2017. december 11.

1596. október 26. | A mezőkeresztesi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„A hódító kívánságára a város összes üzlete pompás színekbe öltözött,
Mindegyik úgy volt feldíszítve, mintha kedvese zsebkendője lenne.”
(Udvari költemény III. Mehmed isztambuli diadalünnepéről)

1596. október 26-án ért véget a III. Mehmed szultán vezette oszmán sereg és a Miksa osztrák főherceg, valamint Báthory Zsigmond fejedelem által irányított Habsburg-erdélyi erők mezőkeresztesi összecsapása. A tizenötéves háború későbbi eseményeit nagyban meghatározó ütközetben a győzelmet végül a török fél szerezte meg, a kis híján diadalmaskodó keresztények ugyanis fosztogatni kezdtek az oszmán táborban, ezzel pedig lehetőséget adtak ellenségeiknek a csata megfordítására.

Miután Hasszán pasa 1593 júniusában csúfos vereséget szenvedett – és meg is halt – sziszeki „magánvállalkozása” során, a Porta felmondta az 1568-ban, Drinápolyban megkötött békét, és hadat üzent I. Rudolfnak (ur. 1576-1608). A tizenötéves háború első két esztendője kiegyenlített küzdelmet hozott, ugyanis, míg a keresztények többek között Fülek, Fehérvár és Nógrád várával gyarapodtak, addig az oszmánok elfoglalták Várpalotát, Veszprémet, illetve később Győrt is. 1595 során – a Porta ellenében – aztán Erdély és a két román fejedelemség is bekapcsolódott a küzdelembe, így a Habsburgok által vezetett koalíció egy időre felülkerekedett a törökökön: a keresztények 1595. évi hadi sikereit Esztergom, Lippa és Jenő visszafoglalása után Bocskai István gyurgyevói győzelme koronázta meg.

A fejleményeket látva III. Mehmed szultán (ur. 1595-1603) úgy döntött, személyesen áll az új hadjárat élére, és 1596 elején körülbelül 150 000 fős sereggel indult meg Magyarország ellen. A Miksa főherceg által irányított keresztény erők az oszmán felvonulás ideje alatt sikeresen ostromolták Hatvant, később azonban visszavonultak Mehmed erői elől, aki ennek eredményeként október 13-án elfoglalhatta Eger várát.

Mivel az erőd a török támadás során jelentősen megrongálódott, a főherceg úgy ítélte meg, eredményesen vállalkozhat annak visszafoglalására, ezért Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem (ur. 1588-1594/1594-1598/1598-1599/1601-1602) csatlakozása után – ötvenezresre becsült seregével – Miskolcról Eger felé indult. Miksa tisztában volt azzal, hogy az ostrom előtt meg kell ütköznie Mehmed – háromszoros létszámfölényt élvező – főerőivel, ezért a Mezőkeresztesen át vezető útvonallal olyan terepet választott, ahol, úgy vélte, eredményesen veheti fel a harcot az oszmánokkal. A szultán rövid időn belül hírt kapott a keresztény seregek közeledéséről, és elsőnek a ruméliai hadtestet küldte ellenük, ez azonban – miután sikertelenül próbálta csapdába csalni a Király Albert és Adolf Schwarzenberg vezette erőket – október 22-én, a Csincse-pataknál súlyos vereséget szenvedett, ráadásul 43 ágyút is elveszített.

A diadalt követően a szövetségesek abban reménykedtek, hogy III. Mehmed harc nélkül visszavonul majd birodalma szívébe, október 24-én azonban feltűntek a török fősereg előőrsei, melyek már aznap, majd a következő napon is összecsaptak Miksa főherceg csapataival. A szultán és Ibrahim pasa, a nagyvezír október 25-én este aztán úgy határoztak, döntő ütközetre kényszerítik a keresztényeket, így másnap hajnalban az oszmánok átkeltek a mocsaras Csincse-patakon.

