Károly Róbert királlyá választása Pesten

Szerző: Tarján M. Tamás

1308. november 27-én választotta meg a Gentilis pápai legátus által összehívott országgyűlés Anjou Károly Róbertet (ur. 1308-1342) Magyarország királyának. A fiatalember már a kezdetektől harcban állt az Árpádok megüresedett trónjáért, a pesti domonkos kolostornál tartott gyűlés pedig rendkívül fontosnak bizonyult számára, ugyanis azon a legbefolyásosabb oligarchák őt támogatva léptek fel.

Bár a közhiedelem úgy tartja, hogy Károly Róbert csak III. András (ur. 1290-1301) halála után jelentette be trónigényét, a valóságban az Anjou herceg 1295-ben elhunyt édesapja, Martell Károly nápolyi herceg követelését örökölte meg, aki IV. László (ur. 1272-1290) bizonytalan származású utódja ellen már 1290-ben sorompóba szállt. A mindössze 12 esztendős Caroberto 1300 nyarán, Spalatóban lépett magyar földre, majd a délvidéki Subics és Babonics famíliák révén komoly katonai erőre tett szert, azt azonban már nem kellett igénybe vennie, ugyanis riválisa 1301 januárjában elhunyt. Az Árpád-ház ezzel kihalt, a fiatalember pedig, mint V. István (ur. 1270-1272) dédunokája magának követelte Magyarország trónját.

Bicskei Gergely esztergomi érsek 1301 májusában – egy alkalmi koronával – meg is koronázta az Anjou herceget, a nemesség egy jelentős része azonban megrémült attól, hogy Károly Róbert trónra lépésével az ország Róma befolyása alá kerül, és inkább III. András leányának férjét, a cseh Premysl Vencelt (magyar királyként ur. 1301-1305) hívta meg a trónra. A hasonlóan fiatal – 12 esztendős – Vencelt aztán 1301 augusztusában, Fehérváron János kalocsai érsek a Szent Koronával ugyancsak magyar királlyá koronázta; az ő szertartása sem volt tehát teljesen érvényes, az adott helyzetben viszont a jól ismert kritériumoknál – tudniillik, hogy az aktus Fehérváron, a Szent Koronával és az esztergomi érsek vezetésével történjen – fontosabb volt, hogy Károly Róbert időközben menekülni kényszerült a Kőszegiek zsoldosai elől.

A következő években meddő háborúskodás kezdődött, melynek igazi győztesei a két uralkodó között „ingázó”, a bizonytalanság nyomán egyre csak erősödő oligarchák lettek. Károly Róbertet ugyanis hiába pártfogolta a Szentszék, a IV. Szép Fülöp francia királlyal (ur. 1285-1314) hadakozó VIII. Bonifác, majd XI. Benedek nem tudott hathatós segítséget nyújtani a Vencel ellen 1303-ban, majd 1304-ben is hadjáratot indító fiatalembernek. A rivális uralkodó 1304-ben kivonult Magyarországról, a következő évben, apja halála után pedig – mivel III. Vencel néven Csehország királya lett – Brünnben le is mondott a magyar trónról, a Szent Koronát azonban nem Károly Róbertre, hanem a bajor Wittelsbach Ottóra (ur. 1305-1307), IV. Béla (ur. 1235-1270) unokájára hagyta.

Ottót 1305 decemberében, Fehérváron a csanádi és veszprémi püspökök meg is koronázták, regnálása alatt azonban még annyira sem bizonyult jelentős tényezőnek, mint elődje, Vencel. Károly Róbert új riválisát ugyanis eleve kevesebben támogatták, V. Kelemen pápa ráadásul hamarosan egyházi átokkal is sújtotta híveit, ezzel tábora még inkább megfogyatkozott. Ottó súlytalanságát jelzi, hogy Kán László vajda fogságában fejezte be tényeges uralkodását, onnan ugyanis csak a Szent Korona nélkül térhetett haza Bajorországba, ahol 1312-ben bekövetkező haláláig viselte magyar királyi címét.

A hatalmi játszmából tehát minden rivális kiesett, így Károly Róbert maradt az egyetlen királyjelölt, akit Tamás esztergomi érsek is támogatott, V. Kelemen pedig Gentilis bíboros Magyarországra küldésével igyekezett hatalomra juttatni. A legátus tehetséges diplomatának bizonyult, ugyanis, míg az 1307-es rákosi országgyűlésen az Anjou jelölt megválasztása a távollevő oligarchák miatt gyakorlatilag eredménytelennek bizonyult, 1308 során Gentilisnek köszönhetően Kőszegi Henrik, majd Csák Máté is Károly Róbert mellé állt. Miután a felvidéki oligarcha november 10-én a Pilisben megegyezett a legátussal, 17 nappal később a pesti domonkos kolostornál ismét összeülhetett a királyválasztó országgyűlés, ahol az ország nagyurainak döntő többsége – személyesen vagy követek útján – támogatásáról biztosította az Anjou uralkodót. Ekkor, illetve az 1309-es budai koronázás után úgy tűnt, Gentilisnek sikerült egységbe terelni a magyar hatalmasságokat, ám Károly Róbertnek hatalma elismertetése után még több mint másfél évtizeden át kellett háborúznia egyeduralma megteremtéséért.