Merénylet Anjou András magyar herceg ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„S neje tovább alszik. Sólyma / Viraszt András teteminél;
Eldöglik a madár, – a nő / Késő vénségig él!”
(Részlet Tompa Mihály: András herceg sólyma című verséből)

1345. szeptember 19-én kora éjjel gyilkolták meg Aversa városában Anjou András herceget, Nagy Lajos magyar király (ur. 1342-1382) öccsét, aki I. Johanna (ur. 1343-1382) férjeként – iure uxoris – a Nápolyi Királyság trónjára is felülhetett.

András a krónikák tanúsága szerint 1327-ben látta meg a napvilágot Károly Róbert magyar király (ur. 1308-1342) és Piast Erzsébet második fiúgyermekeként. A herceg mindössze hat esztendős volt, amikor elhagyta Magyarországot, édesapja ugyanis Nápolyba vitte őt azzal a szándékkal, hogy eljegyezze nagybátyja, Bölcs Róbert király (ur. 1309-1343) idősebbik leányával, Johannával. A tervezett frigy nyugvópontot ígért egy hosszú örökösödési vitában, mely Károly Róbert és a dél-itáliai uralkodó között ekkor már több évtizede húzódott: az ellentét abból származott, hogy Martell Károly, első Anjou uralkodónk édesapja még a nápolyi trón megöröklése előtt elhunyt, ezt követően pedig megbomlott a dinasztia utódlási rendje.

A házi törvények alapján a korona a meghalt Károly gyermekére, az Árpádok örökségéért küzdő ifjú Carobertóra – tehát Károly Róbertre – szállt volna, II. Károly azonban unokája helyett legkisebbik fiára, a később bölcs jelzővel illetett Róbertre hagyta országát. Emiatt a magyar uralkodó később a Szentszék beavatkozását kérte – a pápa ugyanis Nápoly hűbérura volt –, sőt, több alkalommal is háborúval fenyegette meg nagybátyját, a dinasztián belül támadt ellentétet azonban végül sikerült békés eszközökkel megszüntetni. Ebben az is komoly szerepet játszott, hogy 1328-ban Bölcs Róbert elveszítette egyetlen fiúgyermekét, és annak érdekében, hogy leányai öröklését biztosítsa, szüksége támadt egy erős szövetségesre. Erre a szerepre vitathatatlanul a király unokaöccse, Károly Róbert tűnt a legalkalmasabbnak, így a két udvar 1330 körül tárgyalásokat kezdett egy dinasztikus házasságról, mely végül András és Johanna között köttetett meg.

A hat éves herceg és a hét esztendős hercegnő eljegyzését 1333 szeptemberében tartották meg Nápolyban. Bölcs Róbert a szertartás után Calabria hercegévé tette meg Andrást, és a Castel Nuovóban hamarosan külön udvartartást szervezett a jegyesek számára. A pár 1342 húsvétjának negyednapján kelt egybe, vagyis Károly Róbert halála előtt vélhetően még tudomást szerzett a frigy megvalósulásáról, ám a magyar udvarban szőtt nagyhatalmi tervek néhány hónapon belül váratlanul félresiklottak. 1343 januárjában András apósa, Bölcs Róbert is befejezte életét, és végrendeletében nem vejét, hanem idősebbik leányát, Johannát nevezte meg örökösének.

A köztudatban később gyökeret vert az a tévinformáció, hogy Károly Róbert fiát azért gyilkolták meg 18. életévének betöltése előtt, mert felnőttkorba lépve megszerezhette volna a hatalmat, apósa végakarata értelmében azonban erre nem nyílt volna lehetősége. Bölcs Róbert döntése természetesen felháborította a magyar udvart: Nagy Lajos a pápánál próbált közbenjárni öccse érdekében, Erzsébet anyakirályné pedig 1343-ban személyesen is Nápolyba utazott, és roppant pénzösszeget áldozott András ügyének előmozdítására. Az özvegy édesanya látogatása is szerepet játszott abban, hogy 1345 nyarán VI. Kelemen pápa már férje megkoronáztatására buzdította Johannát, amire vélhetően még az ősszel sort kerítettek volna. Mindazonáltal Erzsébet közbelépése súlyos következményekkel járt, ugyanis látogatása után a nápolyi udvarban mind többen gondolták úgy, hogy András trónra emelése a magyar befolyás erősödését vonja majd magával.

Ez a félelem cselekvésre ösztönözte a fiatalembert amúgy sem túlságosan szívelő durazzói és tarantói hercegi pártot, másfelől pedig még jobban elszigetelte a népszerűtlen Andrást, akit a rossz nyelvek szerint az évek során felesége is többször felszarvazott. Johanna férjének meggyilkolását végül Artois (Artus) Károly főkamarás és Cabanis Róbert főudvarmester családja tervelte ki, az összeesküvésbe azonban idővel a nápolyi udvar személyzetének jelentős részét bevonták.

Erős a gyanú, hogy a merényletről a királynőnek is tudomása volt, erre azonban az András halála után indított perek és a levéltári kutatások során nem sikerült cáfolhatatlan bizonyítékot találni. Annyi bizonyos, hogy szeptember 18-án Johanna egy egész napos vadászaton vett részt férjével, melynek fáradalmait a pár az aversai San Pietro a Maiella-kolostorban akarta kipihenni. A merényletre már azután került sor, hogy András és felesége nyugovóra tért: az Artus Bertrand és Jacopo Cabano vezette összeesküvők kis idő múltán – egy fontos üzenet ürügyével – egy mellékterembe csalták a herceget, ahol váratlanul rátámadtak.

A fegyvertelen férfi első alkalommal még el tudott menekülni gyilkosai elől, hálóterme ajtaját azonban zárva találta – ennek kapcsán Johanna bűnrészessége is felmerül –, így Artusék végül kézre keríthették őt. A támadók kötelet csavartak áldozatuk nyakára, és felakasztották őt a kolostor egyik erkélyére, majd holttestét a kertbe vitték, és ruháitól is megfosztották. András magyar dajkája felébredt a dulakodásra, ám hiába kiabált segítségért, már nem tudta megmenteni a 18 esztendős fiatalembert. Az asszony egyébként a tragédia után is neveltje mellett maradt, és komoly szerepet játszott abban, hogy a szerencsétlen sorsú herceget két nap múlva Ursino Minutolo kanonok a nápolyi San Gennaro-székesegyházban tisztességgel eltemettette.

A megözvegyült királynő szeptember 19-én távozott Aversából; arcán nyoma sem látszott annak, hogy megviselte volna férje halála, és három nappal később írt levelében is igyekezett András könnyelműségével megindokolni a szörnyű gyilkosságot. Mondanunk sem kell, hogy ezek az érvek nem győzték meg Nagy Lajost Johanna ártatlanságáról, így a magyar király válaszlevelében bosszúval fenyegette meg sógornőjét, és bűnrészességgel vádolta meg őt a Szentszék előtt. Miután az uralkodó diplomáciai úton nem szerzett elégtételt öccse haláláért, 1347-ben hadat üzent a nápolyi királynőnek, aki a következő esztendőben menekülni kényszerült székvárosából, ám végül egészen 1382-ben bekövetkező haláláig megőrizte trónját.