2017. november 20.

1557. január 1. | Bocskai István születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.”
(Részlet Bocskai István politikai végrendeletéből) 

1557. január 1-jén született Bocskai István fejedelem (ur. 1605-1606), aki 1604–06 között fellépésével biztosította Erdély szuverenitását és a királyi Magyarország jogállásának megtartását, egyúttal pedig a tizenötéves háború lezárásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

A közvélemény rendszerint a bihari Kismarját jelöli meg Bocskai István szülőhelyeként, a valóságban azonban a későbbi fejedelem Kolozsváron látta meg a napvilágot. A gyermek zűrzavaros időkben érkezett, ugyanis az erdélyi rendek néhány hónappal korábban határoztak arról, hogy a keleti királyságot alávetett tartományként kormányzó I. Ferdinánd (ur. 1527-1564) helyett az 1551-ben lemondatott ifjú János Zsigmond (választott királyként ur. 1540-1570) és az özvegy Jagelló Izabella királyné kezébe adják a hatalmat. E döntés eredményeképpen a néhai Szapolyai János király (ur. 1526-1540) családja 1556 őszén visszatért Erdélybe; az ott állomásozó Habsburg csapatokat elűzték, a Ferdinánd pártján álló főurakat és nemeseket pedig fogságba vetették. Ennek okán Bocskai György 1556 végén Kolozsvárra került, ahol felesége, Sulyok Krisztina 1557. január 1-jén világra hozta a család második gyermekét, Istvánt.

Mindazonáltal a későbbi fejedelem nem töltött sok időt Erdélyben: a família hamarosan visszanyerte szabadságát, így a gyermek idővel a bécsi udvar apródjai, majd I. Miksa (ur. 1564-1576) testőrei közé került. Visszatérését a keleti országrészbe nővére, Bocskai Erzsébet házassága készítette elő, aki 1571-ben feleségül ment Báthory Kristóf váradi kapitányhoz, Báthory István fejedelem (ur. 1571-1586) fivéréhez. Mint ismeretes, e kiemelkedő uralkodó 1576-ban elnyerte Lengyelország koronáját, és székhelyét a szomszédos királyságba tette át, így Erdély kormányzása bátyjára, Kristófra szállt. Bocskai úgy vélte, sógora udvarában fényesebb karriert futhat be, ezért 1576-ban elpártolt I. Miksától, és a keleti országrészbe utazott. A nemes úr nem is számított rosszul, ugyanis az 1580-as évek elejétől számos birtokadományban és privilégiumban részesült, egy évre – 1583–84 során – pedig a kincstartói méltóságot is elnyerte. Bocskai István eközben Hagymássy Katával kötött házassága révén is növelni tudta gazdagságát, politikusi karrierje azonban csak azután ívelt fel, hogy Báthory Zsigmond fejedelmet (ur. 1588-1594/1594-1598/1598-1599/1601-1602) – Kristóf fiát – 1588-ban nagykorúvá nyilvánították.

A vérségi kapcsolatnak köszönhetően Bocskai István rövid időn belül rendkívüli befolyásra tett szert a fiatal és gyenge jellemű uralkodó udvarában, aki politikáját nagybátyja és gyóntatója, Alfonso Carillo atya elképzelései szerint alakította. Bocskai az erdélyi előkelők többségével szemben – akik a Porta elleni háború kockázatát nagyobbnak látták a győzelmi esélyeknél – a „németes” irányzatot képviselte, tehát azt vallotta, hogy egy Habsburg-török konfliktus esetén Erdélynek csatlakoznia kell a keresztény koalícióhoz. A fejedelemség gyorsan válaszúthoz érkezett, hiszen 1593-ban kirobbant a tizenötéves háború, melynek első két évében – az akkor már váradi főkapitánnyá és bihari főispánná is kinevezett – Bocskai minden befolyását latba vetette annak érdekében, hogy Báthory Zsigmond hadat üzenjen a Portának. Az első kísérlet azonban kudarcot vallott, hiszen a „törökös” párt az 1594. májusi tordai, majd a júliusban tartott gyulafehérvári országgyűlésen is kierőszakolta a béke fenntartását.

