2018. január 17.

1526. december 17. | Habsburg Ferdinándot magyar királlyá választják

Szerző: Tarján M. Tamás

„Soha sem lesz oly hálátlan nemzedék, mely a mostani királyválasztásban megnyilatkozó bölcsességteket helyeselni nem fogja. Ellenkezőleg, valamint a most élők, akképpen a később következők is azt fogják hirdetni, hogy nektek köszönik a haza megmaradását, a megingatott szabadság visszaállítását!”
(Részlet Rauber Kristóf laibachi püspök országgyűlési szónoklatából)

1526. december 17-én választották királlyá a pozsonyi országgyűlésen megjelent előkelők Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget (ur. 1526-1564), aki trónra lépésével majdnem négy évszázadra megalapozta a dinasztia magyarországi uralmát.

Mint ismeretes, a Habsburgok már a német-római császári cím megszerzése után, I. Rudolf (ur. 1273-1291) és I. Albert (ur. 1298-1308) uralkodása idején igényt formáltak Magyarországra, a Szent Korona birtoklása azonban csak a 15. század közepétől szerepelt a család reális célkitűzései között. A dinasztia tagjai közül elsőként Luxemburgi Zsigmond királyunk (ur. 1387-1437) veje és örököse, I. Albert (ur. 1437-1439) – II. Albert néven német-római császár – foglalhatta el a magyar trónt, az ő tiszavirág életű országlását azonban sikertelen hatalomszerzési kísérletek sorozata követte a család történetében. Az uralkodó utószülött gyermeke, V. László (ur. 1453-1457) ugyan – komoly nehézségek árán – 13 év után édesapja örökébe léphetett, ám ifjú kora miatt nagy hatalmú pártfogói – például gyámja, Cillei Ulrik gróf és Garai László nádor – bábja maradt, 1457-ben bekövetkező halála pedig nem hagyott számára lehetőséget a Habsburgok uralmának biztosítására. Miután a 17 esztendős László Prágában befejezte életét, a dinasztia másik ágából származó III. Frigyes német-római császár (ur. 1440-1493) lépett elő trónkövetelővé, akinek esélyeit nagyban növelte, hogy a Szent Koronát is birtokában tartotta.

Mindazonáltal a császár ambíciói instabil belpolitikai viszonyokkal és üres kincstárral párosultak, ami azt eredményezte, hogy a bárói ligák által trónra emelt, majd abszolutisztikus rendszert kiépítő Hunyadi Mátyás király (ur. 1458-1490) megalázó vereségek sorozatát mérte rá. Frigyes 1463-ban a Szent Korona átadására kényszerült, sőt, az 1480-as évek végéig – ideiglenesen – osztrák tartományai jelentős részét is elveszítette, diplomáciai téren azonban mégis komoly győzelmeket könyvelhetett el, hiszen Mátyással szemben biztosította a császári címet fia, Miksa (ur. 1493-1519) számára, a bécsújhelyi egyezményben (1463) pedig öröklési jogot szerzett hazánk trónjára.

A Habsburgok 1490-ben sikertelenül próbálták érvényesíteni a Hunyadival kötött szerződés betűjét, hagyományos „fegyverük”, a házasságkötés révén azonban később mégis kedvező pozícióba kerültek legnagyobb térségbeli riválisukkal, a Jagelló-házzal szemben. Az 1515-ben tető alá hozott dinasztikus szerződés, mely a későbbi II. Lajos (ur. 1516-1526) és Habsburg Mária, illetőleg Habsburg Ferdinánd és Jagelló Anna egybekeléséről rendelkezett, bizonyos szempontból hasonlatos volt a Mátyással kötött bécsújhelyi egyezményhez: II. Ulászló (ur. 1490-1516) gyermekének ifjú kora miatt ezúttal is minimális esély mutatkozott arra, hogy a császári família ily módon megszerezheti a Szent Koronát, az események alakulása azonban mégis lehetőséget teremtett az öröklési jog érvényesítésére.

