2017. november 20.

1660. május 25. | A Stuartok ismét Anglia földjére lépnek

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mindig is csodáltam a bátorságot – de imitálni sohasem tudtam.”
(II. Károly angol király)

1660. május 25-én, 11 évvel édesapja kivégzése után szállt partra Dovernél Stuart Károly angol trónörökös (királyként ur. 1660-1685) azzal a szándékkal, hogy visszaállítsa a monarchiát és visszaszerezze családja koronáit. A 30 esztendős uralkodó hazatérésével, majd londoni bevonulásával kezdetét vette a restauráció folyamata, ami Nagy-Britannia államformáját napjainkig meghatározta, a Stuart-dinasztia számára viszont már kevésbé bizonyult sikeresnek.

A Stuartok brit-szigeteki uralmát restauráló uralkodó 1630-ban, I. Károly angol király (ur. 1625-1649) legidősebb fiaként látta meg a napvilágot a londoni St. James Palace-ben. A trónörökös 8 esztendősen nyerte el a Wales hercege címet, és még gyermek volt, amikor édesapja polgárháborúba keveredett a londoni parlament és a puritán vallási irányzatok erőivel. Károly már 12 esztendősen részt vett a király oldalán az edgehilli csatában, 1645-től pedig önálló seregtestet irányíthatott, mely a sziget délnyugati csücskében, Cornwall területén állomásozott. Miután Cromwell Naseby melletti győzelmével a háborús mérleg egyértelműen a parlament oldalára billent, Károly herceg elhagyta Angliát, és előbb a Scilly-szigeteken, majd Jerseyn, utóbb pedig unokatestvére, a gyermek XIV. Lajos (ur. 1643-1715) párizsi udvarában keresett menedéket.

Miután Franciaországban nem tudott segítséget szerezni a szigetországi polgárháború megfordításához, Stuart Károly 1648-ban Hágába tette át székhelyét, a Hollandiában felszerelt inváziós sereg azonban már csak azután érte el Skóciát, hogy Prestonnál a királypártiak döntő vereséget szenvedtek.A fiatal trónörökös ugyancsak hiába próbálta megmenteni édesapját, mivel a parlamentiek 1649 januárjában lefejeztették I. Károlyt, majd létrehozták a Commonwealth-t, vagyis a rövid életű köztársaságot, melyet Oliver Cromwell kvázi diktátorként kormányzott. Károly herceg igyekezett kihasználni a fiatal állam kezdeti nehézségeit, és 1650-ben a Stuartok „ősi fészkébe”, Skóciába utazott, ám az episzkopális és presbiteriánus felekezetek ellentétét őt sem bírta lecsillapítani, miután pedig Worcesternél vereséget szenvedett a New Model Armytól, menekülnie kellett a szigetről. A következő években Károly politikai és anyagi szempontból is siralmas helyzetbe került, ugyanis Franciaország és Hollandia idővel Cromwellhez közeledett, így a trónörökös jobb híján a Spanyol-Németalföldön keresett menedéket.

Angliában Oliver Cromwell 1658-ban bekövetkező haláláig a Commonwealth rendszere látszólag olajozottan működött – bár a lordprotektor bizonytalansága, a hatalomhoz fűződő ambivalens viszonya hozzájárult a köztársasági államforma ideiglenességéhez –, a kijelölt utód, Richard Cromwell azonban egy év után elvesztette pozícióját, mivel sem a politikában, sem a hadseregben nem rendelkezett elegendő befolyással. A második lordprotektor lemondatása után, 1659 májusában Londonban visszaállították a „csonka parlamentet”, majd a következő hónapokban Charles Fleetwood és John Lambert tábornok kezdeményezésére számos biztonsági-, illetve államtanácsot alakítottak, melyek több-kevesebb sikerrel próbáltak úrrá lenni a zűrzavar felett.

