A második prágai defenesztráció

Szerző: Tarján M. Tamás

1618. május 23-án történt a második prágai defenesztráció, mely során kihajították a prágai vár ablakán Ferdinánd trónörökös két megbízott kormányzóját, illetve a tisztviselők egyik titkárát. Ez az esemény volt a csehországi felkelés és a harmincéves háború nyitánya.

A második defenesztráció előzménye Mátyás német-római császár, magyar és cseh király (cseh királyként ur. 1612-1619) utódlási kérdése volt. Mivel betegsége miatt mindinkább alkalmatlanná vált az uralkodásra, ezért a császár 1617-ben unokaöccsét, Ferdinánd stájer főherceget jelölte örökösének. A leendő uralkodó elvakult katolikus és erőszakos térítő hírében állt, aki állítólag kijelentette, hogy szívesebben változtatná birodalmát pusztasággá, mintsem hogy eltűrje benne a protestánsokat. II. Ferdinánd (ur. 1619-1637) a gyakorlatban már 1618. július 1-jei koronázása előtt átvette a hatalmat, az uralomváltást Csehországban pedig hamar követték a szabad vallásgyakorlást korlátozó intézkedések. Még 1617-ben elrendelték számos protestáns templom építésének leállítását, illetve egyes imahelyek visszaadását, mondván, hogy azok a katolikusokat illetik meg. A szóban forgó egyházak királyi birtokon álltak, ezáltal Ferdinánd látványosan megsértette a Rudolf császár által még 1609-ben adományozott protestáns privilégiumokat.

A reformált vallásúak attól féltek, hogy az új uralkodó trónra lépése után ellehetetleníti vallásgyakorlásukat, ezért egy csapat nemest Thurn Mátyás gróf vezetésével 1618. május 23-án beküldtek a Hradzsinban tárgyaló kormányzókhoz. Thurnnak személyes sérelmei is voltak II. Ferdinánddal szemben, ugyanis vallási orientációja miatt a felkelés kirobbanása előtt nem sokkal elvették tőle Karlstejn várát, amit még a tizenötéves háború során mutatott vitézségéért kapott meg. A második defenesztráció sok tekintetben követte az első forgatókönyvét, bár az 1419-es, Jan Zizka-féle incidenssel ellentétben erre nem a prágai városházán került sor. Thurn és társai lefizették a palota őreit, majd behatoltak a tanácsterembe, ahol a négy tanácskozó régensen elsősorban a gróf személyes sérelmeit kérték számon.

A lázadók végül a császár elvakult támogatóiként ismert Vilém Slavata és Jaroslaw Martinitz grófot dobták ki az ablakon, valamint egy titkár, Philip Fabricius osztozott még sorsukban. A második defenesztráció áldozatai szerencsésebbek voltak a husziták által kihajított tanácsosoknál, ők ugyanis nem a feltüzelt tömegben, hanem egy trágyadombon értek földet, tehát még sokáig hűségesen szolgálhatták II. Ferdinándot. Fabricius titkár ráadásul hamarosan nemességet szerzett, mint Hohenfall bárója, mely név éppen a defenesztrációra utalt.

A hradzsini incidenssel kezdődő prágai események hamarosan lángba borították a cseh korona valamennyi tartományát, az ország a vallási hovatartozás mentén két pártra szakadt, és a többségi protestáns rendek végül V. Frigyes pfalzi választófejedelmet hívták meg a trónra. Miután Csehország pártján Hollandia, illetve Erdély, II. Ferdinánd oldalán pedig Miksa bajor fejedelem és IV. Fülöp spanyol király (ur. 1621-1665) is beavatkozott a küzdelembe, a konfliktus hamarosan egy általános európai háborúvá szélesedett. Az Európa térképét utóbb átrajzoló harmincéves háború a prágai defenesztrációban találta meg azt a szikrát, mellyel végül felgyújtotta az egész kontinenst. Csehország a küzdelemben 1620 őszéig játszott főszerepet, a Habsburg győzelemmel végződő fehérhegyi csata (1620. november 8.) ugyanis Frigyes és a protestáns rendek vereségét és – hosszú időre szólóan – a cseh államiság megszűnését eredményezte.