2017. november 18.

1588. május 19. | A Nagy Armada elindul Anglia meghódítására

Szerző: Tarján M. Tamás

1588. május 19-én hajózott ki Lisszabon kikötőjéből II. Fülöp (ur. 1556-1598) Győzhetetlen Armadája azzal a céllal, hogy meghódítsa Spanyolország számára Angliát.

Az egész Ibériai-félszigetet és az egyesített spanyol–portugál gyarmatbirodalmat uraló II. Fülöpnek számos oka volt a háborúra. Ezek közül a legnyomósabb indok az volt, hogy a protestáns Anglia segítséget nyújtott a – szintén zömmel protestáns – lázadó Németalföld számára, de sokat nyomott a latban az I. Erzsébet (ur. 1558-1603) által nyíltan támogatott angol kalózok rendszeres fosztogatása is. A hadjárat mögött személyes okok is lehettek, korábban ugyanis a királynő kikosarazta a dinasztikus okokból házasságot ajánló Fülöpöt.

Spanyolország már 1584 óta készült a protestánsok elleni „szent” háborúra, melyet névleg V. Sixtus pápa is támogatott egymillió dukáttal. II. Fülöp egymaga készítette elő a nagy hadjáratot, terve a brit flotta megsemmisítéséből és az Alessandro Farnese németalföldi parancsnok vezette hadsereg inváziójából állt. Az uralkodó következetesen elutasította, hogy a támadás terveibe a lenézett hajóskapitányok és kormányosok is beleszóljanak, a főparancsnokságot pedig a tengerészethez nem értő Medina Sidonia hercegére bízta – ez később nagyban hozzájárult a vállalkozás kudarcához. Mivel Drake még 1585-ben merész portyát hajtott végre Santander és Cádiz kikötőiben, a győzhetetlennek elkeresztelt Armada csak egy év késéssel, 1588. május 19-én futhatott ki Lisszabon kikötőjéből.

A flotta soha nem látott erőt tömörített, 130 hajó gyűlt össze mintegy 2500 ágyúval, a fedélzeten 10 000 fős legénység és 20 000 fős inváziós hadsereg indult el Anglia felé. Az Armada ugyanakkor ereje mellett nagyon hamar megmutatta gyenge pontjait is: a világ minden tájáról összehordott spanyol flotta ugyanis számos különböző egységből állt, melyek egy része nem volt alkalmas a küldetésre.

A galeon hajótípus számára például végig nehézségeket okozott az uralkodó szeleket kihasználó manőverezés, miközben az egész hajóhad – az együtt maradás érdekében – a lomha teherhajók sebességével volt kénytelen haladni. Az Armadára útja elején az Atlanti-óceánon lecsapott egy pusztító vihar, ráadásul a hajósok ellátmánya is megromlott, így Medina Sidonia már az asztúriai Santanderben kikötni kényszerült, ahol Drake kis híján meg is támadta őt. A flotta végül július 21-e körül érte el Cornwall partjait, ahol a felkészülésre elég időt nyerő angolok csatába bocsátkoztak az Armadával. Már az első ütközet során nyilvánvalóvá vált a Drake vezette angol flotta jobb manőverezési és tüzelési képessége, ami a spanyolok számára ekkor még csak kiegészítő fegyvernem volt. Ebben a korban még a csáklyázás és a kézitusa volt a megszokott tengeri harcnem, ezzel szemben az angol hajók biztonságos távolságban sorakoztak fel és nagyobb hatótávolságú ágyúikkal jelentős kárt okoztak Medina számára.

Az eldöntetlen ütközetnél aztán jóval nagyobb problémát jelentett II. Fülöp átgondolatlan haditerve, mivel a lomha Armadát egy veszélyes szelekkel megátkozott és biztonságos kikötővel nem rendelkező területre, a szűk La Manche csatornába küldte. Medina Sidonia, bár jóindulatú és figyelmes fővezér volt, hibát hibára halmozott, miközben – gyakran szó szerint – megpróbálta betartani királya utasításait. További gondot jelentett a flotta számára Alessandro Farnese viselkedése, akire a szárazföldi invázió feladata várt volna. Hogy a Medina leveleit válaszra sem méltató németalföldi vezér seregét behajózhassa, Medina vállalta a kockázatos – és hiábavaló – utat a francia és holland partokhoz, amit az angolok ki is használtak és gyújtóhajókkal megpróbálták megsemmisíteni a Dunkerque-nél összetorlódott spanyol Armadát. Ezt a július 28-i akciót a spanyolok még csodával határos módon megúszták, de két nappal később az angolok újabb csatára kényszerítették a kaotikus állapotba kerülő flottát, és előnyüket kihasználva döntő vereséget mértek Medinára.

A spanyol flotta a kudarccal csapdába esett, hiszen kiszorult a La Manche csatornából és jobb híján csak északra hajózhatott. Az Armada olyan katasztrofális állapotban volt, hogy egy újabb ütközet teljes fizikai megsemmisüléséhez vezetett volna, a parancsnok ezért úgy döntött, megkerüli a Brit-szigeteket, körbehajózza Írországot, és úgy vezeti haza flottája roncsait.

A megvert Armadát azonban még az 1588-as esztendő szokatlanul viharos őszi időjárása is sújtotta, mely az enyhébb tengeri hullámokhoz szokott, amúgy is számos veszélyes sérülést szenvedett galeonok egy részét elsüllyesztette az nyílt óceánon. A flotta szétszóródott, ki-ki a maga szerencséje nyomán próbált hazajutni. Egyesek az ír partokra vetődtek, ahol az angolbarát klánok kezén halál várt rájuk, mások a tengerbe fulladtak, miközben az ellátmány, főleg az ivóvíz a legtöbb helyen elfogyott. II. Fülöp győzhetetlennek keresztelt Armadájából végül csak a hajók fele, 65 galeon tért vissza, de a megmaradt flotta sem volt több bontásra ítélt roncsoknál. Medinával sérültek több ezres tömege ért partot Santanderben, de a halálos áldozatok száma ezzel együtt is meghaladta az Armada 30 000 fős legénységének kétharmadát.

Az 1588-as sikertelen spanyol hadjárat megmutatta azt a technikai fölényt, mely Angliát nem csak a tengeri hadászat, de a hajóépítés terén is jellemezte, ezzel együtt pedig megnyitotta számára azt az utat, melynek végén a szigetország a világtengerek ura lett.