2017. október 23.

1532. augusztus 5. | Megkezdődik Kőszeg ostroma
Szerző: Tarján M. Tamás

1532. augusztus 5-én kezdte meg I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) hatalmas hadserege a kicsiny Kőszeg várának ostromát, melyet Jurisich Miklós kapitány – majdnem százszoros túlerővel szemben – 25 napon át hősiesen védelmezett.

Szulejmán, aki Mohács után Habsburg Ferdinánd (ur. 1527-1564) és Szapolyai János (ur. 1526-1540) királyok vetélkedését használta fel a magyarországi hódításokra, az 1529-es év során megostromolta Bécset, és kis híján el is foglalta a császári dinasztia székhelyét. Ferdinánd a következő években többször próbált békét szerezni a Szapolyai pártjára álló szultánnál, a Porta azonban rendszerint elfogadhatatlan feltételeket szabott neki. Szulejmán nem kevesebbet követelt, mint Magyarország teljes hűbéri alávetését, ezenfelül pedig magát Bécset is az igényelt területek listáján rögzítette. Ferdinánd természetesen elutasította az ajánlatot, de helyzete reménytelenségét jelzi, hogy még 1532 tavaszán is indított követeket Konstantinápolyba – azok azonban már Szulejmán és Paragli Ibrahim nagyvezír felvonuló seregeivel találkoztak.

Mint minden hadjárat esetében, úgy az 1532-es küzdelmek kapcsán is állandó vitatéma az oszmán hadak mérete, amit a kutatók 80 és 120 000 fő között valószínűsítenek – egy olyan pici vár ostroma esetében, mint Kőszeg, ez szinte mindegy is –, ehhez jött még hozzá a korabeli Európa legerősebb tüzérsége, a híres falkonágyúkkal és a rettegett török ostromágyúkkal. A szultán úti célja az 1532-es évben ismét Bécs volt, a császárvárost azonban valamilyen oknál fogva nem a hagyományos, Duna mellett húzódó hadi útvonalon akarta elérni – feltehetően az élelmiszerellátás játszott ebben szerepet –, hanem főseregével inkább a Dunántúlon vonult keresztül.

Ez a döntés aztán nem bizonyult túl szerencsésnek, mivel az esetlegesen nagyobb ellátmány nem kárpótolta a szultánt azért az időveszteségért, amit a keskeny dunántúli útvonalak okoztak; bár az oszmán haderő sehol nem ütközött ellenállásba, mégis augusztus 5-ét írtak már, mire Szulejmán megközelítette a határ közelében fekvő Kőszeg várát. Ekkorra Bécs városa előtt már jelentős keresztény sereg gyűlt össze, amit Ferdinánd elsősorban bátyja, V. Károly császár (ur. 1519-1556) és a német-római rendek adományai révén toborzott. A történészek úgy vélik, a tekintélyes birodalmi haderő késztethette arra a szultánt, hogy a kicsi és gyakorlatilag jelentéktelen Kőszeg ostromába fogjon.

A várat ebben az időben a horvát Jurisich Miklós védte, aki I. Miksa német-római császár (ur. 1493-1519), majd Ferdinánd számára gyakran tett hasznos szolgálatokat: harcolt többek között az itáliai háborúban, majd horvátországi bán lett, miközben számos konstantinápolyi diplomáciai küldetést hajtott végre. Kőszeg Jurisich személyes tulajdona volt, amit a kapitány mindössze 46 katona, illetve – az ostrom idején – a környező falvakból bemenekülő 700 paraszt segítségével védett, tehát mindenképpen legalább százszoros túlerővel kellett szembenéznie. Az ostromot a törökök augusztus 5-én kezdték meg, amikor is a várral szemben négy ponton felállították ágyúikat, és napokig lövették Kőszeget, hogy megadásra kényszerítsék Jurisichot.

Miután a vár védői nem törtek meg, augusztus 13-án a nagyvezír rohamot vezényelt a falak ellen, de a janicsárok támadását a védők muskétatűzzel és ádáz közelharcban sikeresen visszaverték. A következő napok során a korban még újnak számító aknaásás következett: a törökök megpróbálták lőpor segítségével felrobbantani a falakat, de Jurisichék ügyességének köszönhetően gyakorlatilag csak egyetlen kísérlet hozott sikert. Ugyanakkor ez az egy akna is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy több méteres falszakaszt leromboljon, ezért a janicsárok hamarosan újabb – sikertelen – rohamot indítottak Kőszeg bevételére. Az ostrom gyakorlatilag a kor hadművészetének egész technikai repertoárját felvonultatta, ugyanis a következő napokban a törökök ostromtornyok építésébe fogtak, melyeket a védők gyújtogatással próbáltak megsemmisíteni.

A maroknyi védősereg és az oszmánok küzdelme során a vár kapitánya számos segélykérő levelet intézett Ferdinándhoz, ám az uralkodó nem mozgósította Bécset védő seregeit; ennek legfőbb oka az volt, hogy a rendek és a császár kikötötték, hogy a török ellen összegyűlt had nem lépheti át a birodalom határát. Jurisich tehát teljes reménytelenségben készülhetett az általános támadásra, melyet Szulejmán serege augusztus 27-én indított meg. A küzdelem több mint 24 órán át tartott, és, bár az oszmánok kitűzték Kőszeg tornyaira a lófarkas zászlót, a védők a vár belsejében így sem adták meg magukat.

A megsemmisítő török roham augusztus 29-én következett volna, de – máig rejtély, mi okból – a szultán követséget küldött Jurisich Miklóshoz, és felajánlotta, hogy amennyiben beleegyezik a lófarkas lobogó kitűzésébe – tehát jelképesen átadja a várat –, Kőszeg az ő kezén maradhat. Miután a nemes úrnak a háromhetes harc után alig 200 embere maradt, elfogadta Szulejmán ajánlatát, így a törökök 11 órakor elvonultak a vár alól – ennek emlékére Kőszegen máig délelőtt 11-kor szólalnak meg a harangok.

Hősies helytállásuk nyomán Jurisich és Kőszeg védői hősökként vonultak be a történelembe, akiknek érdemeit az sem csökkentette, hogy Szulejmán is nyilvánvalóan húzta az ostromot, mivel el akarta kerülni a kockázatos összecsapást a keresztény főerőkkel. A várvédők kitartása ugyanakkor korántsem volt hiábavaló, hiszen a védők hősiessége számos határvidéken fekvő erősséget és települést megmentett az oszmán hódítástól és a fosztogatásoktól. Jurisichék helytállása azóta is a magyar történelem egyik legdicsőbb haditettének számít, mely leginkább arra tanít, hogy a győzelem reményét még a legkilátástalanabb helyzetben sem szabad feladni.