Sacco di Roma

Szerző: Tarján M. Tamás

1527. május 6-án foglalták el a III. Károly Bourbon herceg vezette császári haderők Róma városát, és az ostromot követően háromnapos rablást hajtottak végre, melyet sacco di Roma néven örökített meg a történelem.

Az ekkor VII. Gergely (ur. 1523-1534) néven trónon ülő pápa, Giulio Medici törvénytelen gyermekként élte életét, mivel apja a fiú születése után hamarosan elhunyt anélkül, hogy anyjával házasságot kötött volna. A fiatalember nagybátyja, Lorenzo híres firenzei udvarában tanult, majd egyházi pályára lépett. Miután X. Leó néven unokabátyja került a pápai trónra, 1513-ban Giulio bíboros majd hamarosan Firenze érseke lett, és tíz éven belül az egyik legbefolyásosabb vatikáni politikussá vált. A következő pápaválasztáson, 1522-ben már fő esélyesként indult, azonban ekkor még a holland IV. Adorján szerezte meg a tiarát, viszont egy évvel később, 1523-ban már az ő pontifikátusának kezdetét hirdette a Vatikánból felszálló fehér füst. VII. Kelemen magát a reneszánsz pápák örökösének tartotta, céljául a pápai főhatalom Itáliára való kiterjesztését tűzte ki, amit a nagyhatalmi konfliktusokat kihasználva akart realizálni. 1521 óta I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) és V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) között kitört egy újabb háború, mely az itáliai hegemónia mellett Burgundia trónjáról is döntött. IV. Adorján révén ebben a küzdelemben a pápaság a császári hatalmat támogatta, a szövetség megőrzése érdekében támogatta V. Károly Kelemen megválasztását is.

Az új pápa azonban a spanyol trónt is birtokló császárt jóval veszélyesebbnek tartotta a francia királynál, ezért titokban 1525 januárjában tárgyalásokat kezdett Ferenccel, miután az elfoglalta Milánót. VII. Kelemen Párma és Piacenza fejében támogatásáról biztosította Franciaországot, azonban I. Ferenc egy hónappal később, a „lovagkor utolsó csatájában”, Pavia mellett katasztrofális vereséget szenvedett Károlytól és maga is fogságba esett. A madridi békével (1526) záruló fogság idején napvilágra került VII. Kelemen mesterkedése is, ám Nápolyon keresztül helyreállította kapcsolatait a császárral, hogy aztán Ferenc szabadulása után újra megszegje adott szavát. A Cognac városában alapított új császárellenes ligához a Pápai Állam az elsők között csatlakozott, a ligában Franciaországon kívül képviseltette magát Milánó, Firenze, Velence, Anglia, és az európai diplomácia történetében elsőként az Oszmán Birodalom is. A szövetség rendkívül ingatag volt, Velence hamar kihátrált I. Ferenc mögül, a Colonnák és a birodalmi csapatok pedig sorra foglalták el Piacenzát, Lodit, Milánót, majd Firenze városát. A pápa 60 000 dukát váltságdíjjal vásárolta meg a békét a császártól, és naiv módon azt gondolta, ezzel ismét sikerült rendeznie viszonyát a Habsburgokkal.

A III. Károly Bourbon herceg által vezetett hadseregnél hamarosan nehézségek merültek fel a zsold fizetésével kapcsolatban, így aztán a parancsnok engedett a zömmel Frundsberg landsknechtjeiből álló seregnek és Róma ellen indult. A 35 000 fős zsoldosseregben nagy arányban szolgáltak lutheránus zsoldosok is, akik a pápai székhely megbüntetését a „bűnös” pápaság ellen hozott ítéletként fogták fel, de a várható zsákmány vallásra való tekintet nélkül mindenki harci kedvét fokozta. Amikor május 5-én az ostromló sereg megjelent Róma falai alatt, VII. Kelemen nem akart hinni a szemének, és bár zsoldosai elbocsátása miatt nehéz helyzetben volt, mintegy 5000 fős védőseregre és a Svájci Gárdára is számíthatott, ráadásul a tüzérségi fölény is az ő oldalán volt. Balszerencséjére Károly herceg jól ismerte a római védelem gyenge pontjait és a Vatikán felől kezdte meg a falak ostromát, mely egy nap után sikerre vezetett.

Május 6-án a császári seregek bejutottak a városba, szinte utolsó emberig levágva a Renzo di Ceri vezette védősereget. VII. Kelemen még nagyobb balszerencséjére, az ostrom során egy olasz muskétás halálosan megsebesítette a császári fővezért, így a gazdátlan sereg garázdálkodását senki nem tudta visszafogni, a katonák háromnapos vérfürdőt és rablóhadjáratot rendeztek a városban, kifosztva nem csak a templomokat, de a palotákat, házakat is, egy pillanat alatt kioltva a reneszánsz Róma fényét. Maga a pápa egy titkos folyosónak köszönhette életét, melyen az Angyalvárba menekülhetett, miközben a Szent Péter Bazilika lépcsőin svájci gárdistáit szinte mind egy szálig levágták a fosztogató zsoldosok. Május 8-án Pompeo Colonna, VII. Kelemen személyes ellensége is bevonult a városba, hogy a korábbi pápai rablásokat megbosszulja, de annyira elborzasztotta a pusztítás, hogy végül saját kastélyában látta vendégül a nyomorgó jutott római polgárokat.

A pápa június 6-án adta meg magát, 400 000 dukáttal váltva meg életét továbbá számos birtokáról lemondott Károly javára, melyek közül csak Modenát vesztette el, bár Velence is megszállta a Pápai Állam egyes részeit. A pápa fél év császári rabság után végül Viterbóba szökött, majd 1528 őszén visszatért az elpusztult Rómába. Az itáliai ambícióiról lemondó VII. Kelemen az 1529-es barcelonai béke után a császári hatalom elkötelezett támogatója maradt, pontifikátusa során nem mert már ellentmondani V. Károlynak, ami a reneszánsz törekvések kudarca mellett később az Angliával való szakítás eredménye is lett.