2017. november 18.

1321. szeptember 14. | Dante Alighieri halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Költőnk tehát közepes termetű volt, java korán túl pedig valamennyire hajlottan, kimért és csöndes járt. Mindig a legszerényebb, korához illő ruhákat viselte. Arca hosszúkás, orra sasorr, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőtől valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő.” (Boccaccio Dantéról)

1321. szeptember 14-én hunyt el Durante Alighieri, ismertebb (bece)nevén Dante, a középkori Itália és a világ egyik legjelentősebb költője, aki hírnevét többek között az Isteni színjátéknak és örök szerelméhez, Beatricéhez írt verseinek köszönhette. Dante mindamellett igazi reneszánsz embernek számított, aki – többek között – a filozófiában és a teológiában is jártas volt, emellett pedig egy időben a firenzei politikai életben is komoly befolyással bírt.

Dante egy előkelő firenzei nemesi család gyermeke volt, aki a kolostori iskolát követően előbb a hét szabad művészettel ismerkedett meg, majd Bologna egyetemére került. A fiatalember irodalmi érdeklődése már ebben a korban megmutatkozott, ugyanis Dante az észak-itáliai városban nem jogi, hanem inkább retorikai tanulmányokat folytatott. Fiatalkori éveit végigkísérte a firenzei Portinari bankár lánya, Beatrice iránt érzett olthatatlan szerelme, akivel mindössze 8 esztendős korában találkozott; ez a vágyakozás azonban egyedül fájdalmat hozott, ugyanis az ifjú Dante szerelme soha nem nyert viszonzást. Beatricét apja idővel kiházasította, majd a fiatal nő a költő 25. életévében, 1290-ben meg is halt.

A meseszépnek leírt leány innentől kezdve Dante – és a műveit olvasó nagyközönség – számára az eszményi szerelem szimbóluma lett, akinek a művész később úgy állított örök emléket, hogy az Isteni színjátékban a Paradicsomba helyezte őt. Beatrice a költő pályakezdésében is döntő szerepet játszott, ugyanis az első szonettektől Az új élet című önéletrajzi ihletésű regény megírásáig lényegében ő inspirálta Dantét az alkotásra. Ugyanígy, Beatrice tragédiája sarkallta arra a költőt, hogy a tudomány felé forduljon, és a könyvek között keressen – lelki értelemben – menedéket.

Bár szerelme halála kis híján halálos depresszióba sodorta Dantét, a költő hamarosan „visszatért” az élők közé: 1293-ban megházasodott, két esztendővel később pedig – miután belépett az úgynevezett „orvosok céhébe” – közéleti szerepet is vállalt. Itáliában ebben az időszakban még javában zajlott a gyengülő császárság és a pápaság hatalmi harca, ami a félszigeten élőket is megosztotta. A császár pártján az úgynevezett ghibellinek, míg a pápa pártján a guelfek álltak, az Alighieri család pedig hagyományosan az utóbbi táborba tartozott. Ennek megfelelően Dante is a guelfek oldalán kezdte meg politikai szereplését, és már egészen fiatalon, 1289-ben részt vett a ghibellinek ellen vívott háborúban. A költő ugyanakkor csak 1295-ben aktivizálódott a politikai életben, és pályafutása során mindvégig arra törekedett, hogy a megosztott – a pápa világi hatalmával kapcsolatban eltérően vélekedő – guelf pártot egyesítse. Bár Dante nagyszerű író volt, a politikában már kevésbé bizonyult tehetségesnek, ugyanis békítési kísérlete eredményeként előbb legjobb barátját, Guido Cavalcantit száműzték, később pedig a Firenzét hatalmukba kerítő fekete guelfek őt magát is máglyahalálra ítélték.

Az események idején Dante éppen VIII. Bonifác pápánál tartózkodott, így elkerülte a büntetést, de szűkebb pátriájába többé már sohasem térhetett vissza. Száműzetése során a költő Veronában, Padovában, majd Arezzóban is megfordult, a fehér guelfek élén hadjáratot szervezett Firenze elfoglalására, majd a kudarcokba belefáradva Párizsba költözött. Itt még kísérletet tett arra, hogy a császári címért harcoló VII. Henrik német királyt (ur. 1308-1313) megnyerje céljainak, ám az uralkodó 1312 során sikertelenül háborúzott Dante szülővárosa ellen, és császárrá koronázása után rövidesen meg is halt. A csalódott költő 1318-ban aztán úgy döntött, visszatér Itáliába, és élete utolsó három évét Guido Novello da Polenta ravennai házában töltötte. Miután 1321. szeptember 14-én Dante befejezte földi pályafutását, ebben a városban is helyezték őt végső nyugalomra.

Dante munkássága számos szempontból újdonságot hozott Itália – és a világ – irodalmába, melyek közül legfőképpen a nemzeti nyelv használatát és a középkori kozmogónia kiteljesítését szokás kiemelni. Bár a költőnek műveltség terén abban a korban alig akadt párja, verseit, majd később nagyobb lélegzetvételű irodalmi műveit javarészt – az alsóbb rétegek által használt – olaszul írta meg, egyúttal pedig arra is törekedett, hogy írásaival megközelítse azt a réteget, melynek nyelvét kölcsönözte. Dante emellett a műfajok terén is törekedett a változatosságra, amiben autodidakta módszere, szorgalma és széleskörű műveltsége komoly segítséget nyújtott: a költő, aki fiatalon Beatricéhez szóló szonettekkel indította pályáját, Guido Cavalcanti hatására írt önéletrajzi műve – Az új élet – után tudományos igényű munkát közölt az anyanyelv irodalmi használatáról, értekezett az államigazgatás problémáiról – Az egyeduralomról című, 1310–13 között írt műben –, élete végén pedig példaképének, Vergiliusnak is emléket állított egy eklogagyűjteménnyel. Dante legfontosabb műve azonban mégis a Párizsban, 1307-ben megkezdett Isteni színjáték volt, melyben – 14 évnyi munkával – a költő egyesítette mindazon filozófiai, történelmi, teológiai és orvosi tudását, amit hosszú pályája során felhalmozott.

A Dante túlvilági vándorlását leíró költemény kiteljesítette a középkori ember halál utáni életről alkotott képét, a költő pedig olyan kifejezőerővel mutatta be az általa kreált világot, hogy azzal mindmáig képes hatást gyakorolni. A Pokol, a Purgatórium és a Paradicsom hármasa, melyet a költő Vergiliusszal és Beatricével „járt be”, feltette a koronát e páratlan művészi pályafutásra, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Dante a későbbi itáliai alkotók számára örök etalon lett. Bár a költő nem érte meg az Isteni színjátékban magának becsült életkort – a cselekmény ugyanis 35 korában játszódott, és a mű szerint „az emberélet útjának felén” tévedt el a sűrű rengetegben –, 56 év alatt is legendává nőtt, és olyan zseniális alkotók számára szolgált példaképül, mint Petrarca vagy a róla később életrajzot készítő Boccaccio.