2017. szeptember 21.

1493. szeptember 9. | A „horvát Rigómező” – a korbávmezei csata

 

Szerző: Tarján M. Tamás

„Így végül megfutott és tönkrement a hadsereg, Frangepán János, ez a derék és testben-lélekben kiváló férfi elesett, ugyanabból a családból fogságra került Miklós, és odaveszett Károly gróf a lovasság zömével együtt. Mások csapatonként verettek le és futottak meg, ahol összeverődtek, ott kellett felújítaniuk a harcot az üldözőkkel, hasonló szerencsével, vagy megöltek, vagy rabságra vetettek mindenkit. A mieink közül ötezer-hetvenhét, az ellenségből körülbelül ezer esett el.”
(Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei)

1493. szeptember 9-én vívták Jakub pasa boszniai szandzsákbég portyázó csapatai és Derencsényi Imre horvát bán seregei a korbávmezei csatát, mely a keresztény fél megsemmisítő vereségével végződött; a szörnyű veszteségek nyomán az ütközet később a „horvát Rigómezőként” vonult be a történelembe.

Mint ismeretes, a Magyar Királyság déli területeit védelmező végvárrendszer kiépítése már Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) alatt megkezdődött, a határvidéken emelt erősségek azonban csupán a reguláris oszmán erők ellen jelentettek megoldást. A szélsebesen mozgó török könnyűlovasok – ún. akindzsik – portyái a végvárak árnyékában is folytatódtak, sőt, a 15. század derekán, Bosznia meghódítása (1463) után ezek az egységek már a stájer és karintiai vidéket is rendszeresen végigdúlták. Az akindzsik pusztítása ellen a Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) és II. Bajazid szultán (ur. 1481-1512) által 1483-ban megkötött – majd később többször meghosszabbított – szerződés sem jelentett orvosságot, hiszen a határ menti villongások békeidőben is folytatódtak.

Horvátország helyzete aztán a nagy uralkodó elhunytával tovább romlott, ugyanis a Mátyás halálát követő trónöröklési vita a perifériaterületeken sokkal súlyosabb zűrzavart idézett elő: bár a rákosi országgyűlés 1490-ben II. Ulászlót (ur. 1490-1516) ültette a trónra, Miksa római király (német-római császárként ur. 1493-1519) és a szlavón herceggé kinevezett Corvin János párthívei a következő években is dacoltak a főhatalommal, ez a konfliktus pedig időnként fegyveres harccá fajult. Az ország fokozódó decentralizációja, a végvárak elhanyagolása és a fekete sereg szétverése ugyancsak súlyos következményekkel járt Horvátországra nézve, melynek lakói 1491-ben és 1493-ban is elszenvedtek egy török támadást. Első alkalommal – a Vrpile-szurdokban – a horvátok ugyan súlyos vereséget mértek a boszniai szandzsákbég hadaira, Jakub pasa 1493-as hadjárata azonban már katasztrofális végeredménnyel zárult.

A boszniai szandzsákbég az 1493-as esztendőben viszonylag későn, augusztus végén indította meg északi portyáját, melynek fő célpontja ismét Stájerország és Karintia területe volt. A horvátországi állapotokat kiválóan jellemzi az a tény, hogy az oszmán hadjárat idején Derencsényi Imre bán éppen Brinje várát ostromolta, hogy rákényszerítse a Frangepánokat az általuk kisajátított királyi birtokok visszaadására. A II. Ulászlót képviselő bán és a legnagyobb famíliák – Frangepánok, Zrínyiek, Blaskovicsok – konfliktusa csak azután csitult el, miután a harcoló felek hírül vették, hogy Jakub pasa seregei az osztrák tartományokban több ezer foglyot ejtettek, és visszaútjuk során számos horvát várost feldúltak. A közös ellenség megállítása érdekében a főméltóságok szövetségre léptek Derencsényivel, aki egy szurdokban útját állta a török hadaknak, és a szabad elvonulás fejében a zsákmányolt javak átadását és a foglyul ejtett keresztények szabadon bocsátását követelte Jakub pasától.

Az oszmán vezér elutasította a bán feltételeit, és az erdős terepen átvágva a Korbávmezőre vezette 8000 akindzsiből álló seregét, ahol ütközetet ajánlott ellenfelének. Derencsényi a horvát főúri famíliák támogatásának köszönhetően 13 000 katonával rendelkezett, ám hadereje döntő részben felkelt parasztokból állt, ezért húzódozott a csata vállalásától; Frangepán Bernardin nyomására végül 1493. szeptember 9-én mégis úgy döntött, hogy szembeszáll a törökökkel.

Az ütközet kedvezőtlenül indult a keresztények számára, ugyanis az akindzsik első rohama során Frangepán Bernardin, aki korábban a leginkább erősködött a csata vállalása mellett, csapataival megfutamodott a harcmezőről, és kis híján a horvát sereg egészét magával rántotta. Derencsényi Imre megmaradt egységei véres küzdelem árán végül vissza tudták verni a törököket, a kibontakozó ellentámadás során azonban Jakub pasa a környező erdőségekbe csalta ellenfelét, és egy folyóparti tisztáson körbezárta a horvát hadakat.

A bekerített keresztények ebben a reménytelen helyzetben sem adták meg magukat, így az akindzsik véres küzdelemben szinte mind egy szálig lemészárolták a csapdába esett katonákat. Egyetlen nap leforgása alatt több mint 7000 horvát vitéz vesztette életét, ráadásul a korbávmezei ütközetben elhullott az ország nemességének színe-java. A megvert had fővezére, Derencsényi Imre csak Jakub pasa szigorú parancsa nyomán maradt életben; a bánt a törökök a diadal után Konstantinápolyba vitték, majd élete hátralévő hónapjaira egy szigetre internálták.

A korbávmezei szörnyű vereség híre egész Európát megrázta, az utóbb „horvát Rigómező” névvel illetett csata azonban szerencsére nem járt olyan szörnyű következményekkel, mint az egykoron Szerbiát ért megsemmisítő csapás. A végvárrendszernek köszönhetően a bánság területe továbbra is a Magyar Királyság birtokában maradt, ám a vesztes csata után mind gyakoribbá váló oszmán portyák miatt a térség rohamosan elszegényedett, népessége pedig az itáliai partvidék és az örökös tartományok biztonságosabb területeire menekült.