Hunyadi János halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1456. augusztus 11-én vesztette életét a nándorfehérvári táborban kitört pestisjárványban a legendás törökverő hadvezér, Hunyadi János.

Származása körül máig viták folynak, amiért egyrészt az információhiány, másrészt viszont éppen a Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) korából származó források a felelősek, reneszánsz királyunk krónikásai ugyanis igyekeztek minél előkelőbb ősöket szerezni mecénásuknak. A történettudomány jelenlegi álláspontja szerint Hunyadi Serba fia Vajk, egy havasalföldi kenéz és Morzsinai Erzsébet fia volt, és 1407 körül látta meg a napvilágot. A legendák kedvelői számára azonban sokkal tetszetősebb az a történet, miszerint Erzsébet gyermeke – állítólagos – szeretőjétől, Luxemburgi Zsigmond királytól (ur. 1387-1437) származott, és Vajk csak az ő „parancsára” viselte gondját a gyermeknek.

Hunyadi János magasra jutott az udvari ranglétrán, és Zsigmond egyik kedvenc apródja lett, aki Ozorai Pipó és Lazarevics István szerb fejedelem alatt is szolgált. A törökverő hős két esztendőt töltött a milánói Visconti hercegek udvarában, ahol megismerkedhetett a condottierék – zsoldosvezérek – által képviselt itáliai harcmodorral. Hunyadi utazásainak, valamint a huszita és török háborúkban szerzett tapasztalatainak köszönhetően számos taktikát megismert, melyeket saját seregében is meghonosított, és az ütközetek során leleményes módon kombinált. Hunyadi 1433-ban vette feleségül Szilágyi Erzsébetet, akitől két fia, László és későbbi királyunk, Mátyás született. Luxemburgi Zsigmond idején Hunyadi lovagi címig küzdötte fel magát, az elhunyt király veje, Albert (ur. 1437-1439) uralma alatt pedig egészen a szörényi bánságig jutott. 

Az 1439 utáni trónviszályban a törökverő hős a lengyel Jagelló Ulászló (ur. 1440-1444) pártjára állt, és jelentős szerepet vitt az özvegy Erzsébet királyné ellen kivívott fegyveres győzelemben. A fiatal király négyéves uralma alatt Hunyadi birtokai jelentősen megnövekedtek, miközben báni címe mellett Erdélyt is megszerezte magának. A hős mint vajda és délvidéki bán került először szembe a törökökkel, és a Magyar Királyság katonai erejét „kóstolgató” oszmánok ellen mindannyiszor győzelmet aratott: 1441-ben Szendrő mellett Isza bég seregét verte meg, 1442-ben pedig az Erdélyre támadó Mezid béget győzte le. 

Hunyadi sikerei nyomán egy ideig reális célkitűzésnek tűnt, hogy Magyarország egy keresztes hadjárat során – a fellázadó balkáni népek segítségével – megkísérelje kiűzni a törököket Európából. Az erdélyi vajda 1443 júliusában „hosszú hadjáratra” indult a Balkán-félszigetre, mely során számos béget megvert, miközben fellázította és felszabadította Szerbia és Bulgária jelentős részét. A győzelmek nyomán úgy tűnt, a török kiűzése egy karnyújtásnyira van, a valóságban azonban a tehetséges hadvezér csak kisebb tartományi seregek felett aratott diadalt, nem a szultáni főerők ellen. 1444 nyarán tehát, amikor Murád – Mezid bég útján – kedvező békét akart kötni a magyarokkal, Cesarini pápai legátus Ulászlót és Hunyadit egy reménytelen háborúba rángatta bele, mely során – a novemberi várnai ütközetben – a magyar seregek katasztrofális vereséget szenvedtek. I. Ulászló életét vesztette a csatamezőn, Hunyadi pedig csak nagy nehézségek árán térhetett haza. 

Miután a trón egyetlen lehetséges örököse a Bécsben tartott – kiskorú – V. László (ur. 1453-1457) volt, Magyarországon egy átmeneti rendszert kellett bevezetni, ahol 1445-től hét főkapitány, majd 1446-tól – mint gubernátor – Hunyadi János irányította a királyság ügyeit. Hét éven keresztül a törökverő hadvezér volt az ország első embere, aki számos jogkör birtokában, egy országtanács felügyelete alatt kormányzott. Ez idő alatt sikertelenül törekedett a felvidéki zsoldosvezér, Giskra kiszorítására, a második rigómezei ütközetben pedig ismét komoly vereséget szenvedett a szultántól. 

A csatát követően a törökverő hadvezér hosszú ideig ellenlábasa, Brankovics György szerb fejedelem fogságában élt, aki csak komoly váltságdíj ellenében bocsátotta őt szabadon. Rigómező után Hunyadi felismerte, hogy Magyarország egymaga képtelen kellő haderőt összpontosítani a Balkán felszabadítására, ezért a határok védelmével törődött. Miután V. Lászlót 1453-ban nagykorúvá nyilvánították, a törökverő hős lemondott a gubernátori tisztségről, és életét a török elleni küzdelemnek szentelte. 

A nagy hadvezér végső próbája éppen élete utolsó évében, 1456 során érkezett el, amikor a szultán, II. Mehmed (ur. 1451-1481) Közép-Európa kulcsa, a déli végvárrendszer legnagyobb erőssége, Nándorfehérvár ellen vonult. Hunyadi – és sógora, Szilágyi Mihály – a bárói ligák és az országgyűlés által cserbenhagyva, saját birtokaik és pozícióik bevételéből kellett megvédjék a várat, ennek ellenére 1456. július 22-én – Kapisztrán János szerzetes keresztes hadának támogatásával – mégis győzedelmeskedni tudtak. A számtalan ütközet közül a nagy törökverő éppen utoljára, Nándorfehérvárnál aratta legjelentősebb győzelmét, mellyel egy jó ideig elvette az oszmánok kedvét a Magyarország elleni nyílt háborútól.

A győzelemben a felmentő sereggel érkező Hunyadinak oroszlánrésze volt, a kiharcolt diadal pedig – mint annyiszor korábban – ismét felvillantotta a lehetőségét annak, hogy az oszmánokat végleg kiűzzék Európából. Bár Hunyadi János pártolta a hadjárat ötletét, annak megvalósítására már nem maradt ideje és ereje, ugyanis 1456. augusztus 11-én a táborban pusztító pestisjárvány őt is elragadta.