A megaláztatás hatására Báthory lemondott trónjáról, és Kővárra ment, a Bocskai vezette „németes” párt azonban rábeszélte őt a visszatérésre. Nagybátyja befolyására a fiatal fejedelem augusztusban ismét bevonult Kolozsvárra, és néhány nap múltán meggyilkoltatta a leghatalmasabb „törökös” főurakat, köztük Kovacsóczy Farkast, Kendi Sándort és rokonát, Báthory Boldizsárt. E véres események után minden akadály elhárult a háborús párt elgondolásainak érvényesülése elől: Bocskai vezetésével hamarosan küldöttség indult Prágába, aki megállapodott I. Rudolffal (ur. 1576-1608) az együttműködésről, és elnyerte Mária Krisztierna főhercegnő kezét Báthory Zsigmond számára.

Erdély tehát a „németes” párt nyomására a keresztény koalíció oldalán kötelezte el magát a tizenötéves háborúban, a hadi események pedig kezdetben e döntés helyességét igazolták. A fejedelemség példája nyomán a román vazallusok – Havasalföld és Moldva – is szembefordultak a Portával, és a korábbi évszázadokhoz hasonlóan a magyar állam – jelen esetben Erdély – hűbéreseként kerestek oltalmat. A politikai viszonyok átalakulásának eredményeként a három fejedelemség egyesítette erőit az oszmánok ellen, és 1595 végére a Duna vonalától délre szorította vissza Szinán pasa csapatait.

E diadalban Bocskai István is oroszlánrészt vállalt, miután az erdélyi hadak főparancsnokaként Gyurgyevónál súlyos vereséget mért a visszavonuló törökökre. Erdély súlyos árat fizetett a győzelemért, amiért a fejedelem nagybátyja ugyancsak felelős volt: e sikeres hadjárat ugyanis elképzelhetetlen lett volna a székelyek támogatása nélkül, akiket Báthory Zsigmond régi szabadságjogaik visszaállításának – hamis – ígéretével csábított harcba. E hazárdjáték Bocskai tanácsa nyomán indult meg, így 1596 februárjában már cselekvésre készen várta a becsapott székelyek felkelését, és az ún. „székely farsangon” csírájában el is fojtotta a lázadást.

Ennek következtében a fejedelemség éppen akkor veszítette el katonai potenciáljának jelentős részét, amikor a tizenötéves háború menetében kedvezőtlen fordulat állt be. Miközben Havasalföldön a Porta helyreállította uralmát, Báthory Zsigmond csapatai sikertelenül kísérleteztek Temesvár felszabadításával, Eger elestével és a mezőkeresztesi csatavesztéssel azonban még ennél is tragikusabb kudarcok következtek. Az 1596. év hadi eseményei nyomán a „törökös” párt félelmei beigazolódni látszottak: Erdély a pusztulás szélére sodródott, ami Báthory Zsigmondot másodszor is lemondásra sarkallta.

Bocskai a fejedelem távozása után együttműködött Rudolffal a Habsburg közigazgatás megszervezésében, ám 1598-ban vélhetően ugyanő készítette elő unokaöccse második visszatérését. Mint ismeretes, az ingatag jellemű Báthory Zsigmond néhány hónap után ismét meggondolta magát, és távoli rokonára, András bíborosra (ur. 1599) bízta Erdély kormányzását, akinek hatalomra jutásával Bocskai István karrierje leáldozott. Az új fejedelem elkoboztatta a nagy hatalmú főúr erdélyi birtokait, melyeket a váradi főkapitány Báthory András bukása és Vitéz Mihály havasalföldi vajda (ur. 1593-1600) kérészéletű uralma után sem kapott vissza. A Habsburgokból is kiábránduló, megcsömörlött politikus Prágában próbálta orvosoltatni sérelmeit, majd visszahúzódott bihari birtokaira, és onnan nézte végig Erdély kálváriáját.

