2017. november 23.

1410. július 15. | A grünwaldi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„A legszörnyűbb nemzeti katasztrófa nem a Hohenstaufok […] szomorú hanyatlása volt, hanem a tannenbergi [ti. grünwaldi] vereség, melynek következtében évszázadok kolonizációs munkája veszett kárba, illetőleg Nyugat-Poroszország és Danzig is lengyel kézre került, ami véget vetett a Német Lovagrend büszke függetlenségének. […] Felmerülhet a kérdés, hogy ez vajon nem volt -e fekete nap Tannenberg számára is, hiszen a Német Lovagrend állama képes lett volna Keletet megőrizni […] németnek, ellenállva Lengyelország nagyobb erejének.”
(Bernhard von Bülow: A birodalmi Németország, 1914.)

„Fegyverbe! Harcoljatok a németek ellen, bárhol is találkoztok velük! Rohanjátok le a szállítmányaikat, szolgáltassatok információt, segítsétek a szovjet és lengyel katonákat! A felszabadított területeken […] csatlakozzatok a Lengyel Fegyveres Erőkhöz, melyek megbosszulják a szeptemberi vereséget, és az Egyesült Nemzetek seregeivel egyesülve újabb Grünwaldot adnak majd a németeknek!”
(Részlet a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság kiáltványából, 1944. július 22.)

1410. július 15-én győzedelmeskedtek II. Ulászló lengyel király (ur. 1386-1434) és Vitold litván nagyfejedelem (ur. 1392-1430) egyesült hadai Ulrich von Jungingen német lovagrendi nagymester serege felett a grünwaldi csatában. Az összecsapás – mely a németeknél tannenbergi, a litvánoknál zalgirisi ütközetként maradt meg a történelmi emlékezetben – véget vetett a rend baltikumi erőfölényének, és előrejelezte a térség hatalmi átrendeződését, ennek következtében pedig később a csatában részt vevő nemzetek identitásának is meghatározó része lett.

A Német Lovagrend – mely II. András (ur. 1205-1235) uralkodása alatt másfél évtizeden keresztül Magyarországon tartózkodott – közvetlenül a Barcaságból történő kiűzetése után, 1226-ban érkezett meg a Balti-tenger partvidékére, hogy – I. Konrád mazóviai herceg (ur. 1194-1247) felkérésére – a poroszok ellen folytassa térítő háborúit. A rend akkori nagymestere, Hermann von Salza ügyes diplomáciai manőverei révén II. Frigyes német-római császár (ur. 1212-1250) és III. Honorius pápa támogatását is megszerezte, így utóbb nem csak a Konrád által odaígért kulmi (chelmnói) püspökséget, de a poroszoktól elhódított dobrini (dobrzyńi) területet is megtarthatta. Ennél is fontosabb eredmény volt, hogy az 1234-es rieti aranybullában IX. Gergely kinyilatkoztatta, hogy a Német Lovagrend felett egyedül a pápai hatalom bír főséggel.

Az 1220-as évek végétől vívott véres hadjáratok során a lovagok fokozatosan kiterjesztették uralmukat a Baltikum térségére: egy csoportjuk 1237-ben újabb államot alapított Livónia – a mai Lettország és Észtország – területén, és a rend a 14. század elejére az újraegyesített Lengyel Királyság legfőbb riválisává vált. A keresztesek ekkor már főként a pogány litvánok ellen hadakoztak, miközben a Balti-tengerbe ömlő nagy folyók torkolatainak birtoklásával roppant hasznot húztak a térség kereskedelméből. A Német Lovagrend kialakuló hegemóniájára az évszázad végén komoly fenyegetést jelentett Jagelló litván nagyfejedelem megtérése és – II. Ulászló néven – lengyel királlyá koronázása, aminek eredményeként perszonálunió jött létre e két állam között. A rend és a kelet-európai síkságon elterülő hatalmas monarchia viszonyában az „Érisz-almát” Samogitia – a mai Litvánia – területe jelentette, mely összekapcsolta a poroszországi és livóniai birtokokat. Ez 1384 óta a lovagok uralma alá tartozott, ám 1409-ben a lakosság fellázadt a németek ellen.

