2017. október 23.

1588. október 8. | A szikszói diadal

Szerző: Tarján M. Tamás

„…a mezőkön elesettek hulláiból kutyák lakmároznak, és megvadulnak tőle. Ennek példáját gyermekkoromban magam is láttam Szikszó határában.”

(Szenczi Molnár Albert 1604-ben kiadott Szótárának ajánlójában így emlékszik vissza a csatára)

1588. október 8-án arattak győzelmet Rákóczi Zsigmond egri várkapitány – későbbi erdélyi fejedelem (ur. 1607–1608) – és Homonnai Drugeth István csapatai Kara Ali fehérvári bég Szikszót fosztogató serege felett. A túlerővel szemben kivívott diadal híre a következő esztendőkben szinte egész Európát bejárta, a hamarosan kirobbanó tizenöt éves háború (1591/93–1606) árnyékában azonban a csata emléke utóbb feledésbe merült.

Élet a végvidékeken

Annak ellenére, hogy 1568-ban, Drinápolyban I. Miksa magyar király (ur. 1564–1576) és II. Szelim oszmán szultán (ur. 1566–1574) követei nyolc évre szóló békét kötöttek, és az egyezményt a későbbiekben két alkalommal – 1575-ben, majd 1583-ban – is meghosszabbították, a nagyhatalmi megállapodás a végvidékeken nem hozott tartós fegyvernyugvást. Ennek oka abban keresendő, hogy a magyarországi hódoltság területén nem léteztek világos államhatárok: a törökök és a Habsburgok a végeken annak alapján tartották számon birtokaikat, hogy megítélésük szerint mely települések tartoztak az általuk uralt erősségek „vonzáskörzetébe.” Ily módon egy széles sávban mindkét birodalom adót vetett ki az ott élő népességre, és a bevétel elmaradása esetén fegyverrel próbált érvényt szerezni követeléseinek. Ennek eredményeként a békekötés után is folytatódtak a villongások az oszmán parancsnokok és az egyes várkapitányok, illetve hadakozó főnemesek között, Bécs és a Porta azonban rendszerint szemet hunyt a kisebb összecsapások felett.

Az Alföld északi határán fekvő – Abaúj vármegyéhez tartozó – Szikszó 16. századi története kiválóan mutatja be a végeken élők mindennapjait. A település a török hódítás előtti évtizedekben szerzett mezővárosi rangot, gazdagságát pedig jól érzékelteti, hogy az országrész egyik kulturális központjává emelkedett: iskolájában külföldi egyetemet végzett oktatók tanítottak, és Mohács után a reformáció egyik hazai fellegvárává vált. Az évszázad során Szikszó számos protestáns értelmiségit adott Magyarország számára. A jómódú mezőváros természetesen vonzó célpont volt az oszmán hódítók számára, miután pedig 1554-ben Fülek vára a törökök kezére került, portyázó csapataik – Eger megkerülésével – akadálytalanul törhettek rá a szikszóiakra.

Annak ellenére, hogy a mezővárost több alkalommal kifosztó füleki bégek – Velikán, majd Ferhát – 1558-ban és 1577-ben is súlyos vereséget szenvedtek a végvári katonaságtól, a település idővel arra kényszerült, hogy a budai pasának is adót fizessen. Miután az 1580-as években a térséget súlyos gabonahiány – és ezzel összefüggésben az élelmiszerárak drasztikus emelkedése – sújtotta, a szikszóiak képtelennek bizonyultak a török által követelt évi 1000 arany megadására, amit a pasa természetesen nem hagyott megtorlatlanul. A polgárok is számítottak az oszmán bosszúhadjáratra, erre utal, hogy 1586-ban erődítménnyé alakították a város templomát.

Balszerencsés büntetőhadjárat Szikszó ellen

A budai pasa végül 1588-ban szánta el magát a támadásra, és szeptember végéig mintegy 11.000 katonát gyűjtött össze Pest közelében az engedetlen szikszóiak megbüntetésére. Ilyen mértékű csapatösszevonás szokatlannak számított a „béke” évtizedeiben, ezért Habsburg Ernő főherceg – Magyarország katonai főkormányzója – és hadvezérei sokáig azt feltételezték, hogy a törökök egy dunántúli erősség ostromára, vagy az északi bányavárosok elleni támadásra készülnek. Ennek megfelelően a királyi haditanács a veszélyeztetettnek vélt erődök megerősítésére fordította figyelmét, így a Kara Ali fehérvári bég által vezetett büntetőexpedíció október első napjaiban akadálytalanul törhetett előre kelet felé. Miután az oszmánok egy rövid – eredménytelen – kísérletet tettek Putnok bevételére, október 8-án délelőtt megjelentek Szikszó határában. A város lakosságának döntő része elmenekült a fosztogatók elől, egy kisebb csoport azonban az erődített templomban hősiesen küzdött egészen addig, míg a keresztény felmentő csapatok meg nem érkeztek.

