2017. december 11.

1664. augusztus 10. | A vasvári béke

Szerző: Tarján M. Tamás

„Jól tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni.”
(I. Lipót magyar király)

1664. augusztus 10-én kötötték meg I. Lipót magyar király (ur. 1657-1705) és IV. Mehmed oszmán szultán (ur. 1648-1687) követei az 1663–64. évi Habsburg-török háborút lezáró vasvári békeszerződést, melyben a győztes fél indokolatlanul enyhe feltételeket szabott a Portának.

Annak ellenére, hogy Bécs az 1660-as évek elejétől fogva szinte a törökök összes követelését teljesítette a béke megőrzése érdekében – így például tétlenül figyelte Erdély egyik legfőbb védőbástyájának, Váradnak az elestét –, a Köprülü Ahmed nagyvezír alatt új virágkorát élő Oszmán Birodalom 1663-ban felrúgta a korábbi egyezményeket, és hadat üzent a Habsburgoknak. I. Lipótot, de legfőképpen Magyarországot készületlenül érte a támadás, így a nagyvezír által személyesen vezetett hadjárat első évében Érsekújvár török kézre jutott, ezzel pedig közvetett módon Bécs városa is komoly veszélybe került. A Habsburg Birodalom kétségbeejtő helyzetéről talán az tanúskodik a leghívebben, hogy a német birodalmi rendek és a Rajnai Szövetség mellett még Lipót ősellensége, XIV. Lajos francia király (ur. 1643-1715) is segédcsapatokat küldött Magyarországra a törökök megállítására.

A kezdeti kudarcokat követően aztán Zrínyi Miklós horvát bán 1663–64 telén indított hadjárata új reménnyel töltötte el Európát, ugyanis a költő-hadvezér serege mélyen benyomult a hódoltság területére, és felgyújtotta az eszéki hidat; ez a siker reális esélyt teremtett az Új-Zrínyivár által is szorongatott Kanizsa megvívására, az Udvari Haditanács tétlensége miatt azonban a lehetőség elúszott, és a háború újabb fordulatot vett. A Zrínyi után kinevezett új császári főparancsnok, Raimondo Montecuccoli tétlenül nézte végig, ahogy Köprülü Ahmed hadai lerombolják Új-Zrínyivárt, majd kénytelen volt visszavonulni a Rábáig, hiszen ő rendelkezett az egyetlen ütőképes keresztény sereg felett. Montecuccoli rengetegszer bírált óvatossága ellenére 1664. augusztus 1-jén, Szentgotthárd mellett döntő ütközetre került sor a felek között, mely során a császári generális jelentős győzelmet aratott a nagyvezír ellen. Kilenc nappal a diadal után Simon Reninger császári követ I. Lipót megbízásából Vasváron békét kötött IV. Mehmed szultán delegációjával.

A szentgotthárdi diadalt követő kedvezőtlen fordulatért az utókor részben Montecuccolit kiáltotta ki felelősnek, mondván, a császári tábornok elmulasztotta Köprülü Ahmed üldözését és a siker teljes kiaknázását. Túl azon, hogy a győztes keresztény hadak az utánpótlásnak és a megfelelő hídépítő eszközöknek egyaránt híján voltak, azt is a sokat bírált hadvezér védelmére kell hoznunk, hogy a békekötés előkészületeiről nem lehetett tudomása. A hazai közvélemény érthető módon hatalmas csalódással fogadta a háború gyors befejezését, később pedig elterjedt az a népszerű összeesküvés-elmélet, hogy a Habsburgok ily módon akarták kivéreztetni a „rebellis magyarokat.” Lipót bécsi tanácsadói egyébként tartottak attól, hogy a felszabaduló Magyarország – Bourbon támogatással – megpróbál majd elszakadni a dinasztiától, ez a félelem azonban elsősorban a Franciaország elleni politikát befolyásolta.

A vasvári béke gyors megkötésében éppen az a törekvés játszotta a főszerepet, hogy a Habsburgok minél hamarabb a nyugat-európai hegemóniáért vívott küzdelemre fordíthassák figyelmüket, a hátország biztonságáért cserében pedig – akárcsak a korábbi évtizedekben – rendkívül nagylelkűnek bizonyultak. Ezzel magyarázható, hogy Lipót a szerződésben lemondott a török kézre került erődökről, így nem csak az 1660-ban elesett Váradot, de még Nógrádot, illetve Érsekújvárt sem sikerült visszafoglalni, vagyis a királyi Magyarország csupán az Erdélytől visszacsatolt Szabolcs és Szatmár vármegyék területével gazdagodott. A békeegyezmény emellett arról is rendelkezett, hogy Új-Zrínyivár helyén nem épülhet új erődítmény, Érsekújvár helyett viszont a Vág vonalán a Habsburgok újabb erősséget emelhettek.

A Vasváron megkötött szerződés Erdély sorsát is megpecsételte, hiszen a császár-király elismerte Apafi Mihály (ur. 1661-1690) fejedelemségét és a későbbi szabad uralkodóválasztás jogát, ám a Porta kezén hagyta az 1663–64 során elfoglalt partiumi erősségeket, és a számos vitát kiváltó Székelyhíd várának lerombolásába is beleegyezett. Ezenfelül Lipót arra is kötelezte magát, hogy négy hónapon belül 200 000 arany értékű ajándékot küld IV. Mehmed számára, amit a szultánnak „illően” viszonoznia kellett.

Az 1664. augusztus 10-én megkötött vasvári béke tehát joggal keltett csalódást az ország felszabadításában reménykedő magyar nemességben, és a rendek később megalapozottan értékelték úgy a szerződés aláírását, hogy a Porta még győzelem esetén sem számíthatott volna kedvezőbb feltételekre. Magyarországgal ellentétben viszont a Habsburgok komoly előnyöket szereztek e botrányos kompromisszummal, hiszen az megszüntette a török támadást kiváltó konfliktusforrásokat, és 20 esztendőre nyugalmat ígért a keleti végeken.

Másfelől a vasvári béke súlyos presztízsveszteséget és komoly problémákat is hozott a bécsi udvar számára: nem véletlen, hogy Lipót csak szeptember végén hozta szövetségesei tudomására, hogy időközben megállapodott a Portával. Ekkor vélhetően már kezdetét vette a Habsburgokból kiábrándult magyar arisztokraták szervezkedése, melynek irányítását Zrínyi Miklós tragikus halála után Wesselényi Ferenc nádor örökölte meg.