Miután Vitold litván nagyfejedelem – II. Ulászló lengyel király unokatestvére – támogatást nyújtott a samogitiai felkelőknek, a Német Lovagrend nagymestere, Ulrich von Jungingen háborúval fenyegette meg keleti szomszédját, melybe hamarosan Lengyelország is belesodródott. A lovagok 1409 nyarán mélyen benyomultak az ellenség területeire, a konfliktus azonban mindkét oldalt felkészületlenül érte, így a felek – Luxemburgi Vencel cseh és német király (cseh királyként ur. 1378-1419) közvetítésével – októberben fegyverszünetet kötöttek. Az egyezmény által szabott nyolc hónapos időszakot a rend és a lengyel–litván szövetségesek egyaránt a fegyverkezésre használták fel: Ulrich von Jungingen seregébe egész Európából érkeztek zsákmányra vágyó lovagok, II. Ulászló és Vitold pedig Moldvából és az Aranyhorda elűzött kánjától, Dzsalal ad-Dintől  (ur. 1411-1412) szerzett támogatást. A Német Lovagrenddel szimpatizáló magyar uralkodó, Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) 1410 végén – egy korona felajánlásával – megkísérelte II. Ulászló ellen fordítani Vitold nagyfejedelmet, és ily módon megakadályozni a háború kitörését, ám manipulációja nem járt eredménnyel.

Ulrich von Jungingen a fegyverszünet hónapjai alatt kettéosztotta seregét, mivel arra számított, hogy a lengyelek és a litvánok két külön offenzívát indítanak majd a Német Lovagrend nyugati és keleti területei ellen. A szövetségesek tisztában voltak a nagymester előzetes várakozásaival, ezért már 1410 végén úgy döntöttek, hogy erőiket egyetlen ponton, a rend székhelye, Marienburg – ma: Malbork – alatt koncentrálják majd. Ulászló és Vitold egészen a támadás megindításáig sikeresen titokban tartotta tervét, így a szövetséges had június végén zavartalanul átkelhetett a Visztulán, és július 9-én már ellenséges területre lépett. Ulrich von Jungingen csak késve, Luxemburgi Zsigmond követeitől szerzett tudomást arról, hogy a lengyel–litván erők megindultak ellene; miután csapatai létszámban jócskán elmaradtak Ulászló és Vitold seregétől, a nagymester úgy döntött, hogy a Drewenz (Drwęca) folyónál, egy könnyen védhető átkelőnél állja útját az ellenségnek, ám a szövetségesek kitértek az összecsapás elől, és megpróbálták keleti irányból megkerülni a német állásokat. Von Jungingen e manőver láttán előrenyomult lovagjaival, és július 14-én a Tannenberg és Grünwald között húzódó síkon útját állta Ulászló és Vitold csapatainak.

A történészek véleménye eltér azzal kapcsolatban, hogy az ütközet előtt a felek mekkora erőket csoportosítottak: a moldvai, orosz és tatár segédhadakkal kiegészülő szövetséges sereg létszámát 17-39 000, míg a német lovagokét 11-27 000 közé becsülik. A nagymester a létszámbeli hátrányt némiképp ellensúlyozni tudta katonái jobb fegyelmével és képzettségével, sőt, Grünwaldnál még kezdetleges tüzérségét is bevethette volna, a csatát megelőző napok esőzései miatt azonban annak végül nem vehette hasznát. Érdekesség, hogy a Német Lovagrend oldalán egy kisebb magyar egység is részt vett az ütközetben, melyet Stiborici Stibor erdélyi vajda és Garai (II.) Miklós nádor vezetett.

1410. július 15-én a két sereg felsorakozott a grünwaldi síkon. Ulrich von Jungingen – akinek csapatai az ellenség létszámbeli fölénye miatt védekező pozíciót foglaltak el – nehézlovasságát a litván és tatár könnyűlovasokkal szemben állította fel, gyalogosai pedig a lengyel nehézlovasokkal és gyalogsággal néztek farkasszemet. A későbbi krónikák szerint a nagymester azzal provokálta ki a szövetségesek támadását, hogy követeivel két kardot küldött II. Ulászló táborába, melyek később Lengyelország fontos jelképeivé, uralkodói inszigniákká váltak.

