: Lajos ezután már nem hadi sikerekre, hanem az ellentétek felszámolására törekedett, így az 1258-as corbeili szerződés, illetve az 1259-es párizsi egyezmény megkötésével aragóniai és angol szomszédjával is rendezte a fennálló területi vitákat. Békeszerető természete nyomán a francia királyt a későbbiekben több koronás fő és tartományúr is békebírónak kérte fel, aminek eredményeként IX. Lajos a keresztény világ legtekintélyesebb világi uralkodójává lépett elő.

Mindeközben Franciaország feje szerény életmódjával, szigorú erkölcseivel és bőkezűségével is tiszteletet ébresztett alattvalóiban. Nevéhez fűződött például a 300 férőhelyes párizsi Quintze-Vingts vakkórház és más karitatív intézmények megalapítása, de a gótikus kultúra felvirágoztatására is jelentős összegeket fordított. Lajos még szentföldi hadjárata előtt elrendelte a Sainte-Chapelle felépítését, támogatta gyóntatóját, Robert de Sorbont a róla elnevezett párizsi egyetem megalapításában, így Párizs hamarosan Európa szellemi központjává nőtt. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy IX. Lajos jóvoltából Franciaország gazdasági, politikai és kulturális téren is virágkorát élte; határain és tartományain belül egyaránt rend és béke honolt, ezzel együtt viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy a keresztes háborúk során felhalmozott adósságok később súlyos terhet róttak a szent király utódaira.

Az uralkodó fényes pályafutását mintegy megkoronázta 1270. évi keresztes hadjárata, melyet azért Tunisz ellen indított meg, hogy itteni hódításaival harapófogóba vegye a mamelukok birodalmát, és öccse, I. Károly nápolyi király (ur. 1266-1285) földközi-tengeri helyzetét is megerősítse. IX. Lajos azzal a reménnyel szállt partra Afrikában, hogy keresztény hitre térítheti a tuniszi uralkodót, ám egészségét felőrölte a forró éghajlat, és már a felvonulás során, augusztus 25-én életét vesztette a seregében elharapózó vérhasjárványban.

A Lajost övező rendkívüli tiszteletről tanúskodik, hogy VIII. Bonifác pápa már 1297-ben a szentek sorába iktatta őt, és az is kiválóságát bizonyítja, hogy évszázadokon át az ő alakja szimbolizálta a francia nagyhatalmi törekvéseket. A 15. században például Lajos – hamisított – rendeletével igyekeztek legitimálni a gallikán egyház önállósodási kísérletét, az ő keresztes hadjárata szolgált előképül az 1830-ban meginduló észak-afrikai gyarmatosításhoz, és állítólag még a közel-keleti mandátumterületek 20. századi felosztásakor is a szent király tettei szolgáltattak hivatkozási alapot a francia politikusok számára.