2017. október 23.

1377. január 17. | Véget ér a pápák „avignoni fogsága”

Szerző: Tarján M. Tamás

1377. január 17-én vonult be Rómába XI. Gergely, a történelem hetedik, egyben utolsó avignoni pápája, aki a legenda szerint Sienai Szent Katalin rábeszélésére tért vissza az „örök városba.” Gergely költözködése nyomán véget ért az „avignoni fogság” 67 éves időszaka, a pápa hazatérése után azonban súlyos válságidőszak és ideiglenes szakadás következett a katolikus egyház életében.

Az 1300-as évek elején a pápaság és a IV. (Szép) Fülöp (ur. 1285-1314) alatt középkori hatalma csúcsán álló Franciaország viszonya igen rapszodikusan alakult: a századfordulón VIII. Bonifác az invesztitúraharcokat idéző konfliktusban állt az egyházi jövedelmeket megadóztató uralkodóval, halála – és az azt megelőző anagni merénylet – azonban komoly csapást jelentett a pápai tekintélyre. Ennek következtében a Bonifácot követő XI. Benedek rövid pontifikátusa alatt már sokkal szívélyesebb viszonyt igyekezett ápolni Fülöppel, az őt követő V. Kelemen pedig még inkább francia befolyás alá került. Az első avignoni pápa, aki előzőleg Bertrand de Got néven Bordeaux érseke volt, Lyon városában tetette fejére a tiarát, majd Róma helyett a Rhône folyó partján fekvő pápai enklávéban, Avignonban rendezte be udvarát. Tekintve, hogy pontifikátusa alatt Szép Fülöp komoly nyomást gyakorolt a francia birtokok közé ékelt városban élő Kelemenre – például keresztülvitte a Templomos Lovagrend feloszlatását –, az 1309-től kezdődő korszakot az egyházi krónikások később „avignoni fogságaként” aposztrofálták. Ezt a sommás ítéletet látszólag az is alátámasztotta, hogy XI. Gergellyel bezárólag az összes itt székelő egyházfő francia származású volt, ugyanakkor a „fogság” kifejezés két okból is megalapozatlannak tekinthető: egyfelől, az avignoni költözködésnek a francia királyi hatalom megerősödésén túl számos egyéb oka volt, másfelől pedig a 67 esztendős „fogság” több szempontból is hasznosnak bizonyult a pápaság számára.

Nem szabad elfelejteni, hogy a 14. század elején Róma városa – és Közép-Itália jelentős része – a befolyásos patrícius famíliák véres rivalizálásának áldozatául esett, a menekülő Kúria számára pedig Avignon azért is praktikus választásnak tűnt, mert Európa gazdasági-politikai súlypontja ebben az időszakban a Mediterráneumtól egyre északabbra tolódott. Másfelől a költözködés ahhoz is kiváló alkalmat szolgáltatott, hogy V. Kelemen és az őt követő egyházfők fokozatosan centralizálják és hatékonyabbá tegyék az egyház szervezetét; nem véletlen, hogy Avignon az évtizedek alatt bámulatos fejlődésen ment keresztül, amit az egykori vidéki uradalomban felépülő fényes paloták és katedrálisok igazoltak. Ezzel együtt persze azt sem hallgathatjuk el, hogy az „avignoni fogságnak” számos negatív következménye is volt: egyrészt a világias életmód, a fényűzés, másrészt pedig a százéves háború kirobbanása után erősödő francia befolyás is rombolta az egyház tekintélyét, mindazonáltal V. Kelemen és utódainak állítólagos kiszolgáltatottsága sokkal inkább tekinthető toposznak, mint tényszerű megállapításnak.

Az 1309–77 közti időszakra a „fogság” kifejezés azért sem tekinthető helytállónak, mert a pápák maguk is ideiglenesnek tekintették avignoni letelepedésüket, sőt, több alkalommal meg is kísérelték a hazatérést, amit nem Franciaország, hanem az Itáliában szétterjedő káosz gátolt meg. Így például már Kelemen utóda, XXII. János kísérletet tett arra, hogy hadsereggel térjen vissza Rómába, a biztonságos Rhône-parti városban pedig a későbbiekben számos egyéb terv született a visszaköltözésre. A következő jelentős próbálkozás V. Orbán nevéhez fűződött, aki Albornoz bíboros és Svéd Szent Brigitta szervező tevékenységének hála 1367-ben visszatérhetett a pápák ősi székhelyére, ám 1370-ben távozni kényszerült Rómából. Orbán kísérlete szintén a városban tomboló káosz miatt hiúsult meg, annyi pozitívumot azonban mégis hozott, hogy utóda, XI. Gergely legfőbb célkitűzése már a „fogság” állapotának megszüntetése lett.

Az 1370-es évek elején már számos gyakorlati érv is a hazatérést sürgette, ugyanis a francia királyi hatalom meggyengülésével Avignon kiszolgáltatottá vált a százéves háború zsoldosseregeivel szemben, az itáliai birtokokból származó bevételek hiánya pedig anyagi csőddel fenyegette a kúriát. XI. Gergely eredményes külpolitikájának – a Bernabó Visconti milánói érsek felett aratott győzelemnek, majd a pápai birtokokra pályázó Firenze elszigetelésének – köszönhetően az 1370-es évek közepére meg is teremtődtek a visszatérés feltételei, amit – a pápa hazatéréséért prédikáló Sienai Szent Katalin Avignonba küldésével – 1376-ban már épp a nagy ellenfél, Firenze igyekezett elősegíteni

Katalin és a hívők álma 1377. január 17-én végül valóra vált, ám XI. Gergely római bevonulása korántsem jelentette azt, hogy a 14. század előtti békés állapotok egy varázsütésre helyreálltak. A hazatérő pápa háborúba bonyolódott a Várost és Közép-Itáliát kézben tartó oligarchákkal, zsoldosainak Cesena mellett elkövetett mészárlása után pedig olyannyira népszerűtlenné vált, hogy néhány hónapon belül – V. Orbánhoz hasonlóan – ő is menekülni kényszerült Rómából. Gergely 1377 végén aztán visszatérhetett a városba, ám a béketárgyalások kellős közepén, 1378 márciusában váratlanul elhunyt, ezzel pedig politikai életműve is befejezetlen maradt. A pápa halála tragikus következményekkel járt az egyházra nézve, ugyanis az itáliai és a francia bíborosok frakciója végül nem tudott megegyezni a következő egyházfő személyében. Jóllehet, 1378 áprilisában az olasz származású VI. Orbán fejére került a tiara, a francia király és egyes patríciuscsaládok által felbátorított protestáló bíborosok hamarosan elhagyták Rómát, és Fondiban a francia származású VII. Kelement is trónra emelték.

A két pápa rivalizálása valóra váltotta XI. Gergely legrosszabb rémálmait, ugyanis az itáliai és a francia frakció mentén a katolikus egyház is kettészakadt: Kelemen néhány hónapon belül visszatért Avignonba, ahol VI. Orbánhoz hasonlóan saját udvart rendezett be magának. Az 1054 után bekövetkező újabb skizma szerencsére nem bizonyult maradandónak, ugyanis a bíborosok egy része és az egyházi főhatalom gyengülése miatt megerősödő zsinati mozgalom később komoly erőfeszítéseket tett a zűrzavar felszámolására. Jóllehet, a következő négy évtized során olykor három pápa is versengett a trónért, az 1414–18 között ülésező konstanzi zsinat V. Márton megválasztásával sikeresen véget vetett a nyugati egyházszakadásnak.