2017. december 11.

1642. december 4. | Richelieu bíboros halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Adj nekem hat sort a legbecsületesebb embertől, és én okot találok rá, hogy felköttessem.” (Richelieu bíboros)

1642. december 4-én hunyt el Armand Jean du Plessis de Richelieu bíboros, XIII. Lajos francia király (ur. 1610-1643) államminisztere. Richelieu majdnem két évtizeden keresztül volt meghatározó alakja Franciaország politikájának; intézkedései a belügyekben a központosítást és az uralkodói hatalom megerősítését szolgálták, míg a bíboros a külügyek terén megteremtette a lehetőséget a harmincéves háború sikeres befejezéséhez és a Habsburg hegemónia megtöréséhez.

Az 1585-ös születésű politikus Poitou-ból, egy kisnemesi famíliából származott, melyet éppen Richelieu édesapja emelt fel azáltal, hogy III. Henrik (ur. 1574-1589) szolgálatában marsalli rangot nyert, illetve megszerezte családjának Lucon püspökségének jövedelmeit. A későbbi bíboros 5 esztendős korában aztán a családfő elhunyt, ennek következtében pedig a família nehéz anyagi helyzetbe került. A csőd elől egyetlen menekülési lehetőség nyílt, nevezetesen, hogy a du Plessis família harmadik fiúgyermeke, Armand papi pályára lépjen, majd 22 esztendősen elfoglalja a luconi püspöki széket. Richelieu a következő években jó barátságot kötött Francois Leclerc du Tremblay-jel, azaz József atyával, a „szürke eminenciással”, aki a politika terén tanítómestere lett. A fiatal klerikus karrierje 1614-ben ívelt fel, ebben az évben ugyanis Poitou tartomány delegálta őt az általános rendi gyűlésbe, ahol az első rend szóvivőjévé választották, és a diéta egyik vezéralakjává nőtt.

Richelieu sikerei nyomán Párizsban „ragadt”, mivel Ausztriai Anna, XIII. Lajos felesége szolgálatába fogadta őt, a királyné kegyencének, Concino Concininek köszönhetően pedig a püspök hamarosan külügyminiszteri pozícióba emelkedett. A politikus pályája aztán 1617-ben váratlanul megtört, ugyanis Concini – Charles de Luynes intrikái nyomán – előbb hatalmát, majd életét is elvesztette, az ő bukása után pedig védencére sem sok jó várt. XIII. Lajos hamarosan Avignonba száműzte Richelieu-t, ám 1619-ben mégis visszahívta őt Párizsba, hogy a kiterjedt kapcsolatokkal bíró püspök közvetítsen a király és ellene szervezkedő édesanyja, Medici Mária mellett.

Miután 1621-ben de Luynes, XIII. Lajos kegyence elhunyt, Richelieu előtt megnyílt az út a felemelkedéshez, így a férfi egy év múlva bíborosi, 1624-ben pedig főminiszteri kinevezést nyert; pozícióját 18 esztendeig tartotta meg, ez az időszak pedig meghatározónak bizonyult a kora újkori Franciaország fejlődése szempontjából. A belpolitika terén Richelieu legfőbb célja az uralkodói hatalom megszilárdítása és a központosítás volt, aminek következtében a nemesség körében idővel általános ellenszenv övezte őt. A bíboros centralizációs politikájának legfontosabb eleme a Franciaország védelme szempontjából felesleges várak és erődök leromboltatása – és a connétable méltóság megszüntetése – volt, amivel Richelieu a nagybirtokosok katonai hatalmát is megsemmisítette.

Az államminiszter azonban nem csak rombolni tudott, hivatalnokrendszerének kiépítésével hatékonyabbá tette az államapparátust, adóreformjainak – a sóadó és a földadó bevezetésének – köszönhetően pedig növelte a királyság bevételeit, ezáltal finanszírozni tudta nagyívű külpolitikáját. Richelieu bíboros mind vallási okokból, mind az állam központosítása szempontjából következetesen szembeszállt a protestáns hugenottákkal, La Rochelle erődjét például keserves ostrom árán szerezte meg tőlük – 1628-ban –, később azonban csak külön politikai jogaiktól fosztotta meg őket, a nantes-i ediktumot nem vonta vissza.

