rubicon
back-button Vissza
1541. augusztus 29.

Szulejmán szultán csellel elfoglalja Buda várát

Szerző: Tarján M. Tamás

„A következő napon a törökök kidobálták a Boldogasszony templomából a harangokat. Az oltárképeket leszaggatták. Szent István király állószobrát ledöntötték. Az aranyozott és képekkel ékesített oltárokat kiszórták a templom elé, s kiszórták a márványból és fából faragott angyalszobrokat és a misekönyveket is. Az orgona is elpusztult. A cinsípokat két szekér vitte el a tábori golyóöntőknek.”
(Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

1541. augusztus 29-én foglalták el Buda várát I. Szulejmán oszmán szultán (ur. 1520-1566) hadai, aminek eredményeként a Magyar Királyság területe tartósan három részre szakadt, és másfél évszázadra a Habsburg-török nagyhatalmi vetélkedés színterévé vált.

A két rivális király, I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) és Szapolyai János (ur. 1526-1540) 1538-ban, a váradi békében megegyezett arról, hogy az utóbbi uralkodó halála után Magyarország a Habsburgok kezén egyesül majd, ám ez a titkos szerződés végül soha nem lépett érvénybe. Nem sokkal azelőtt ugyanis, hogy János 1540-ben befejezte életét, még hírt kapott fia születéséről, így végrendeletében nem vetélytársát, hanem a csecsemő János Zsigmondot (választott királyként ur. 1540-1570) nevezte meg örökösének, akit – Fráter György közbenjárására – később a rákosi országgyűlésen is megválasztottak.

Ferdinánd természetesen nem volt hajlandó beletörődni Szapolyai fiának trónra ültetésébe, így 1540 során előbb a Porta hozzájárulását igyekezett megszerezni Magyarország újraegyesítéséhez, majd a birodalmi követek konstantinápolyi kudarca után fegyverrel tört János Zsigmond, Jagelló Izabella királyné és a család támogatói ellen. A Habsburg uralkodó által szervezett hadjárat legfőbb célja Buda meghódítása volt, ezért – a vár elszigetelése érdekében – Ferdinánd vezérei 1541 áprilisában egészen Tokajig megszállták a Felvidék területét. Wilhelm von Roggendorf tábornok május 4-én kezdte meg a királyi székváros ostromát, melynek védelmét Fráter György, Werbőczi István és Petrovics Péter szervezte meg.

Az idős német hadvezér az 1541. évi harcok előtt egyszer – 1530-ban – már kísérletet tett Buda meghódítására, második alkalommal azonban a korábbinál is kevesebb győzelmi eséllyel szállt táborba, hiszen az első ostrom óta eltelt évtizedben új rondellákat és bástyákat emeltek a vár védelmére, ráadásul a védősereg biztonságos vízellátását is megoldották. Mint utóbb kiderült, von Roggendorf nem ok nélkül húzódozott a rábízott feladattól, ugyanis a három hónapos ostrom során sem erővel, sem csellel nem tudta elfoglalni a királyi székvárost. Pedig a császári hadvezérnek még a falakon belül is akadt egy nagy hatalmú támogatója az özvegy királyné, Jagelló Izabella személyében, aki – szepesi birtokaiért és fia biztonságáért cserében – hajlandó volt megnyitni a kapukat a német katonaságnak, ám június 14-i akciója végül kudarcba fulladt.

Mindeközben Mehmed bég 50 000 fős segédhada megérkezett a Csepel-szigetre, és hamarosan élelmiszert juttatott be Buda védőinek, így von Roggendorf győzelmi esélyei gyakorlatilag szertefoszlottak. Az idős hadvezér ennek ellenére augusztus közepéig körülzárva tartotta a várat, majd augusztus 20-án éhező seregével egy végső rohamra is kísérletet tett, ám a török-tatár csapatok és a Budáról kitörő magyarok ellen döntő vereséget szenvedett. Von Roggendorf a birodalmi had roncsaival hamarosan visszavonult Komáromba, így Szulejmán szultán augusztus 26-án megérkező főerői már nem vehettek részt a küzdelemben.

Ennek ellenére a következő napokban a törökök végigrabolták a környező vármegyéket, Szulejmán pedig augusztus 28-án üzenetet küldött óbudai táborából az özvegy királynénak, melyben személyes találkozóra invitálta őt. Izabella félt attól, hogy a szultán Konstantinápolyba viteti majd, ám nem sok választása maradt: másnap a János-párti főméltóságokkal és a csecsemő János Zsigmonddal együtt tiszteletét tette a török táborban, ahonnan már egy másik Budára térhetett vissza.

Történt ugyanis, hogy a látogatás alatt Szulejmán janicsárjai – azzal az indokkal, hogy szeretnék megcsodálni a királyi székvárost – észrevétlenül beszivárogtak a kapukon, majd a stratégiai jelentőségű bástyák és falszakaszok birtokba vétele után hatalmukba kerítették a várat. A törökök rövid küzdelem után lefegyverezték az őröket, majd kitűzték a lófarkas zászlót, így a szultántól távozó magyar előkelők megdöbbenten konstatálhatták, hogy Budavár, mely von Roggendorf seregénél nagyobb haderővel szemben is sikerrel dacolhatott volna, gyakorlatilag komoly erőfeszítés nélkül Szulejmán kezére került.

Mint ismeretes, az oszmánok az 1541-es esztendőben – 1526 és 1529 után – már harmadszor hódították meg a magyar királyi székhelyet, Szulejmán pedig ezúttal nem bizonyult olyan nagylelkűnek „pártfogoltjaival” szemben, mint a korábbi alkalmak során. A szultán a váradi békéhez hasonló kompromisszumkísérletek megelőzése érdekében az ország középső területeit közvetlenül saját fennhatósága alá vonta, és Buda székhellyel új szandzsákot alapított, mely elszigetelte egymástól Ferdinánd és János Zsigmond birtokait.

Az özvegy királyné és gyermeke – évi 10 000 arany adó fejében – hűbérül kapta az Erdély és Partium területére zsugorodó keleti királyságot, így Izabella szeptember 5-én örökre távozott korábbi székvárosából. Egy nappal ezután érkeztek meg Budára Ferdinánd követei, akik a Habsburg uralkodó nevében évi 40 000 aranyat ajánlottak fel az újraegyesített Magyarország területéért, ám Szulejmánnak nem állt érdekében a megegyezés. Hazánk három részre szakításával energiáját már közvetlenül a Habsburgok elleni küzdelemre fordíthatta, aminek eredményeként a Kárpát-medence másfél évszázadra a két birodalom háborús ütközőzónájává vált.