A szörnyű pusztítás láttán Bocskai István átértékelte addigi politikai nézeteit, és felvette a kapcsolatot a hódoltság területére menekült „bujdosókkal”, az egykori „törökös” párt maradékával, akik 1604 elején már a váradi kapitányban remélték felfedezni Erdély megmentőjét. Bizonyítékok híján nem tudjuk, hogy a prágai udvar valóban fényt derített -e Bocskai és a Bethlen Gábor (ur. 1613-1629) vezette bujdosók kapcsolatára, vagy a császári hatóságok csupán a gyanú alapján léptek fel, annyi azonban bizonyos, hogy 1604 őszén Giacomo Barbiano di Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány árulással vádolta meg a főurat, és fegyverrel vonult annak bihari várai ellen.

Bocskai István a hűségére térő hajdúk segítségével Álmosd és Diószeg között megverte Belgiojoso előhadát, a főkapitány megfutamodásának hatására pedig felkelés tört ki a Habsburg uralom ellen. A Partiumból kiinduló mozgalom a háború okozta nyomor, az idegen zsoldosok állandó garázdálkodása, a prágai udvar által irányított erőszakos ellenreformáció és az arisztokraták ellen indított – koncepciós – felségsértési perek következtében a társadalom szinte minden szegmensében támogatásra talált. Ennek köszönhetően Bocskai Kassa irányába előrenyomuló serege hamarosan a többszörösére duzzadt, és néhány hónap alatt uralma alá hajtotta a királyi Magyarország területének jelentős részét, illetőleg helyreállította a rendet Erdélyben.

A marosvásárhelyi (1605. február 21.) és a szerencsi (1605. április 17.) országgyűlésen megjelenő rendek időközben a két állam fejedelmévé választották a bihari főurat, aki a Porta támogatásával akár a királyi címet is felvehette volna, Bocskai azonban okosabb politikus volt annál, hogy a törökök karjába vesse magát. Az újdonsült uralkodó tisztán látta, hogy az oszmán ajánlat elfogadásáért újabb kulcsfontosságú erősségekkel és mozgástere feladásával kellene fizetnie, ezért a nyílt szakítás helyett a Habsburgokkal való megegyezést választotta.

Bocskai István szerencsés helyzetben próbált alkudozni a császári dinasztiával, ugyanis Mátyás főherceg (ur. 1608-1619), I. Rudolf öccse ekkoriban már arra készült, hogy elragadja a főhatalmat fivérétől, és tervéhez a magyar rendek támogatását is igyekezett elnyerni. Mátyás céljai elérése érdekében nagylelkűnek mutatkozott a fejedelemmel folytatott tárgyalások során, és az 1606. június 23-án megkötött bécsi békeszerződés is hasonló légkörben született meg. Az egyezményben a Habsburg Birodalom elismerte az Erdélyi Fejedelemség szuverenitását, melynek területe – Bocskai élete végéig – hét felső-magyarországi vármegyével és Tokaj várával gyarapodott. A bécsi béke ezenfelül garanciát adott a magyar állami különállás megőrzésére – például a rendi jogok tiszteletben tartására és a nádori tisztség betöltésére –, a városok privilégiumainak visszaadására és a nemesi vallásszabadság biztosítására.

A szerződésben a Habsburgok a tizenötéves háború mielőbbi lezárására is ígéretet tettek, amiben Bocskai István ugyancsak elévülhetetlen érdemeket szerzett, igaz, az 1606 novemberében megszülető zsitvatoroki béke – a pillanatnyi helyzet konzerválásával – kedvezőtlen állapotokat rögzített. A két birodalom megegyezésekor a fejedelem már súlyos beteg volt, és egy hónappal a békeszerződés megkötése után, 1606. december 29-én be is fejezte életét. Személyében a keleti államalakulat egyik legjelentősebb uralkodója távozott a földi világból, aki politikai végrendeletével programot adott a Bethlen Gábor trónra lépésével kezdődő erdélyi aranykor uralkodói számára.