2017. április 25.

1389. június 15. | Az első rigómezei csata

zerző: Tarján M. Tamás

1389. június 15-én vívták I. Murád oszmán szultán (ur. 1362-1389) és Lázár szerb fejedelem csapatai az első rigómezei csatát, mely a létszámfölényben küzdő török seregek győzelmét hozta. Az ütközet jelentős állomása volt az Oszmán Birodalom balkáni térhódításának, és megalapozta a délszláv fejedelemségek hűbéri alávetését.

Az oszmán törzsi állam seregei 1354-ben, Gallipoli elfoglalásával vetették meg lábukat Európában, és az elkövetkező években a gyengülő Bizánc, Bulgária és a Dusán István (ur. 1331-1355) utódai alatt széteső – korábban Magyarországtól az Égei-tengerig terjedő – Szerbia rovására terjeszkedtek a félszigeten. I. Murád vezetésével a törökök 1365-ben elfoglalták Drinápolyt, majd a széttagolódott szerb és bolgár fejedelemségek alávetése következett, melyek ügyeibe leggyakrabban a belső viszályok révén – a „segítségnyújtás” jegyében – avatkoztak be. A kisebb uralkodók ugyanis időközben egymással, és Nagy Lajos (ur. 1342-1382) Magyarországával is háborúztak, aki próbálta magát hűbérúrként elismertetni a Balkánon. Szerbiában az V. Uros (ur. 1355-1371) halálával hatalomra kerülő Lázár fejedelem 1386-ban jelentős győzelmet aratott a szultáni hadak felett, a következő évben azonban fordult a kocka, és Murád elfoglalta Nis városát. A korabeli állapotokat mutatja, hogy a szerb uralkodó a következő évben már Magyarország és Bosznia ellen hadakozott, amikor azonban hírét vette az oszmán készülődésnek, megegyezett ellenségeivel, és egy keresztény koalíció élén megindult Murád ellen.

Drinápoly környékén a szultán és két fia, Bajazid – a későbbi szultán – és Yakub mintegy 27-40 ezres oszmán sereget szervezett, mely nagyrészt könnyűlovasokból, az úgynevezett akindzsikből néhány ezer fős szpáhi nehézlovasságból és a janicsár gyalogságból állt. Murád emellett még bizánci, szerb és bolgár vazallusai révén is gyarapította erejét, miközben haderejével északnyugati irányban vonult a Balkánon. Lázár oldalán Vuk Brankovics, a rigómezei – azaz koszovói – területek hercege, valamint I. Tvrtko bosnyák király (ur. 1377-1391) hadvezére, Vlatko Vukovics vezetett jelentősebb seregtesteket, de érkeztek a szerb táborba havasalföldi, itáliai, magyar, lengyel és albán segédcsapatok is. A későbbi török történetírók – a győzelem felnagyítása érdekében – félmilliós keresztény koalícióról emlékeztek meg, de a valóságban mintegy 12-20 000 fős sereg nézett szembe a törökökkel.

A ránk maradt szegényes források szerint 1389. június 15-én a kisebb létszámú szerb erők indítottak támadást a Rigómezőn – a mai Pristinától pár kilométerre – vívott ütközetben, miután a török íjászok nyílzáporral borították el őket. A keresztény nehézlovasság rohama eredményesnek bizonyult a Yakub vezette balszárnyon, a szultán kisebbik fia, Bajazid herceg azonban helytállt, és nemsokára megfordította a csata sorsát, aminek révén később elnyerte a „Villám” jelzőt. Mivel a rigómezei ütközetről csak a csatában részt vevők későbbi levelei és krónikái adtak hírt az utókor számára, egyes mozzanatai teljesen homályba burkolóznak. Csak annyi bizonyos, hogy Vuk Brankovics a sorsdöntő pillanatban cserben hagyta Lázár fejedelmet, és elmenekült a rigómezei csatából.

Egyesek szerint a keresztények már győzelemre álltak a törökökkel szemben, amikor a király alvezére féltékenységből kivonta csapatait a harctérről; mások árulást és török ígéreteket sejtenek a háttérben, ismét mások pedig úgy vélik, a csata ekkor már veszve volt, és Brankovics a későbbi ellenállás érdekében akarta megkímélni seregeit. Mindenesetre tény, hogy a koszovói herceg kivonulása megpecsételte Lázár sorsát, akit a törökök aztán seregei nagy részével együtt bekerítettek, és lemészároltak. A rigómezei ütközetben elpusztult a két hadsereg legjava, és Lázár mellett életét vesztette a török szultán, I. Murád is, akit egy Milos Obilics nevű szerb nemesúr gyilkolt meg. A küzdelem vélhetően eldöntetlen maradt, amit aztán az északra visszavonuló keresztény had, és a Drinápolyba hazatérő Bajazid (ur. 1389-1402) is a maga győzelmeként értékelt. Utólag inkább a szultánnak volt oka az ünneplésre, aki még a csatamezőn meggyilkoltatta öccsét, Yakubot, és egyedül vette át Murád örökségét. A rigómezei csatában kivéreztetett Szerbiában Lázár fejedelem halála után Lázárevics István jutott hatalomra, aki aztán szövetségre kényszerült Bajaziddal, és híres nehézlovasságával az oszmán hódítókat támogatta a következő években

Bajazid 1396-os – Luxemburgi Zsigmond keresztes serege felett aratott – nikápolyi győzelme után úgy tűnt, a félsziget ellenállhatatlanul sodródik az oszmán tartományi státusz felé, a szultánt Ankaránál tönkreverő Timur Lenk azonban más folyást szabott a történelemnek, és – 1459-ig – még fél évszázadot adott a szerb államiságnak. Az 1389-es első rigómezei ütközet ahhoz a csatához volt hasonlatos, melyet a középkori magyar állam 1526-ban, Mohácsnál vívott az oszmánokkal: a vereség kivéreztette a birodalommal szemben álló fejedelemségek koalícióját, és bár azonnal nem járt drasztikus következményekkel, hosszú távon meghatározta a nemzet sorsát. Rigómező a szerb nemzeti öntudat szimbolikus pontja lett, nem pusztán azért, mert itt született meg – állítólag – ez a szláv nemzet, hanem azért is, mert első állama lényegében itt is bukott el.