Richelieu gyakorlatias gondolkodását leginkább külpolitikájában követhetjük nyomon, tárgyalópartnereivel szemben ugyanis sohasem az egyházat, hanem Franciaország érdekeit képviselte. Bár 1627 során I. Károly (ur. 1625-1648) Angliájával még vallási alapon – La Rochelle ostroma kapcsán – került ellentétbe, a kor általános európai konfliktusában, a harmincéves háborúban sokkal fontosabbnak tartotta a Habsburg hegemónia megtörését, mint a katolicizmus pozícióinak támogatását. A három évtizedig tartó küzdelem során Richelieu legfőbb célja az volt, hogy elkerülje Franciaország hadba lépését, a bíboros pedig kellő diplomáciai talentummal rendelkezett ahhoz, hogy pusztán tárgyalásos úton mozgassa a háború szálait. Erre a stratégiára már 1624-ből találhatunk példát, ekkor ugyanis a miniszter – bíborosi kalapja dacára – egy protestáns svájci kantont támogatott Spanyolország ellenében.

Richelieu a későbbi évek során komoly összegekkel segítette Ernst von Mansfeld német hadvezért, 1629-ben pedig ugyanilyen módon bírta rá II. Gusztáv Adolf svéd királyt (ur. 1611-1632) is a hadba lépésre. Franciaország a bíborosnak köszönhetően 1635-ig puskalövés nélkül érvényesítette akaratát a harmincéves háborúban, miután azonban a svédek Nördlingennél vereséget szenvedtek II. Ferdinánd császártól (ur. 1619-1637), Párizs kénytelen volt véráldozatot is vállalni a sikerért. A Német-Római Császárság és Spanyolország ellen vívott kétfrontos háborúban a franciák kezdetben számos vereséget szenvedtek, 1648-ra – illetve a spanyolok ellen 1659-ig – azonban sikerült szétzúzniuk a királyságot fojtogató Habsburg gyűrűt. Richelieu külpolitikai tevékenysége nem csak azért volt fontos, mert a zseniális államférfi megalapozta a „diplomácia becsületét”, hanem azért is, mert Franciaország oldalválasztása nyomán a konfliktus az addigi vallási jelleg helyett nemzeti-dinasztikus színezetet kapott.

Richelieu bel- és külpolitikai sikereinek ugyanakkor volt egy komoly árnyoldala is, nevezetesen, hogy a francia nép jelentős része leírhatatlan módon gyűlölte őt: kormányzása 18 esztendeje alatt számos nemesi összeesküvést szerveztek megbuktatására – a legjelentősebb az 1630. évi volt –, a Habsburgok elleni hadba lépés után pedig adói hatására parasztfelkelések robbantak ki, melyeket könyörtelen módon vert le. Az 1642. december 4-én elhunyt bíboros az általános ellenszenv következtében teljhatalmú, könyörtelen zsarnokként maradt meg a köztudatban, az őt középpontba állító regény- és filmadaptációk – melyek közül a legjelentősebb az idősebbik Dumas A három testőr című műve volt – pedig ezt a hamis képet erősítették meg.

A Richelieu-ről alkotott „közismert kép” ugyanakkor igen távol áll a valóságtól, hiszen a politikus az ellene végrehajtott 1630. évi puccs után egyedül XIII. Lajos kegyéből maradhatott a hatalomban; a király egyébként szintén nem szívelte a bíborost, de elég belátással rendelkezett ahhoz, hogy meglássa minisztere érdemeit. Lajos bölcsessége nyomán Armand Jean du Plessis bíboros 18 év alatt lerakhatta a Napkirály abszolutista birodalmának alapjait, kijelölte a 17-18. századi expanzió irányát, bőkezű mecénásként pedig – többek között az Académie Francais megalapításával – Franciaország későbbi kulturális virágzásában is oroszlánrészt vállalt.

Az 1642. december 4-én elhunyt Richelieu végrendeletében Jules Mazarin bíborost jelölte ki utódjának, aki a későbbi évtizedekben minden szempontból az ő politikáját folytatta.