2018. január 18.

1620. január 8. | Bethlen Gábort Magyarország fejedelmévé választják

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem jó nekem hatalmas császár ellen oly fejedelemséget felvennem, mely ő hatalmasságának ellene legyen, és abból országostól veszedelmünk következzék: Jobb nekem az én kevesemmel megelégednem, hogy sem mint, az sokért az keveset is épen elveszessem […] Ha én magamat megkoronáztattam volna, soha én nálamnál bolondabb, de nyomorúltabb fejedelem nem lött volna, mert [a Porta] mindjárt az országnak végházait én tőlem megadni kévánta volna, melyet ha nem cselekedném, azontúl avval fenyegetne, hogy ellenem támad az német mellé.
(Részlet Bethlen Gábor 1620. március 23-án írt leveléből)

1620. január 8-án választotta meg a pozsonyi országgyűlés Bethlen Gábort (ur. 1613-1629) Magyarország fejedelmének, miután az erdélyi uralkodó – a Habsburgok ellen fellázadt csehekkel szövetségben – birtokába kerítette a királyi országrész jelentős részét. Bár Bethlen pillanatnyi pozíciójának köszönhetően 1620 során a koronázásra is lehetőséget nyert, később azzal is megelégedett, hogy a II. Ferdinánddal (ur. 1619-1637) kötött nikolsburgi békében biztosította a magyar rendi jogokat és a szabad vallásgyakorlást.

Miután 1618. május 23-án Thurn Mátyás gróf és társai defenesztrálták a II. Mátyás (ur. 1608-1619) nevében tevékenykedő prágai kormányzókat – vagyis kidobták őket az ablakon –, hamarosan olyan konfliktus kezdődött, mely egész Európát lángba borította. A nemesek tettét alapvetően a félelem motiválta, ugyanis a betegeskedő Mátyás a Stájerországot kormányzó Ferdinánd főherceget szánta örökösének, aki bigott katolikus hírében állt, ez pedig nem sok jót ígért a zömében protestáns hitű csehek számára. A defenesztráció ennek megfelelően hamarosan országos felkeléssé szélesedett, közben pedig a rendek a német fejedelmek által megalapított Protestáns Unió egyik prominens alakját, V. Frigyes pfalzi választót (ur. 1610-1623) hívták meg Csehország trónjára. II. Mátyás életének utolsó hónapjaiban aztán Felső-, majd Alsó-Ausztria is lángba borult, Thurn gróf pedig 1619 tavaszán egyenesen Bécs alá vonult seregeivel, igaz, Dampierre és Buqoui tábornokoknak hála az új császár, Ferdinánd megtarthatta fővárosát.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, akinek legfőbb külpolitikai ambíciója a három részre szakadt Magyarország újraegyesítése volt, ebben a helyzetben furfangos módon látott hozzá tervei megvalósításához, ugyanis először nem hadüzenetet, hanem szövetségi ajánlatot küldött a császár-király számára, ám az önérzetes uralkodó visszautasította a török vazallus állam segítségét. Bethlen felkínálkozása persze nem volt több egyszerű cselnél – hiszen sejteni lehetett Ferdinánd válaszát –, mellyel nem is annyira a Habsburg udvart, hanem a kassai főkapitányt, Dóczy Endrét és Forgách Zsigmond nádort igyekezett meggyőzni jó szándékáról, hiszen így a hozzá hű – nagyrészt protestáns – arisztokratákat a gyanú árnyéka nélkül utasíthatta toborzásra.

Bethlen eközben a Porta irányában is hasonlóan körültekintő módon politizált, ami nem volt egyszerű feladat, hiszen az 1617-18-as esztendőkben három szultán is trónra lépett Konstantinápolyban; a fejedelem ügyeskedései végül odáig vezettek, hogy Erdély garanciát nyert arra, hogy a törökök nem fogják hátba támadni hűbéresüket. Bethlen Gábornak ennyi épp elegendő volt, így, miután megegyezett a csehekkel, 1619 augusztusában megindult a királyi Magyarország elfoglalására, miközben ottani legfőbb támogatója, I. Rákóczi György későbbi fejedelem (ur. 1630-1648) Erdély hűségére térítette Kassát.

A város bevételét követően a Felvidék nemessége tömegesen csatlakozott Bethlen Gáborhoz, miközben Dóczy főkapitány erdélyi fogságba került, II. Ferdinánd másik jelentős támogatója, Homonnai Drugeth György pedig kiszorult az országból. Kassa elfoglalása után a fejedelmi hadak szélsebesen nyomultak előre nyugat felé, így október végére már az országgyűlésnek otthont adó Pozsony városa és a Szent Korona is Bethlen Gábor birtokába került, aki előtt Thurn grófék egy időre a cseh trón elfoglalásának a lehetőségét is felvillantották. Az ősz végén a jelentős létszámbeli fölényt élvező protestáns szövetségesek már Bécs ostromára készültek, ekkor azonban a kozák segédhadakat gyűjtő Homonnai Drugeth György váratlanul visszatért Lengyelországból, és győzelmet aratott Bethlen hátországában.

Az utánpótlási vonalait féltő fejedelem a hírre azonnal felfüggesztette a császárváros megtámadásának előkészületeit, és seregei egy részét az ellenség kiűzésére küldte. Így érkezett el 1619–20 fordulója, amikor az országgyűlés – a protestáns párt felülkerekedésének eredményeként – úgy döntött, hogy Bethlen Gábort Magyarország fejedelmének választja. A beiktatás, amihez a Porta is áldását adta, 1620. január 8-án történt meg, a „Gábor királyként” is emlegetett uralkodó azonban soha nem tette fejére a Szent Koronát, holott az augusztusi besztercebányai országgyűlés után ettől már semmilyen akadály nem választotta el.

Felmerül a kérdés: mivel magyarázható Bethlen Gábor tartózkodása? Az 1620. év későbbi eseményei, a novemberben bekövetkező fehérhegyi vereség és a cseh felkelés összeomlása racionális érveket szolgáltatnának ehhez a döntéshez, az év korábbi szakaszában azonban a hadi helyzet önmagában még nem adott volna okot a Szent Korona visszautasítására. Bethlent nem is a harctéri eredmények, hanem a belpolitikai tapasztalatok befolyásolták, hiszen annak ellenére, hogy a rendek 1619–20 során nem sok segítséget nyújtottak a fejedelem számára, – az új uralkodónak szánt hitlevélben – a koronázásért igencsak magas árat szabtak volna.

A trón elfoglalásával Bethlen erdélyi fejedelemségét illetően is hazárdjátékba kezdett volna, ráadásul Magyarországot is komoly veszélynek tette volna ki, hiszen a Porta a Habsburgok felett aratott döntő győzelmet hazánk erőteljesebb alávetésére, az új uralkodó mozgásterének csökkentésére használta volna fel. Miként 1606-ban Bocskai István, úgy 1620-ban Bethlen Gábor is felismerte ezt a fenyegetést, és a hatalom csábításán felülemelkedve nem kért többet a választott királyi címnél, lehetőségeit pedig később úgy kamatoztatta, hogy 1621. december 31-én, Nikolsburgban előnyös békét kötött Ferdinánddal Magyarország javára.