rubicon
back-button Vissza
1572. július 7.

Kihal a lengyel Jagelló-dinasztia férfiága

Szerző: Tarján M. Tamás

1572. július 7-én fejezte be életét Knyszyn városában II. Zsigmond Ágost (ur. 1548-1572), akinek országlása a lengyel–litván államközösséget megalapozó lublini unió megkötése miatt bizonyult jelentősnek a két nemzet történetében. Zsigmond halálával kihalt a Jagelló-dinasztia férfiága, melynek tagjai majdnem 200 éven át birtokolták Lengyelország koronáját, és hosszú ideig a legjelentősebb európai uralkodócsaládokkal versengtek.

A Jagellók neve nem egy uradalom – hercegség, vagy vár – elnevezéséből ered, hanem a dinasztia első jelentős alakjától származik. A férfi, akit 1386-ban II. Ulászló (ur. 1386-1434) néven koronáztak Lengyelország királyává, az 1350-es években, Algirdas litván nagyfejedelem (ur. 1345-1377) gyermekeként látta meg a napvilágot, és 1377-ben lépett édesapja örökébe. A fiatalember – alattvalói többségéhez hasonlóan – pogány hitben nevelkedett, politikai érdekei folytán azonban később ő lett a keresztény litván állam megalapítója. Jagelló nehéz helyzetben vette át a Baltikumtól a Fekete-tengerig terjedő birodalom kormányzását, ugyanis kívülről a Német Lovagrend, belülről pedig saját rokonsága lépett fel uralma ellen. Az új nagyfejedelemnek szövetségesekre volt szüksége, ám az orosz államokhoz nem fordulhatott, hiszen az ortodox kereszténység felvétele újabb keresztes hadjáratot eredményezett volna, a lovagok által felajánlott térítő misszió pedig veszélyeztette volna Litvánia szuverenitását. Ebben a helyzetben Jagelló egyedül a lengyelekre számíthatott, a történelmi események pedig úgy hozták, hogy a fiatalember nem csak szövetséget kötött nyugati szomszédaival, de általuk pozícióját is megerősítette.

Még 1370-ben, III. Kázmér halálával (ur. 1333-1370) kihalt a Piast-dinasztia, a korábbi megállapodás alapján trónra lépő Nagy Lajos magyar király (ur. 1342-1382) pedig ugyancsak fiúgyermek nélkül hunyt el. Bár az Anjou uralkodó sikeresen keresztülvitte, hogy leánya, Hedvig örökölje meg a lengyel koronát, a gyermek trónra emelése félelmet és bizonytalanságot szült az országban. Az előkelők úgy vélték, szerencsésebb, ha egy erőskezű férfi is támogatja a királynőt, és választásuk Jagellóra esett. A fejedelem persze nem ingyen kapta meg a koronát: az 1385. évi krewói unió megkötésekor vállalnia kellett, hogy népével együtt csatlakozik a nyugati kereszténységhez, feleségül veszi Hedviget, illetőleg visszaadja a korábban megszállt lengyel területeket.

Az egyezmény értelmében Jagellót – II. Ulászló néven – 1386 februárjában lengyel királlyá koronázták, aminek eredményeként kezdetét vette a dinasztia felemelkedése. A férfi tehetséges politikusnak bizonyult, ugyanis egy éven belül visszaszerezte Magyarországtól a halicsi területeket, unokatestvére, Vitold (ur. 1392-1430) nagyfejedelmi kinevezésével pedig véget vetett a Litvániáért vívott belháborúknak, és e hatalmas területek energiáit a birodalom szolgálatába állította. Ez a bölcs döntés jelentős szerepet játszott abban, hogy az 1399-től – Hedvig halála után – saját jogán uralkodó II. Ulászló 1410-ben, Grünwaldnál vereséget mért a rettegett Német Lovagrendre és megállította a keresztesek terjeszkedését. Az első Jagelló király majdnem fél évszázados országlása után virágzó, tekintélyes birodalmat hagyott fiára; Ulászló erejéről híven tanúskodik, hogy egy időben a husziták felajánlották számára a cseh trónt, ám ő visszautasította a felkérést.

