rubicon
back-button Vissza
1506. július 1.

II. Lajos magyar király születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1506. július 1-jén született II. Lajos magyar és cseh király (ur. 1516-1526), az egyetlen Jagelló uralkodó, aki Magyarországon látta meg a napvilágot. A fiatalon trónra ültetett, tíz évig regnáló Lajos volt az egységes középkori Magyar Királyság utolsó koronás feje, életének a hazánk sorsát is tragikusan befolyásoló mohácsi csata vetett véget.

II. Ulászló (ur. 1490-1516) már 34 esztendős volt, amikor megszerezte a magyar koronát, ennek ellenére több mint másfél évtizedet kellett várnia arra, hogy – az 1484-es születésű Anna királynétól – végre gyermeke szülessen. Lajos érkezése így sem volt mentes a komplikációktól, a fiatal anya gyenge szervezetét ugyanis megviselte a trónörökös születése, és a csecsemő világra jötte után hamarosan életét is vesztette. Maga a herceg is koraszülött volt, akit csak Ulászló orvosainak zsenialitása mentett meg, miután azok felhasított disznógyomorból csináltak számára inkubátort; Lajos szerencsés módon életben maradt, bár egészsége – anyjáéhoz hasonlóan – gyermekkora során végig törékeny maradt. A trón kijelölt örököse így inkább szellemi képességei révén tűnt ki.

Ulászló gondosan válogatott nevelőkre és tanítókra bízta egyetlen gyermekét, aki a humanista műveltség elsajátítása mellett hét nyelven beszélt, emellett pedig a fegyverforgatás és az udvari mulatságok, különösképp a táncművészet rejtelmeibe is bevezették. Lajos nevelését előbb ecsedi Báthory István nádor irányította, majd unokatestvére, Brandenburgi György őrgróf lett legfőbb mentora. A király körüli nevelői pozíciókért éveken keresztül állandó rivalizálás folyt, hiszen a kiválasztott döntő befolyást szerezhettek az ország irányításában.

Ulászló király 1516-ban elhunyt, így a tízesztendős Lajos – akit már 1508-ban megkoronáztak – ténylegesen is király lett, bár trónra lépését Magyarország egyik nemesi pártja korábban próbálta megakadályozni. Lajos apja kifejezetten gyengekezű uralkodó volt, ezért a Szapolyai János erdélyi vajda körül tömörülő köznemesség még 1505-ben elfogadott egy végzést a rákosi országgyűlésen, mely szerint II. Ulászló halálát követően csakis magyar királyt választanak majd a trónra. Ez a határozat egész uralkodása során Damoklész kardjaként lebegett Ulászló feje felett, aki fia korai koronázásával, és az 1515-ös Habsburg-Jagelló házassági szerződés megkötésével akarta biztosítani dinasztiája számára a hatalmat.

Lajos öröklését aztán Szapolyai pártja sem vonta kétségbe, ehelyett befolyást próbált szerezni a gyermek király közelében; ádáz hatalmi küzdelem indult az új uralkodó környezetében, amibe a köznemesi és arisztokrata párt mellett I. Miksa német-római császár (ur. 1493-1519) és I. Zsigmond, Lengyelország királya (ur. 1506-1548) is bekapcsolódott. Miksa az 1515-ös szerződés értelmében gyermekévé fogadta az elárvult Lajost, így a német-római uralkodó halála után a magyar király – Werbőczi István nádor nyomására, és a Fuggerek anyagi támogatásával – jelöltként lépett fel az 1519-es császárválasztáson, de teljesen esélytelennek mutatkozott a győztes V. Károllyal (ur. 1519-1556) szemben. Magyarországon Lajost 1521 decemberében nagykorúsították, letette a koronázási esküt, és feleségül vette a nála egy évvel idősebb Habsburg Mária spanyol infánsnőt. Gyermekeik sohasem születtek.

Lajos tényleges uralkodása kezdetén az ország már elindult azon a tragikus lejtőn, melynek végállomása az 1526-os mohácsi csatavesztés lett. I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) éppen az 1521-es esztendőben indított hadjáratot Magyarország ellen, mely során elfoglalta a végvárrendszer kulcspontját, Nándorfehérvárt, valamint számos déli erősséget. Az ország nyitva állt a további török támadások előtt, Lajos pedig sikertelenül próbálta megszervezni királysága védelmét; kincstárát ugyanis üresen örökölte meg apjától, a Fugger-család befolyása, és Fortunatus Imre kincstartó tevékenysége pedig nem vitte pozitív irányba a király pénzügyi helyzetét. Közben az ország rendjei között kiéleződött az ellentétek, állandó viszálykodás, féltékenykedés és gyanakvás jellemezte a légkört, a vajda és Báthory nádor pártja között vívott belső harc szabályai pedig gyakran felülírták az ország érdekeit.

Jól jellemzi a kölcsönös rosszindulatot az a II. Lajos uralkodása alatti pletyka, miszerint Szalkai László esztergomi érsek és Szapolyai János vajda a hatalom megszerzésére, és a király meggyilkolására tört volna. Lajos és Mária erőfeszítései a Jagelló-király két országának centralizálására tehát sikertelenek maradtak, miközben Magyarországon – épp a királyné udvarában – megjelent a lutheránus reformáció, és újabb viszálykodás magvait ültette el. Lajos végeredményben apjához hasonlóan gyengekezű uralkodónak bizonyult, de Ulászlóhoz képest neki már esélye sem volt a mágnások hatalmának letörésére. Személyes tragédiája pedig később az ország bukásához vezetett.

Szulejmán a több évig vívott – Magyarország számára további veszteségeket hozó – határvidéki háború után 1526-ban újabb nagyszabású hadjáratot vezetett Lajos ellen. Bár Tomori Pál kalocsai érsek már az előző év őszén figyelmeztette a királyi udvart a szultán támadására, a védelmet a törökök megindulása után, kapkodva sikerült megszervezni, akárcsak 1521-ben. A csekély német és cseh segédhadakkal kibővített magyar sereg – Lajos személyes vezetésével – Tolnánál gyülekezett, azzal a céllal, hogy a Dráva mocsarai között tartóztassa fel Szulejmán szultán roppant haderejét. E haditervet követve a királyi hadak 1526. augusztus 29-én, a mohácsi síkon ütköztek meg a többszörös túlerőben érkező oszmánokkal, és katasztrofális vereséget szenvedtek. Mohácsnál elesett rengeteg nemes, a főpapság – és az ország haderejének – színe java, de ami még rosszabb, hogy Lajos is – vélhetően menekülés közben – életét vesztette.

A király nagy valószínűséggel a nyár végi esőzésekben megáradt Csele-patakban lelte halálát, de pletykák keringtek arról is, hogy a Tiszánál állomásozó Szapolyai János vajda öccse, György szepesi gróf gyilkolta meg őt, ami az ország keleti felét megszerző I. János (ur. 1526-1540) lejáratásának legbiztosabb módja volt. A mohácsi vereség legsúlyosabb következménye tehát utolsó Jagelló királyunk halála lett, mivel örökös nélkül hagyott magára egy belpolitikai válságtól sújtott országot, ahol Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János személyében nemsokára két királyt is választottak. Az ő uralkodásuk és viszályuk során aztán tovább aprózódott az amúgy is gyenge Magyar Királyság csekély védekezőképessége.