A török hadmozdulatok láttán október első napjaiban Rákóczi Zsigmond egri kapitány, Homonnai Drugeth István – az ország egyik legtehetősebb főnemese – és Serényi Mihály a környező erősségekből és városokból mintegy 2500 német és magyar katonát gyűjtött össze. A sereg Szendrő várából figyelte az ellenség felvonulását, majd október 8-án a támadás hírére a szikszóiak segítségére indult. A keresztény erők szürkületkor érkeztek meg az akkor már lángokban álló mezővároshoz, és bátran rohamra indultak az oszmán túlerő ellen, a véres küzdelemben azonban nem tudták áttörni az ellenség sorait. Egy ponton úgy tűnt, az éjszakába nyúló harc a – Kara Ali megsebesülése miatt már Kurkut füleki bég által vezetett – fosztogatók győzelmével ér véget: rövid időre maga Homonnai Drugeth István is fogságba esett, és a források szerint Paczoth András és Sennyey Jób – Rákóczi Zsigmond két tisztje – már a visszavonulásra akarta rábírni az egri kapitányt, a sötétség és egy szerencsés mozzanat azonban a keresztények javára döntötte el a szikszói csatát.

A küzdelem során Rákóczi – más híradások szerint egyik tisztje, Balázsdeák István – mintegy 500 német és magyar katonát gyűjtött maga mellé, és csapatával váratlan támadást intézett a török jobbszárny ellen. A rohammal egy időben a távoli dombokon egy német kürtös riadót fújt, amivel azt a látszatot keltette, hogy újabb keresztény erők érkeztek a csatamezőre. Ennek hatására a török sereg megzavarodott, és a harcosok nagy része futásnak eredt. A következő órákban az ellenség üldözésére induló keresztények rettenetes mészárlást vittek végbe a menekülők soraiban, akik közül sokan – a sötétség által fokozott zűrzavarban – a Sajó folyóban lelték halálukat; több eltévedt törököt később a környékbeli parasztok vertek agyon. Becslések szerint a szikszói csatában mintegy 2000 oszmán katona esett el, míg Rákócziék összesen 4–500 főt veszítettek.

Nemzetközi hírveréstől a feledés homályáig

Az ütközet után Rákócziék négy ágyút, illetőleg számos zászlót és szekeret zsákmányoltak, és több oszmán méltóságot – pl. a budai pasa udvarmesterét – is foglyul ejtettek. A Szikszónál aratott győzelemért I. Rudolf (ur. 1576–1608) később bárói címmel jutalmazta meg az egri főkapitányt, egyúttal pedig arra használta fel a diadalt, hogy saját nemzetközi tekintélyét növelje. A császár-király Bécsben hálaadó szentmisét tartatott, és ezzel egy időben arról is gondoskodott, hogy – „személyes érdemeinek” kiemelésével – a szikszói csata a német tartományok hírlapjaiban is megjelenjen; ennek köszönhetően a győzelemről számos beszámoló és metszet maradt fenn. A források között fontos megemlíteni Tardi György históriás énekét is, mely – szerkezete és a költő által alkalmazott eposzi kellékek miatt – sok szempontból a Szigeti veszedelem műfaji előzményének tekinthető.

Felmerül természetesen a kérdés, hogy a bécsi udvar, valamint a protestáns értelmiségi körök „hírverése” mellett miként volt lehetséges, hogy a szikszói diadal idővel – egészen a 19. század végéig – feledésbe merült? Ennek oka feltehetően a következő esztendők eseményeiben rejlik. Jóllehet, a csata kezdetben a török és a Habsburg hadvezéreket is arra ösztönözte, hogy jelentősebb hadjárat tervezésébe fogjanak, Bécs és a Porta 1590-ben végül mégis a béke meghosszabbítása mellett döntött. Mint ismeretes, ez a megállapodás rövid életűnek bizonyult: Telli Hasszán boszniai pasa támadásai – Sziszek 1591-es és 1593-as ostroma, illetőleg Bihács 1592-es bevétele – és halála után az Oszmán Birodalom a nyílt háború mellett határozta el magát, a tizenöt évig tartó küzdelem – és előzményeinek – árnyékában pedig a szikszói győzelem emléke elhomályosult a köztudatban.