Ha az 1526. esztendő eseményeit ebből a szemszögből nézzük, akkor Habsburg Ferdinánd szerencséjét a mohácsi katasztrófa és II. Lajos tragikus halála okozta, aki törvényes utód nélkül távozott a földi világból. Az 1515. évi Habsburg-Jagelló házassági szerződés értelmében a korona ebben a helyzetben a sógorra szállt; a vereség hírére Pozsonyba menekülő Mária királyné és a körülötte gyülekező főméltóságok – például Báthory István nádor, Batthyány Ferenc horvát bán és Thurzó Elek – az ősz során már Ferdinánd megválasztását készítették elő, a zavartalan hatalomátvételt azonban nem tudták biztosítani.

A kudarc oka alapvetően abban a konfliktusban gyökerezett, mely II. Lajos uralkodása idején a király körül tömörülő arisztokrácia és a Szapolyai János erdélyi vajdát támogató köznemesség között húzódott. Az utóbbi párt már az 1505. évi rákosi végzésben kinyilvánította, hogy a Jagellók után nem kíván idegen dinasztiát látni a magyar trónon, II. Lajos halála után pedig elérkezettnek látta az időt egy „nemzeti király” megválasztására. E politikai tömörülés befolyását jelentős mértékben növelte, hogy 1526 őszén Szapolyai rendelkezett az egyetlen ütőképes hadsereggel az országban, miközben a Habsburg orientáció korábbi híveinek döntő többsége – a püspökök, zászlósurak jelentős része – holtan hevert a mohácsi csatamezőn, Ferdinánd pedig a közvélemény számára ismeretlenül várta maroknyi támogatója és húga invitálását.

Az erőviszonyokat látva nem meglepő, hogy az osztrák főherceg először nem az özvegy Mária királyné, hanem a cseh rendek sürgető szavára hallgatott, és 1526 októberében Pozsony helyett Prágába utazott, hogy Szent Vencel koronáját a fejére tehesse. Ferdinánd e lépéssel látszólag értékes időt vesztett, hiszen Szapolyai a Tokajban tartott tanácskozások után elfoglalta Budát és Visegrádot, birtokába kerítette a Szent Koronát, majd országgyűlést hívott össze Fehérvárra. Itt Podmaniczky István – rangidős – nyitrai püspök november 11-én királlyá is koronázta az erdélyi vajdát, így amikor a hónap végén a Habsburg trónkövetelő – már Csehország uraként – tárgyalásokat kezdett az özvegy Mária királyné körül gyülekező arisztokratákkal, az utódlás kérdése látszólag már eldőlt.

Ferdinánd helyzete viszont mégsem volt reménytelen, ugyanis I. János (ur. 1526-1540) uralmának legitimitását aláásta az a tény, hogy az őt trónra emelő országgyűlés összehívása jogtalanul történt, hiszen az Báthory István nádor hatáskörébe tartozott volna. Mindazonáltal Báthory évtizedes gyűlölettel viseltetett Szapolyai iránt, ráadásul a királyhelyettesi tisztség birtokosaként az arisztokrata párt meghatározó alakjai közé tartozott, így miután Ferdinánd írásos garanciát adott híveinek a törvények megtartására és a pártállásuk miatt elszenvedett károk megtérítésére, a nádor december 16-ára újabb országgyűlést hirdetett Pozsonyba. Mint ismeretes, e diétán a nemesség csak elenyésző számban jelent meg, ami sok szempontból megkérdőjelezhetővé tehette Habsburg Ferdinánd királlyá választását, ám az aktus jogszerűsége támadhatatlan volt.

1526. december 17-étől tehát Magyarországnak két uralkodója volt, akik a maguk érvrendszerével – nemzeti királyság az oszmánok ellen nyújtott védelemmel szemben – képesek voltak legitimálni hatalmukat, a kettős királyválasztás azonban tragikus következményekkel járt hazánkra nézve. 1526 végére világossá vált, hogy a remélt törökellenes felszabadító hadjárat helyett egy pusztító polgárháború és a kétkulacsos politikát űző szélhámosok aranykora vár Magyarországra, ráadásul – Szapolyai János és Ferdinánd eltérő külpolitikai orientációja nyomán –  ezzel egy időben hazánk a Habsburg-Valois dinasztikus rivalizálásba is belesodródott. E körülmények kétszeresen is kiszolgáltatottá tették Magyarországot az Oszmán Birodalom hódító terveivel és az európai hatalmi játszmákkal szemben, és előrevetítették hazánk másfél évszázados megpróbáltatásait Bécs és Konstantinápoly ütközőzónájában.