2017. október 23.

1529. május 10. | Szulejmán szultán megindul Bécs ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„az uralkodó őfelsége [ti. Szulejmán] tiszteletből felkelvén trónjáról, három lépésnyire [Szapolyai] elé ment. Amint a kezét megcsókolta, leült egy székre; Ibrahim pasa is leült, míg Ajasz és Kaszim pasák állva maradtak. Amint kiment, négy kaftánnal és három, egészen aranyos szerszámú lóval ajándékoztatott meg. Ezért ismét bement és kezet csókolt.“
(Részlet Szulejmán naplójából Szapolyai hódoltatásáról)

1529. május 10-én indította meg I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) második magyarországi hadjáratát, melynek célja a német-római császári székhely, Bécs elfoglalása volt. Bár a török seregek meglehetősen lassan vonultak fel az ostromhoz, Szulejmán végül esélyt kapott a császárváros megvívására, ám kísérlete kudarcba fulladt.

Miután Konstantinápoly elesett, az oszmán terjeszkedés ütemét II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) szabta meg, aki 1456. évi hadjárata előtt állítólag kijelentette, hogy a reggelit Nándorfehérváron, az ebédet Budán, a vacsorát pedig Bécsben kívánja elfogyasztani. A török háborúk során emellett az úgynevezett „Kizil elma”, vagy „aranyalma” is fontos szerepet játszott, ami olyan városokat szimbolizált, melyek elfoglalása új fejezetet nyitott a birodalom hódításaiban: 1453 előtt például az alma Konstantinápolyt jelképezte, a későbbiekben pedig Róma és Bécs városát illették ezzel a jelzővel. Hangzatos tervei ellenére II. Mehmed 1456-ban kudarcot vallott Nándorfehérvár falai alatt, ezt követően pedig az oszmánok hosszú időn keresztül kerülték a kockázatot, és csak kisebb portyázó seregekkel pusztították Magyarországot. II. Bajazid (ur. 1481-1512) uralkodásának relatíve békés évtizedeit követően I. Szelim (ur. 1512-1520) a Közel-Keleten hódított, az 1520-ban trónra lépő I. Szulejmán azonban már északi irányban akarta kiterjeszteni birodalma határait. Mint említettük, az „aranyalma” ekkoriban Bécs városát jelképezte, tehát a Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) halálával meggyengülő Magyar Királyság a szultán terveiben csupán mellékszerepet játszott.

Jóllehet, a II. Lajosnak (ur. 1516-1526) tett állítólagos „szulejmáni ajánlatra” máig nem sikerült bizonyítékot találni, annyi bizonyos, hogy a szultán gyors győzelmet várt a magyarok elleni háborútól, és vazallusi státusba akarta kényszeríteni a Jagelló uralkodót. E terv megvalósítása lényegében két lépcsőben zajlott le: 1521-ben, Nándorfehérvár és Zimony bevételével az oszmánok halálos csapást mértek a gyengülő végvárrendszerre, majd öt esztendővel később nyílt ütközetre kényszerítették II. Lajost Mohácsnál, ahol természetesen elsöprő győzelmet arattak. Szulejmánnak terve végrehajtása során nem kellett attól tartania, hogy a keresztény monarchiák esetleg összefognak Magyarország megmentése érdekében, hiszen a kontinens a Habsburg-Valois vetélkedés miatt gyakorlatilag két pártra szakadt: I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) éppen arra törekedett, hogy a szultánt is bevonja ebbe a konfliktusba, aki 1526-ban, a cognaci ligán keresztül még a pápával is szövetségesi viszonyba került.

