A török Barcsay Ákosnak ajánlja fel az erdélyi fejedelemséget

Szerző: Tarján M. Tamás

„Fejedelemségünknek erővel való reánk adása és kéntelen felvétele mint lett?”
(Barcsay Ákos)

1658. szeptember 14-én ajánlotta fel Köprülü Mehmed nagyvezír az erdélyi fejedelmi széket Barcsay Ákos (ur. 1658-1660) számára, aki két évig tartó országlása alatt hiába igyekezett megóvni országát az oszmánok pusztító haragjától.

Az erdélyi aranykort szó szerint elhamvasztó konfliktust II. Rákóczi György (ur. 1648-1660) felelőtlen politikája idézte elő, aki a Lengyel Királyság zűrzavaros viszonyait látva – svéd szövetségben – 1657-ben hadat üzent északi szomszédjának. Rákóczi hadjárata ígéretesen indult, ugyanis az erdélyi seregek előbb Krakkót, majd Varsót is hatalmukba kerítették, a svéd, kozák és román szövetségesek visszavonulása, illetőleg a lengyel lakosság állandó zaklatásai miatt azonban a fejedelem júliusban békekötésre kényszerült. A helyzetet súlyosbította, hogy 1657 tavaszán a Porta szigorúan eltiltotta Rákóczit a lengyelországi beavatkozástól, ám az uralkodó egyszerűen semmibe vette a parancsot; emiatt később sokan illették őt bírálattal, de döntése mellett szólt az a körülmény, hogy a korábbi évtizedekben a konstantinápolyi udvarban kaotikus állapotok uralkodtak, aminek eredményeként az oszmán vazallusok mozgástere jelentősen megnőtt. Rákóczi György tehát joggal gondolhatta úgy, hogy érdemes kockáztatnia, ám rajtavesztett döntésén, ugyanis az új nagyvezír, Köprülü Mehmed felszámolta a káoszt, és elég hatalomra tett szert ahhoz, hogy megbüntesse az engedetlen fejedelmet.

A Porta először a tatárokat mozgósította Rákóczi ellen, akik július végén bekerítették, majd a Krímbe hurcolták az erdélyi sereget. Az uralkodó megmenekült ugyan a hadifogságtól, katasztrofális veresége azonban megrendítette tekintélyét, és a török bosszújától rettegő rendek 1657 novemberében leváltották őt tisztségéből. Az új fejedelem Rhédey Ferenc (ur. 1657-1658) lett, aki két hónapon belül lemondott hivataláról Rákóczi javára, a Porta azonban mindenképp ragaszkodott ahhoz, hogy engedetlen vazallusa ne térhessen vissza székébe. Miután II. Rákóczi György – meglehetősen felelőtlen módon – ugyanilyen görcsösen ragaszkodott hatalmához, 1658 tavaszán Köprülü Mehmed nagyvezír és Szejdi Ahmed budai pasa támadást indított Erdély ellen, ezzel egy időben pedig a tatárok is végigdúlták a fejedelemséget. Rákóczi őrültségszámba menő makacsságának következményeként az oszmán csapatok felperzselték az országot, szeptemberre pedig Jenő vára is a nagyvezír kezére került.

Az erdélyi politikusok mindeközben bénultan figyelték, ahogy a vakmerő fejedelem – gyakorlatilag ütőképes hadsereg nélkül – halálos veszedelembe sodorja az országot; végül az udvar egyik legtehetségesebb diplomatája, a lengyel hadjárat alatt kormányzóként tevékenykedő Barcsay Ákos vállalkozott az egyetlen ésszerű lépésre, és szeptember 14-én megjelent Köprülü Mehmed táborában. Barcsay – az országgyűlés elnökeként – már korábban is felbukkant a potenciális uralkodójelöltek között, alacsony származása miatt azonban 1657 őszén nem őt, hanem Rhédey Ferencet ültették a fejedelmi székbe. 1658. szeptember 14-i látogatása idején a korábbi kormányzónak már évi 40 000 arany adóval, 500 000 tallérnyi hadisarccal, illetőleg Lugos és Karánsebes várával kellett „fizetnie” a szultáni fermánért.

A nagyvezír táborában megkötött alku miatt Barcsay Ákost többen is árulónak tartották, és féktelen hatalomvággyal vádolták, e súlyos feltételek mellett azonban az új fejedelemnek sikerült elérnie, hogy a Porta kivonja csapatait az országból. Más kérdés, hogy Erdély végül ezen az áron sem kerülte el a katasztrófát, ezért azonban nem Barcsay, hanem II. Rákóczi György volt a felelős, aki 1659 tavaszán újabb lázadást robbantott ki a Partiumban, majd – Szejdi Ahmed ismételt közbeavatkozása ellenére – az év végére Szeben várába szorította riválisát. 1660 nyarán aztán Köprülü Mehmed nagyvezír elveszítette türelmét, és személyesen ment „rendet tenni” Erdélybe, Rákóczi azonban már a főerők érkezése előtt, májusban döntő vereséget szenvedett a budai pasától a szászfenesi csatában. A lázadó fejedelem halála ellenére a nagyvezír fogságba vetette Barcsait, majd parancsot adott az 1658 őszén kivetett hadisarc és az elmaradt adók azonnali behajtására.

Mindeközben a tatár hadak másodszor is felperzselték Erdélyt, az oszmán főerők pedig ostrom alá vették Váradot. A fogoly uralkodó abban reménykedett, hogy a törökök által követelt pénzösszeg átadását követően Köprülü Mehmed és Ali temesvári pasa majd az ő fegyvereseire bízza a Kőrös-parti erősséget, ám hamarosan csalódnia kellett, ugyanis a város eleste után a nagyvezír egy új vilajetet szervezett Várad körül. Az 1657-ben kezdődő konfliktus eredményeként tehát megsemmisült az aranykorát élő Erdély javainak jelentős része, ráadásul török kézre kerültek a fejedelemség gazdasági és stratégiai szempontból kiemelkedően fontos területei. A nyomorúságos állapotokért – meglehetősen igaztalan módon – alattvalói elsősorban Barcsayt tartották felelősnek, aki ezzel egy időben – Rákóczival szemben mutatott tehetetlensége miatt – a Porta támogatását is elveszítette.

Barcsay Ákos kegyvesztettségét látva az évekig tatár fogságban sínylődő erdélyi sereg egykori vezére, Kemény János (ur. 1660-1661) hamarosan kinyilvánította igényét a fejedelmi címre, melyet a korábbi Rákóczi-hívek támogatásának köszönhetően az esztendő végéig meg is szerzett. Barcsay, aki ekkorra már belefáradt a kormányzás terheibe és az őt ért jogtalan vádakba, több vesztes ütközet után, 1660. december 31-én lemondott székéről, végzetét azonban később így sem kerülhette el. Kemény – aki tudtán kívül maga is a Habsburg diplomácia játékszerévé lett – sohasem tudott szabadulni a gyanútól, hogy elődje valamilyen módon a vesztére tör majd, ezért 1661 tavaszán elfogatta Barcsayt, aki júliusban gyanús körülmények között életét vesztette. Jóllehet, a férfi halálának körülményeiről nincsenek pontos információink, Kemény János sohasem tudta lemosni magáról a vádat, hogy ő gyilkoltatta meg a fejedelmet; mint ismeretes, néhány hónappal ezután, Nagyszőlősnél ő is elesett a török elleni harcban, amit a közvélemény az isteni igazságszolgáltatás megnyilvánulásaként értékelt.