A mezőkeresztesi ütközet elején a szövetségesek több szempontból is fölényben voltak, ugyanis Mehmed harcosait már meglehetősen kimerítette az 1596. évi hadjárat, másfelől pedig Miksa főherceg seregeivel szemben csak a szultáni hadak egy része tudott felsorakozni. Így esett, hogy a csata elején a rendezett sorokban harcoló Habsburg és erdélyi csapatok – tűzerejük és együttműködésük révén – felülkerekedtek a szultáni seregek felett, és a Csincse gázlói felé szorították vissza az ellenséget. A katonák mohósága kis híján már a küzdelem ezen szakaszában végzetes következménnyel járt, ugyanis a tatárok ellen küzdő székelyek fölényüket látva fosztogatásba kezdtek, a nomádok ellentámadását pedig csak Miksa főherceg nehézlovasságának segítségével állították meg.

Az ádáz küzdelemben a – relatív – létszámbeli fölényben harcoló keresztények hamarosan a Csincse-patak túlpartjára űzték az oszmánokat, majd pedig ők maguk is átkeltek a vízfolyáson. Dacára annak, hogy a túlparton – Ibrahim pasa ott állomásozó csapatainak köszönhetően – a törökök nyomasztó létszámfölénybe kerültek, a feltartóztathatatlan Habsburg-erdélyi roham hamarosan Mehmed egész seregét futásra késztette; a szövetségesek gyakorlatilag már a sátrak között kergették az ellenséget. Ekkor egy rövid ideig úgy tűnt, végre megvalósul a magyarországi hadvezérek álma, és a keresztény koalíció mezei ütközetben is győzelmet arat az oszmánok főserege felett, ám a mezőkeresztesi csata sorsa végül mégis másképp dőlt el.

A problémát, mint fent utaltunk rá, ismét a katonák mohósága jelentette, akik a török táborba beszabadulva – ahelyett, hogy a menekülők ellen fordították volna a megszerzett török ágyúkat, és egy rohammal eldöntötték volna a félig megnyert csatát – a szultán és az előkelők sátrainak fosztogatásába kezdtek. Ez a különben gyakran előforduló hiba végzetesnek bizonyult, hiszen a szövetséges hadoszlopok felbomlottak, az oszmánok pedig hamarosan azt tapasztalhatták, hogy az őket üldöző sereg erőteljesen megfogyatkozott. Ezt III. Mehmed szultán is észrevette, így letett menekülési szándékáról, és Juszuf Szinán pasa – a hadjárat után kinevezett új nagyvezír – vezetésével lovasrohamot indított a fosztogatók ellen, amivel – a zsákmányon marakodó katonák megfutamítása után – a maga javára fordította a küzdelmet. A kis híján megnyert mezőkeresztesi csata színhelyét tehát végül Miksa főherceg erői hagyták el vesztes félként, kudarcuk pedig hadászati és lélektani szempontból is komoly következményekkel járt.

A körülbelül 15 000 fős veszteség elsősorban azért bizonyult súlyosnak, mert a komoly véráldozat ellenére – az eljátszott távlati lehetőségek mellett – a keresztény seregek képtelennek bizonyultak Eger visszavételére, ezzel pedig a végvárrendszer egy újabb fontos láncszeme került török uralom alá. A lélektani következmények az általános elkeseredettségen túl elsősorban a szövetségesek – főként a legfontosabb partner, Erdély – viselkedésében mutatkoztak meg, ugyanis a mezőkeresztesi kudarc után a Porta bosszújától rettegő fejedelemségben egyre inkább a kétkulacsos politizálás került előtérbe. Bár erős túlzás, hogy – miként azt később sokan állították – a Keresztesnél vívott csatában a Balkán felszabadításának a lehetősége volt a tét, azt mégis bizton kijelenthetjük, hogy az eljátszott győzelmi eséllyel számos erőd visszafoglalásának a reménye is elveszett, ezzel együtt pedig egy jól működő szövetségi rendszer is szétzilálódott.