2017. július 22.

1444. november 10. | A várnai csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„A szökés lehetetlen, a megadás pedig számomra elképzelhetetlen. Harcoljunk bátorsággal és becsülettel!”
(Hunyadi János a várnai csata előtti haditanácson)

1444. november 10-én vívták az I. Ulászló magyar király (ur. 1440-1444) és Hunyadi János által vezetett keresztes hadak, illetve II. Murád oszmán szultán (ur. 1421-1444/1446-1451) seregei a várnai csatát, mely a keresztény uralkodó meggondolatlan támadása és halála miatt a törökök győzelmével végződött. Az ütközet nyomán a szegedi béke megszegésével indított hadjárat katasztrofális véget ért, vagyis az oszmánokat nem sikerült kiszorítani a Balkánról, igaz, a Várna mellett elszenvedett veszteségek Murád számára is komoly csapást jelentettek.

Magyarország az 1440-es évek elején Nándorfehérvárnál, majd – Hunyadi János vajdának köszönhetően – Erdélyben is sikerrel állította meg az Oszmán Birodalom támadásait, a győzelmek nyomán pedig a „törökverő” hadvezér elég önbizalmat gyűjtött ahhoz, hogy kísérletet tegyen a balkáni népek felszabadítására. Az 1443–44 során vezetett hosszú hadjárat során a szerbekkel és bolgárokkal kiegészült magyar erők számos sikert arattak a bégek tartományi csapatai ellenében, ennek nyomán pedig II. Murád – akinek erejét egy birodalma ázsiai felében, Karamániában kitört lázadás kötötte le – 1444 nyarán kedvező békét ajánlott I. Ulászlónak.

A Szegeden és Váradon folytatott tárgyalások során az oszmánok Szerbia kiürítése mellett 100 000 arany hadisarcot, illetve – háború esetén – 30 000 fős katonai támogatást ígértek az uralkodónak, és cserében tíz évre szóló békét kértek Magyarországtól. Az ajánlat igen kedvező volt, az alkudozások alatt azonban a pápa legátusa, Giuliano Cesarini bíboros folyamatosan egy újabb hadjárat megindítása érdekében „lobbizott” Ulászlónál, amelyhez – a pápai segítség mellett – többek között Jó Fülöp burgundiai herceg (ur. 1419-1467), Genova, illetve Velence támogatását is megígérte. Cesarini végül sikerrel járt, ugyanis a magyar uralkodó a legátus nyomására Szegeden megesküdött, hogy a törökkel kötött egyezséget semmisnek fogja tekinteni, majd Váradon színleg megállapodott Murád követeivel. A terv egyszerű volt: a keresztesek a meglepetés erejét kihasználva akarták megszállni a Balkánt, eközben pedig az itáliai köztársaságok hajói – blokádjukkal – megakadályozták volna II. Murád seregeinek átkelését Európába.

A békekötés után alig egy hónappal tehát Hunyadi erői Orsovánál ismét török területre léptek, a hadjárat azonban messze nem a tervek szerint alakult. Túl azon, hogy a nemzetközi keresztes sereg mérete messze elmaradt a várakozásoktól – Ulászló ugyanis, aki a lengyel koronát is birtokolta, másik országából mindössze 4000 katonát tudott toborozni –, Brankovics György szerb despota sem csatlakozott a vállalkozáshoz, ám ennél is nagyobb csapás volt, hogy Genova elárulta a szövetségeseket, és borsos áron – katonánként egy aranyért – átszállította Murád seregeit a tengerszoroson. A velenceiek önmagukban képtelenek voltak fenntartani a blokádot, így aztán a Várnához érkező kereszteseket ugyancsak kellemetlen meglepetések érték.

Pedig a hadjárat biztató jelekkel indult, hiszen a Duna mentén vonuló csapatok II. Vlad havasalföldi vajdától (ur. 1436-1442/1443-1447) és a bolgároktól is komoly támogatást kaptak – igaz, Hunyadi seregeinek létszáma így is alig érte el a 20 000 főt. A keresztesek Vidin, Nikápoly és Sumen elfoglalása után, november 9-én érték el a Fekete-tenger partján fekvő várost, ahol egyszeriben tudatosult bennük, hogy az ősz során egyedül ők teljesítették a rájuk eső feladatokat. A tervekkel ellentétben ugyanis Várna mellett egyetlen keresztény hajó sem várta az érkezőket, ráadásul nyugat(!) felől, a szultán személyes vezetésével körülbelül 50 000 fős haderő jelent meg a láthatáron.