Paradox módon a Valois-k is Bécs elfoglalására biztatták Szulejmánt, aki keveset törődött a francia érdekekkel, ám e kapcsolat kiváló ürügyet jelentett számára a Habsburg-dinasztia elleni háborúhoz. Az események a mohácsi diadalig a szultán elképzelései szerint haladtak, II. Lajos halála azonban az oszmánoknak sem jelentett feltétlenül kedvező fordulatot, igaz, Szapolyai János (ur. 1526-1540) és Habsburg Ferdinánd (ur. 1527-1564) rivalizálása kétségkívül jelentős mozgásteret biztosított. Miután V. Károly császár (ur. 1519-1556) – Ferdinánd bátyja – 1527 során komoly sikereket ért el a cognaci liga ellen, az osztrák főherceg is kellően megerősödött ahhoz, hogy kiszorítsa vetélytársát Magyarország területéről. Szulejmán ekkor élt a lehetőséggel, és védnökséget ajánlott Szapolyai Jánosnak, akinek ez maradt az egyetlen lehetősége hatalma visszaszerzésére. Ilyen előzmények után készült fel a szultán az 1529. évi hadjáratra.

Szulejmán 1529. május 10-én indult el Konstantinápolyból hatalmas seregével, mely a krónikák szerint 200-300 ezer embert tömörített zászlói alatt, ám valószínűleg „csak” 100-120 000 emberből állt. A szultán szolgálatában természetesen nem csupán törökök, hanem számos balkáni náció fiai – főleg szerbek – is harcoltak, míg a szolgák nagy részét a görögök közül hurcolták el. Magyarországon eközben megismétlődtek az 1526-os év eseményei, ugyanis elhunyt sógorához hasonlóan Ferdinánd sem tudott hathatós segítséget szerezni Magyarország megoltalmazására. A várak csekély őrséggel, elhanyagolt védművekkel várták Szulejmánt, és a király által megígért mezei hadak sem érkeztek meg Buda alá. Pedig a felkészülésre ismét lett volna idő, ugyanis az 1529. esztendő nyara hatalmas esőzéseket hozott, aminek következtében a szultán erői a vártnál jóval lassabban haladtak Magyarország felé.

Megpróbáltatásaikat kiválóan megmutatja, hogy a dunai flotta már június 18-án elérte az Eszék közelében található Erdődöt, Szulejmán azonban csak augusztus 19-én találkozhatott „pártfogoltjával”, Szapolyaival, akinek szimbolikus módon a mohácsi síkon kellett hódolnia a szultán előtt. A törökök egyébként Magyarország területén is igen nehézkesen haladtak előre: a Duna vonalát követve szeptember 3-án foglalták el Budát, és 25-án érkeztek meg a Lajta menti Bruckhoz, ahonnan Bécs már csak egynapi járóföldre volt. Ferdinánd hiába igyekezett békét kérni, szeptember 26-án az oszmánok körbezárták a császárvárost, másnap pedig kezdetét vette az „aranyalma” 18 napos ostroma.

Bécs ostroma október 15-én végül Szulejmán kudarcával zárult, aminek legfőbb okát abban lelhetjük meg, hogy az időjárás nem csak a felvonulás során, de a császárváros alatt is a keresztényeknek kedvezett. A hosszú menetelés miatt eleve kimerült török harcosok októberben már fagyban és hóesésben kellett harcoljanak az idősebb Niklas von Salm és Wilhelm von Roggendorf vezette védősereg ellen, megpróbáltatásaikat pedig csak ideig-óráig enyhítették a szultán ígéretei. Bécs végül ellenállt Szulejmán rohamainak, és a visszavonulást követő hónapokban Ferdinánd több erősséget is visszafoglalt riválisától a nyugat határsávban. Az 1529-es oszmán hadjáratnak köszönhetően Szapolyai ugyan Budát és a Szent Koronát is megszerezte, ám a két magyar király küzdelme egészen János haláláig, 1540-ig eldöntetlen maradt.

A szultán eközben természetesen nem tett le az „aranyalma” megszerzéséről: a török seregek 1532-ben más útvonalon próbálták megközelíteni Bécset, a lassú felvonulás és a császárváros környékén összevont mezei hadak jelentette kockázat miatt azonban Szulejmán csak a hősiesen védekező Kőszeg váráig nyomult előre. 1566-ban az idős szultán halála akadályozta meg az újabb kísérletet, amire egészen a sorsfordító 1683-as esztendőig kellett várni; az oszmánok végül sohasem tudták meghódítani az „aranyalmát”, aminek megszerzésére talán 1529-ben mutatkozott a legtöbb esély.