I. Ferdinánd király halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1564. július 25-én hunyt el I. Ferdinánd magyar király (ur. 1527-1564) és – 1556-tól – német-római császár, az újkori Magyarország első Habsburg uralkodója. A spanyol származású Ferdinánd regnálásának időszaka a török elleni küzdelem és a három részre szakadt magyar állam egyesítésének jegyében telt el, miközben kiépült a királyi Magyarország végvári rendszere és közigazgatása.

Ferdinánd I. Fülöp kasztíliai király és I. (őrült) Johanna királynő (ur. 1504-1555) második fia volt, aki spanyol földön, az Alcalá de Henáres-i királyi rezidencián látta meg a napvilágot, 1503-ban. A herceg gyermekéveit túlnyomó részét családjától elszakítva töltötte, miután apja, a későbbi I. Fülöp (ur. 1504-1506) – ekkor még mint trónörökös – Németalföldet kormányozta, és maga mellett tartotta Ferdinánd bátyját, Károlyt is. Fülöp és Johanna Kasztíliai Izabella (ur. 1474-1504) halála után, 1504-ben ülhetett Kasztília trónjára, de két év múlva a férj életét vesztette, és Johanna apja, II. Ferdinánd aragóniai király (ur. 1479-1516) ragadta magához a hatalmat. Mivel Károly herceg Németalföldön maradt, Johanna támogatói Ferdinándot akarták trónra ültetni nagyapja ellenében, így a későbbi magyar király gyermekkorát gyakorlatilag politikai túszként töltötte az aragóniai udvarban, miközben őrültnek nyilvánított anyját Burgosba zárták.

Miután 1516-ban II. Ferdinánd meghalt, a fiatal főherceg Károly spanyolországi uralmát támogatta, cserében 18 évesen megkapta –  V. Károly néven császárrá koronázott – testvérétől (ur. 1519-1556) az Osztrák Örökös Tartományok irányítását. Ferdinánd az 1515-ös Habsburg-Jagelló házassági szerződés révén hamarosan közel került a magyar trónhoz is, 1521-ben ugyanis feleségül vette Jagelló Annát. Miután Ferdinánd sógora, II. Lajos (ur. 1516-1526) életét vesztette a tragikus mohácsi csatában, a főherceg trónkövetelőként lépett fel, és 1526 decemberében egy csonka országgyűlés döntését követően meg is szerezte a királyi címet.

Az osztrák főherceg uralma azonban nem állt biztos alapokon, a köznemesség vezetésével ugyanis a rákosi végzésre hivatkozva – ebben a rendek megfogadták, hogy nem választanak idegen királyt – 1526 novemberében megkoronázták Szapolyai János (ur. 1526-1540) erdélyi vajdát. Miután Perényi Péter koronaőr 1527 során átállt Ferdinándhoz, lehetőség nyílt a Habsburg uralkodó megkoronázására is, amire 1527. november 3-án került sor Székesfehérváron. A kettős királyválasztás után a két rivális között évtizedes harc kezdődött az ország feletti uralomért, a politikai élet főszereplői pedig a kalandorok lettek, akik érdekeik szerint hol János, hol Ferdinánd oldalára álltak. Kezdetben a Habsburg főherceg került előnybe, mert bátyja, a császár segítségével komoly zsoldossereget tudott toborozni, mely a tokaji és az 1528 tavaszán aratott szinai győzelem után kiszorította Jánost az országból.

Szapolyai Szulejmán (ur. 1520-1566) támogatásával nemsokára visszatért Magyarországra, és miután 1529-ben a törökök Bécset is megostromolták, Ferdinánd uralma csak egy keskeny nyugati sávra korlátozódott. Bár a két király politikai játszmája döntően V. Károly császár és I. Szulejmán bevonásával zajlott, a Habsburg uralkodó arra is kísérletet tett, hogy alkalmasint a szultánnál sározza be riválisát. 1538-ban ugyanis Szapolyai és Ferdinánd titkos békét kötöttek Váradon, melyben az idősödő, gyermektelen János riválisára hagyta trónját. A Habsburg uralkodó módszereit jellemzi, hogy idővel maguk a bécsi követek árulták be az egyezményt a szultánnál, ami Szapolyai János Zsigmond (ur. 1540-1570) születése miatt – I. János szószegése okán – végül soha nem lépett életbe.

1540 nyarán I. János szívszélhűdésben meghalt. Fráter György és Izabella özvegy királyné a csecsemő János Zsigmondot ültette a keleti királyság trónjára, ezzel tartóssá vált a megosztottság állapota. Ferdinánd elhatározta, hogy fegyverrel szerez érvényt követelésének, azonban 1541-ben Roggendorf, majd 1542-ben Brandenburgi II. Joachim egyaránt arcpirító vereséget szenvedett Buda és Pest falai alatt, miközben a János Zsigmondot támogató Szulejmán elfoglalta az ősi magyar fővárost, 1543-tól kezdődő hadjáratában pedig kiszélesítette hódoltságát. Ferdinánd végül az 1547-es drinápolyi béke megkötésére kényszerült, melyben nem csupán elismerte Szulejmán hódításait, de az általa uralt területekért évi adót is fizetett a Porta számára. A megalázó szerződés elfogadása dacára az uralkodó nagy érdeme volt, hogy felismerte, a nálánál jóval erősebb birodalmat egyedül a végvárrendszer megerősítésével lehet megállítani.