A november 9-i haditanács így érthető módon igen feszült hangnemben telt: sokan a visszavonulást fontolgatták, míg Cesarini bíboros a szekérvárban akarta kivárni a szövetséges flotta megérkezését. A sereg vezérei végül Hunyadira hallgattak, aki a győzelem egyetlen esélyét a gyors támadásban látta – már csak azért is, mert tisztában volt vele, hogy a velencei gályákra nem érdemes várni –, így aztán november 10-én hajnalban a mocsaras Devnai-tótól északkeleti irányban a keresztesek felsorakoztak az összecsapáshoz. A balszárnyat Szilágyi Mihály, a derékhadat Ulászló király, a jobbszárnyat pedig Cesarini bíboros és három magyar püspök, valamint Thallóczy Ferenc horvát bán irányította. Hunyadi a nehézlovasság élére állt, és amolyan „tűzoltóként” azon a szárnyon avatkozott be, ahol éppen szükség volt rá.

Bár a törökverő hadvezér a haditanácsban a támadás mellett kardoskodott, a csata elején az oszmánok – akik a környező dombok miatt komoly stratégiai előnyhöz jutottak – magukhoz ragadták a kezdeményezést, és rohamot indítottak a jobbszárnyon. A harcba lendülő egységek könnyű fegyverzetű aszabokból és akindzsikből álltak, akiknek célja nem az áttörés, hanem a Cesarini vezette hadtestek elcsalogatása és megsemmisítése volt; a csel be is vált, ugyanis a főpapok és Thallóczy bán gyanútlanul a könnyen megfutamodó törökök nyomába eredtek, az ellenség pedig egyenesen a szpáhik halálos ölelésébe vezette a keresztényeket. A jobbszárny rövid idő múltán összeomlott, menekülés közben pedig számos főpap – köztük Cesarini – és előkelőség életét vesztette. A katasztrófát végül Hunyadi János beavatkozása előzte meg, aki rohamával tönkreverte az ellentámadásba lendülő szpáhikat.

Alighogy a törökverő hős sikert győzelmet a jobbszárnyon, hirtelen a másik oldalon is feladata akadt, ugyanis Szilágyi Mihály szintén válságos helyzetbe a ruméliai szpáhikkal szemben. Hunyadi gyors beavatkozása ezen a szárnyon is győzelmet hozott, és úgy tűnt, a keresztes sereg győzelemmel fejezi be a napot, ám ekkor olyasvalami történt, ami megpecsételte a csata sorsát: a szárnyakon dúló küzdelmet látva az addig tétlenségre szorított fiatal – mindössze 20 esztendős – és becsvágyó Ulászló király váratlanul rohamot vezényelt a derékhadnak, és néhány száz katonájával öngyilkos támadást intézett a janicsárok kőkemény fala ellen. Az esztelen és könnyelmű hadmozdulat során Ulászló hamarosan életét vesztette, a király lándzsára tűzött fejének látványától pedig az addig bátran küzdő keresztény harcosok lelkesedése egy pillanat alatt elillant.

A sorok megbomlottak, ezért Hunyadi – észlelve a teljes megsemmisülés veszélyét – azonnal elrendelte a visszavonulást. A várnai ütközet így mintegy 11 000 katona és számos előkelőség véráldozata ellenére vereséggel végződött, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Hunyadi zseniális taktikája nyomán az oszmánok még súlyosabb veszteségeket szenvedtek. Nem véletlen, hogy – az 1448-as rigómezei csatával ellentétben – a keresztesek a fiaskó után szervezetten vonultak ki az Oszmán Birodalom területéről.

A várnai vereséggel azonban hazánk és Európa egy komoly lehetőséget szalasztott el, hiszen Hunyadiék erőfeszítéseinek ellenére II. Murád birodalma megtartotta balkáni pozícióit, sőt – a második rigómezei csatában és Konstantinápoly falai aratott győzelmeikkel –, az oszmánok később meg is szilárdították helyzetüket a kontinensen. Ez az ütközet volt az utolsó esély arra, hogy Magyarország ne határainál kerüljön szembe a törökök áradatával, a vereséget pedig külön súlyosbította a vakmerő uralkodó halála, és a lehetséges örökös – a négy esztendős V. László (ur. 1453-1457) – fiatal kora; szerencsére a várnai török vérveszteség és Hunyadi kormányzósága ez alkalommal még megmentette az országot a komoly veszélytől.