A Jagellók aztán néhány éven belül így is újabb országot szereztek, ugyanis az ifjú III. Ulászló (lengyel királyként ur. 1434-1444) 1440-ben fejére tehette a Szent Koronát, igaz, uralmának az 1444. évi várnai vereséggel vége is szakadt. A fiatalember halála után a dinasztia ideiglenesen elveszítette a magyar trónt – hiszen Ulászlót Habsburg (V.) László (ur. 1453-1457), majd Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) követte –, ám a Jagellók a 15. század második felében változatlanul igény tartottak az országra: nem véletlen, hogy 1471-ben a Vitéz János-féle összeesküvők IV. Kázmér lengyel király (ur. 1444-1492) gyermekét, a később szentté avatott Kázmért akarták meghívni Budára. Bár a kísérlet kudarccal végződött, ebben az évben az uralkodó idősebbik gyermeke, Ulászló megszerezte a cseh koronát, melyet sokáig Mátyással megosztva birtokolt.

A dinasztia erejét mutatja, hogy Hunyadi halála után két Jagelló-jelölt is harcba szállt a Szent Koronáért, melyet aztán Mátyás csehországi vetélytársa, Ulászló (ur. 1490-1516) helyezhetett a fejére. A család ekkor állt hatalma csúcspontján: a birodalom határai Moszkvától a Cseh-medencéig, a Baltikumtól a Fekete-tengerig és az Adriáig húzódtak, ami egyébiránt jelentős szerepet játszhatott abban, hogy az 1490. évi rákosi királyválasztó országgyűlés II. Ulászló mellett döntött. Ha a Jagelló-jelölttel szemben elvárás volt a török elleni védelem megszervezése, akkor a rendek minden bizonnyal kiábrándultan vették tudomásul, hogy a gyengekezű, önállótlan királyként ismert Ulászló édesapja halála után öccsének, János Albertnek (ur. 1492-1501) engedte át a lengyel koronát. A birodalom kettéválasztása önmagában még nem jelentett volna problémát, ám a következő évtizedekben a dinasztia mindkét ágán olyan uralkodók következtek, akiknek a kormányzása alatt a központi hatalom gyors hanyatlásnak indult.

A Jagellók éppen abban az időszakban kaphattak volna lehetőséget arra, hogy az európai nagypolitika meghatározó szereplői legyenek, amikor Magyarországon „Dobzse László” ült a trónon, Lengyelországban pedig a Nihil novi (1505) kötötte gúzsba a királyokat. A két állam sorsa végül mégis elvált egymástól, hiszen miközben a középkori Magyar Királyság összeomlása – II. Lajos (ur. 1516-1526) halálával – a cseh–magyar Jagelló-ágat is a romok alá temette, addig I. (Öreg) Zsigmond (ur. 1506-1548) révén Lengyelország újabb virágzás korszakába lépett. A négy évtizeden át uralkodó Zsigmond biztosította a keleti határt, hűbéri fennhatósága alá vonta Poroszországot, jelentős reformokat vitt végbe az államigazgatásban, és meghonosította az itáliai reneszánsz vívmányait. A Kopernikuszt is pártfogoló királyt aztán II. Zsigmond Ágost követte a trónon, akinek uralmát már beárnyékolta a nemesi önkény, ám a zsidókkal, ortodoxokkal és protestánsokkal szemben mutatott vallási tolerancia és az 1569-es lublini unió miatt mégis kiemelkedőnek bizonyult. Zsigmond Ágost 1572. július 7-én bekövetkező halálával a Jagellók két évszázados országlása is véget ért.

Az 1490–1526 között számított magyarországi Jagelló-kor tendenciái alapján a dinasztia uralkodóit hazánkban többnyire tehetségtelen, gyengekezű királyokként tartják számon, a család történetéből azonban kitűnik, hogy ez a jellemzés messze nem felel meg a valóságnak. Mindazonáltal a Jagellókat egy ponton, az utódokról való gondoskodás kapcsán mégis joggal illethetjük kritikával. Más dinasztiákhoz viszonyítva a lengyel uralkodóház tagjai hosszú évtizedekig elmulasztották a családalapítást, és a középkori viszonyok között meglehetősen extrém korban nemzettek, vagy szültek gyermeket. Gondoljunk csak bele: a várnai csatában – ifjan – elesett I. Ulászló magyar király a dinasztiaalapító fejedelem fiaként látta meg a napvilágot, a Mohácsnál elhunyt II. Lajos pedig Jagelló dédunokája volt! Két évszázad alatt lényegében öt generáció uralkodott, miután a kései gyermekszületést a rendkívül hosszú élet ellensúlyozni tudta. Ez a két tényező persze csak részben egyenlítette ki egymást, hiszen a családfa sohasem tudott kiterebélyesedni: II. Lajos korai halála a cseh–magyar-ág kihalásához vezetett, II. Zsigmond Ágost lengyel királynak pedig csak leánygyermekei születtek, így különösebb kataklizma sem kellett ahhoz, hogy a Jagellók 1572-ben eltűnjenek a történelem színpadáról.