A drinápolyi békével Ferdinánd időt nyert a felkészülésre, és a következő években – a Magyar Kamarán keresztül – hatalmas összegeket fordított arra, hogy az ország belsejében fekvő erősségekből egy új védővonal jöhessen létre. Jóllehet, ez a visszavonulás kiábrándította támogatóit – hiszen azok az ország azonnali felszabadítását várták tőle –, mégis azt kell mondanunk, hogy reálpolitikát folytatott, mely legalább a területveszteségek mérséklésével eredményt hozott. Ferdinánd mindeközben arról sem mondott le, hogy egyesíti a két országrészt: 1549-ben Fráter Györggyel megkötötte a nyírbátori egyezményt, melyben – sziléziai birtokokért cserében – Jagelló Izabellát és kiskorú fiát lemondatták a keleti királyság trónjáról.

Miután az egyezség végrehajtása nem a tervek szerint haladt, 1551-ben – Castaldo tábornok vezetésével – Ferdinánd katonái megszállták Erdélyt, majd Fráter Györgyöt is meggyilkolták, mivel félreértették a törökkel szemben folytatott politikáját. A barát – Portával szembeni – óvatossága azonban indokolt volt, ugyanis a két országrész egyesítését látva Szulejmán szultán 1552-ben hadjáratot indított Magyarország ellen, melyben Hadim Ali és Kara Ahmed pasák elfoglalták többek között Veszprémet, Temesvárt, Szolnokot és Drégelyt is. A Habsburg uralkodó 1556-ig mégis uralma alatt tarthatta a keleti tartományt, ám népszerűtlen politikája – önkényuralom, az adók emelése, német hivatalnokok kinevezése – miatt később maguk az erdélyiek kergették el zsoldosait.

Bár ebben az évben Ferdinánd megörökölte bátyjától a német-római császári címet – V. Károly ugyanis lemondott valamennyi trónjáról –, az új koronával inkább új feladatokat, mintsem új erőforrásokat kapott: az egyébként toleráns uralkodó belebonyolódott a német tartományok vallási harcaiba és a mind nagyobb önállósággal rendelkező fejedelmek küzdelmeibe. A császár-király legfontosabb németországi rendeletét még V. Károly megbízásából, 1555-ben hozta, amikor az augsburgi vallásbékében – az „akié a föld, azé a vallás” elvén – rendezte a tartományok vallási helyzetét, és ezzel nyugalmat teremtett nem csak a tisztán protestáns vagy katolikus, de a vegyes vallású területeken is. A császári korona megszerzése az uralkodó magyarországi politikáját nem befolyásolta, az utolsó években Ferdinánd defenzívába vonult vissza, miközben a keleti királysággal ádáz harcot vívott a Felvidék megtartására. A császár-király 1564-ben bekövetkező halálakor a királyi Magyarország nagyjából már a későbbi speyeri egyezményben meghatározott határok közé került.

Bár első újkori Habsburg uralkodónk három majdnem négy évtizedes kormányzását számos kudarc és hiba jellemezte – melyek utóbb a róla alkotott képet is jelentősen torzították –, ezek mellett nem vitathatjuk el tőle eredményeit sem. Bár ez elsősorban a Habsburg családnak volt siker, de tény, hogy Ferdinánd volt az a magyar király, akinek sikerült – egészen 1918-ig –  megszilárdítani a Habsburg-dinasztia hatalmát; Magyarország elsősorban úgy profitált ebből, hogy sorsát Európa legerősebb dinasztiájához kötötte.

Ferdinánd uralkodásának legnagyobb érdeme az volt, hogy – többek között a Magyar Kamara létrehozásával – a mohácsi összeomlás után felépítette a jogilag szuverén királyi Magyarország új intézményrendszerét, megerősítette a végvárak vonalát, és birodalmi segítséget szerzett a védekezéshez. Nem az ő hibája volt, hogy a Habsburgok a császári hatalom birtokában sem szabadították fel az országot, hanem V. Károly döntésének következménye, aki számára a prioritást a francia háború és Spanyolország védelme jelentette; egyedül a Német-Római Császárságnak pedig nem lett volna elegendő ereje egy ekkora feladathoz. Ferdinánd uralkodása során ugyan nem hozta el az áhított csodát, de egy olyan modus vivendit képviselt, mellyel megalapozta utódai, elsősorban a halála után trónra kerülő I. Miksa (ur. 1564-1576) politikáját.