A köztársaság ekkor valójában már végóráit élte, II. Károly azonban nem az 1659 augusztusában kirobbanó royalista felkelésnek, vagy esetleg egy merész partraszállási kísérletnek, hanem George Monck tábornoknak, Skócia kormányzójának köszönhette visszatérését. Történt ugyanis, hogy a londoni biztonsági tanács 1659 őszén északra küldte Lambertet azzal az utasítással, hogy szép szóval, vagy erővel nyerje el Monck lojalitását, a tábornok azonban egy végzetesen demoralizált sereggel indult útnak, mely rövid időn belül szétszéledt. A katona lényegében egyedül tért vissza Londonba, a skóciai kormányzó pedig ellenállás nélkül foglalhatta el a fővárost; a sors iróniája, hogy ezzel úgy került döntéshozói pozícióba, hogy fogalma sem volt arról, mit akar.

A tanácstalanságon Monck azzal igyekezett változtatni, hogy visszavonta Thomas Pride ezredes 1648. évi intézkedését, és újra összehívta a hosszú parlamentet, mely több hónapos töprengés után az egyetlen reálisnak tűnő lehetőség, a monarchia visszaállítása mellett döntött. A kompromisszumnak persze súlyos ára volt, amit Károly az 1660 áprilisában kiadott bredai nyilatkozatban „fizetett meg.” Ebben a dokumentumban a trónörökös többek között az általános amnesztiára, az 1649 után kialakult tulajdonviszonyok elismerésére, a vallási toleranciára és a hadsereg elmaradott zsoldjának kifizetésére is ígéretet tett.

A nyilatkozat kiadása után, 1660. május 25-én Stuart Károly partra szállt Dover városa mellett, május 29-én, 30. születésnapján pedig nagy pompával vonult be fővárosába. Tizenegy esztendőnyi átmeneti időszak után – melyet a brit történetírás később interregnumnak nevezett – helyreállt a monarchia, illetőleg restaurálták a Stuart-ház uralmát; ez a folyamat természetesen Skóciában, Írországban és a tengerentúli területeken is végbement, így valójában több évet vett igénybe.

Felmerül persze a kérdés, hogy II. Károly a hatalom birtokában vajon milyen mértékben ragaszkodott a Bredában tett ígéretek megtartásához? Az olvasót bizonyára nem lepi meg a válasz, hogy csupán annyira, amennyire a politikai viszonyok erre rászorították – a kényszer azonban kezdetben elég erős volt. Nyilatkozata és az 1660. évi Indemnity and Oblivion Act – vagyis Jóvátételi és feledési törvény – értelmében Károly amnesztiát hirdetett az interregnum időszakának prominens politikusai és tábornokai számára, a „királygyilkosokon”, azaz I. Károly egykori bíráin azonban kíméletlenül bosszút állt. A restauráció idején még 31-en éltek azok közül, akik az uralkodó édesapját annak idején vérpadra küldték; közülük az 1660-as év folyamán 12 főt ítéltek halálra, akik nagyrészt akasztással és felnégyeléssel bűnhődtek. II. Károly utasítására 1661 elején Oliver Cromwell, Henry Ireton, Thomas Pride és John Bradshaw holttestét is exhumálták, és Tyburnben akasztották fel őket.

Bár a király az amnesztia tekintetében nem szegte meg ígéretét, a birtokok és címek esetében később igyekezett annullálni Cromwell adományait, miközben a hazatérő emigránsokból új elitet próbált teremteni maga köré. Tény és való, hogy a Stuart-restauráció és II. Károly 25 esztendős uralkodása bővelkedett hibákban, e folyamatnak azonban voltak kiemelkedő pontjai is, mint a vallásügyi rendezés, vagy a szellemi életre gyakorolt puritán nyomás megszüntetése. Az 1660 májusában kezdődő restauráció egy új korszakot nyitott Anglia és a Brit-szigetek történetében, melynek fejlődési ívét még a Stuartok 1688. évi bukása sem törte meg.