A forrásokban felfedezhető ellentmondások miatt a grünwaldi csata pontos menetét nehéz felvázolni: a küzdelem nyitányaként a litván könnyűlovasság merész rohamot indított a lovagok ellen, és a túlerővel szemben hamarosan menekülni kényszerült a harctérről. A 15. századi történetíró, Jan Długosz szerint – aki Annalesében a diadalt kizárólag a lengyelek érdemeként igyekezett feltüntetni – a litván és tatár egységek egyszerűen megfutottak az ellenség elől, azonban valószínűbb, hogy Vitold az Aranyhorda elleni harcok során elsajátított színlelt menekülés taktikáját próbálta alkalmazni, több-kevesebb sikerrel. Annyi bizonyos, hogy a könnyűlovasok jelentős erőket kötöttek le azzal, hogy a környező mocsarakba csalták a nehézkesebben mozgó német lovagokat, jóllehet, Ulrich von Jungingen hosszú ideig nem érezte eme csel káros hatásait.

Kezdetben a centrumban is a rend harcosai kerekedtek felül, sőt, a grünwaldi ütközet legválságosabb szakaszában II. Ulászló élete is közvetlen veszélyben forgott, az elszántan küzdő lengyelek azonban kitartottak, míg a litván lovasok visszaszivárogtak a csatatérre. Ezzel újabb fordulat következett be, a lovagok sorai fokozatosan megrendültek, és miután Ulrich von Jungingen elesett az ellenség gyűrűjében, megkezdték a visszavonulást. A németek a táborukban akartak új védelmi vonalat kiépíteni egy szekérvár felállításával, ám a – zömében lengyel – szolganép váratlanul ellenük fordult, és a támadókhoz csatlakozva szörnyű mészárlást végzett soraikban. A krónikások szerint a lovagok súlyosabb veszteségeket szenvedtek el saját erődítményükben, mint a grünwaldi csatatéren; elesett, vagy fogságba került a rend vezetőinek színe-java, a német seregnek pedig csak a roncsai jutottak vissza Marienburgba.

Az ütközet után II. Ulászló és Vitold még több napig táborozott a grünwaldi mezőn, aminek következtében a lengyel–litván szövetségesek elveszítették az esélyt a rend székhelyének gyors elfoglalására. Július végétől a győztesek néhány hétre ostromgyűrűbe fogták Marienburgot, és több erősséget is hatalmukba kerítettek, a diadalban rejlő katonai lehetőségeket azonban nem tudták kihasználni. Ehhez hasonlóan a két uralkodó a tárgyalóasztalnál sem tudta learatni a grünwaldi győzelem gyümölcsét: az 1411 februárjában megkötött thorni (toruńi) békeszerződés mindössze a dobrzyńi terület átadására kötelezte a Német Lovagrendet, illetőleg II. Ulászló és Vitold élete végéig a szövetségeseknek juttatta Samogitiát.

E szankciók tehát önmagukban nem kényszerítették volna térdre a lovagok monasztikus államát, a grünwaldi ütközet azonban egyéb súlyos következményeket is hozott magával. Bár a háborúskodás egészen az 1422. évi melnói szerződés megkötéséig elhúzódott, a rend a jövőben mind nehezebben tudott ütőképes hadsereget kiállítani, a thorni béke által kiszabott jóvátétel és a fogságban sínylődő lovagokért kifizetett váltságdíj pedig porba sújtotta a balti állam gazdaságát. A rend az adók emelésével igyekezett felülkerekedni a pénzügyi krízisen, ezzel azonban lázadásra sarkallta a gazdag kereskedővárosokat, és tovább gyengítette erejét. A lovagok állama így 1410 után lassú hanyatlásnak indult, és 1466-től a lengyel király vazallusává süllyedt.

Ezen okból kifolyólag az újkorban megszilárduló lengyel, német és litván – illetőleg orosz – nemzettudatban a grünwaldi csata kiemelkedő eseménnyé, korszakhatárrá nőtt, melyet a 20. században mindegyik nép a maga szája íze szerint igyekezett aktualizálni. A németek elsősorban a lovagrend kultúrmissziós szerepét emelték ki, és a csata kapcsán a tábori lengyel szolganép árulását domborították ki – vö. „tőrdöfés-elmélet” –, a szláv nemzetek pedig a germánok felett aratott diadalt ünnepelték, amit a második világháború évei alatt is felhasználtak a Hitler elleni győzelmi remények életben tartásához.