2017. július 26.

1664. augusztus 1. | A szentgotthárdi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

1664. augusztus 1-jén vívták meg a Montecuccoli tábornok által vezetett keresztény seregek és Köprülü Ahmed nagyvezír oszmán hadai a szentgotthárdi ütközetet. A magyarországi török háborúk során ez volt az első jelentős nyílt ütközet, melyben az európaiak győzelmet arattak a törökök ellen.

A reformjairól nevezetes Köprülü-család felemelkedésének következtében a janicsárlázadások során fokozatosan lehanyatló Oszmán Birodalom a 17. század második felében váratlanul ismét erőre kapott, és újabb hódításokba kezdett Európában, illetve Magyarországon is. A Porta erősödését jelezte, hogy miután II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (ur. 1648-1660) a Porta engedélye nélkül háborúzott Lengyelországban, az oszmán és tatár seregek 1658 után teljesen feldúlták a keleti tartományt, 1660-ban pedig elfoglalták Váradot, a térség egyik legjelentősebb erődjét is.

IV. Mehmed szultán (ur. 1648-1687) és a Köprülük a sikereken felbuzdulva 1663 tavaszán – a Zrínyi Miklós horvát bán által építtetett Zrínyiújvár ürügyén – hadat üzentek Bécsnek is. A budai pasa még 1663 során elfoglalta Érsekújvárt, a portyázó törökök pedig egészen Morvaországig vezették portyáikat. I. Lipót (ur. 1657-1705) egymagában nem birkózott volna meg a török veszéllyel, de szerencséjére az oszmán hadüzenetet követően a Rajnai Szövetség, a német-római birodalmi rendek, a német fejedelmek, sőt, még – legnagyobb ellensége – XIV. Lajos francia király (ur. 1643-1715) is segítő kezet nyújtottak a Habsburgoknak.

1663–64 során a Raimondo Montecuccoli vezette erők Bécs védelmére rendezkedtek be, Zrínyi pedig – Wolfgang Julius von Hohenlohe német tábornok támogatásával – 1664 januárjában megindította híres téli hadjáratát, mely során számos dél-dunántúli várat elfoglalt, illetve felégette a török utánpótlás szempontjából kulcsfontosságú eszéki hidat. Zrínyi ezt követően Kanizsa ostromába fogott, de a várvívás elhúzódott, közben pedig Köprülü Ahmed nagyvezír új hidat épített a Dráván, és főseregével megindult nyugat felé. A horvát bán az érkező túlerő miatt végül feladta az ostromot, kudarca eredményeként pedig a Haditanács Montecuccolit nevezte ki a háború főparancsnokának. Mivel a császáriak – szinte minden európai nációból álló – serege létszámban legalább két-háromszor alulmaradt az oszmánokkal szemben, a tábornok folyamatosan észak felé húzódott, így Köprülü Ahmed könnyűszerrel elpusztíthatta Zrínyiújvárt.

Bár az utókor számos bírálattal illette a hadvezért halogatása miatt, szorult helyzetében Montecuccoli elsősorban Bécs és az osztrák területek megóvására kellett ügyeljen, egy támadással a birodalmat védő egyetlen ütőképes haderőt tette volna kockára. Az oszmánok így zavartalanul nyomulhattak észak felé. Köprülü Ahmed célja a Rábán való átkelés volt, amit július 26-án csapatainak egy része már Körmendnél is megkísérelt, ám Wesselényi Ferenc – Montecuccoli segítségével – visszaverte a kísérletet. A nagyvezír 100 000 fős serege élén úgy határozott, a Rábánál mindent egy lapra tesz fel, ezért július utolsó napjaiban Szentgotthárdhoz vonult, ahol a folyó bal partján felsorakozva várta őt a keresztények körülbelül 28 000 fős hadereje.

A hadjárat körülményei ekkorra már mindkét hadvezért rákényszerítették az ütközetre, főleg azért, mert mind a nagyvezír, mind Montecuccoli seregeinek ellátmánya fogyatkozóban volt. A Rába-parti ütközetet végül a törökök kezdeményezték, akik a környező falvak elpusztítása után, július 31-én a Rába egy hurkánál hídfőt létesítettek, és ott mintegy 12 000 szpáhit dobtak át a folyó túlpartjára. Bár Badeni Vilmos herceg vakmerően kitámadó csapatai jelentős veszteségeket szenvedtek, Hohenlohe és Jean de Coligny-Saligny francia hadvezér egy újabb rohammal befoltozták az állásokon támadt lyukakat. Lotharingiai Károly és Montecuccoli beavatkozásával az oszmánokat végül egészen a hídfőig visszaszorították. A nagyvezír a következő napon katonái nagy részét átküldte a folyón, Montecuccoli pedig – Hohenlohe tanácsára – augusztus 1-jén délután 1 órakor frontális támadást indított a török erők ellen.

A két meggyötört sereg küzdelme végül a keresztények javára dőlt el, miután a török nehézlovasok, a szpáhik az agyagos talajon és a szűk terepen képtelenek voltak eredményesen rohamozni, a janicsárok pedig alulmaradtak a fegyelmezett európai – főleg francia – muskétásokkal szemben. Az öldöklő küzdelem Köprülü Ahmed legértékesebb egységeit gyengítette meg, ami az egész sereg harci kedvét megtörte, ráadásul a török fővezér komoly hibát is vétett. Ahmed meg akarta óvni a janicsárokat a következő roham előkészítéséig, ezért visszavonta őket a folyó partján álló sáncokba; az elit egységek hátrálását azonban a janicsárok mellett küzdő aszabok félreértették, és hamarosan fejvesztett menekülésbe kezdtek.

A nagyvezír parancsát követően az oszmán seregek összezavarodtak, és a kibontakozó keresztény roham elől sokan a híd túloldalán, vagy a folyóban kerestek menedéket. Mivel az előző napok esőzései folytán a Rába vize megáradt, sokan vízbe fulladtak menekülés közben, ráadásul a tolongó katonák alatt a nagyvezír által építtetett fahíd is leszakadt, ami ismét százak – talán ezrek – halálát okozta. Ezzel együtt a támadó sereg vesztesége körülbelül 20 000 fő volt, míg a keresztények – főleg az előző nap balul sikerült hadmozdulatai nyomán – összesen 6000 katonát vesztettek.

Bár a keresztény erők győzelme kétségkívül jelentős volt, a kortársak és az utókor által egyaránt hiányolt ellentámadást Montecuccoli legalább két okból nem indíthatta meg: egyrészt, a győzelem és a hadizsákmány még mindig nem oldotta meg a keresztény erők élelmiszerhiányát, másrészt, a megáradt folyón nem volt lehetséges az átkelés, a hídépítés eszközei pedig hiányoztak a császári hadseregből. Így aztán Montecuccoli – nagyrészt önhibáján kívül – a Szentgotthárd utáni dicséreteket követően, hamarosan megkapta a „halogató” jelzőt, és – mintegy Zrínyi ellentéteként – gyáva, megalkuvó és tehetségtelen hadvezérként maradt meg a köztudatban. Szerencsétlen módon ehhez az udvari politika is hozzájárult: I. Lipót ugyanis, kilenc nappal a győztes csata után, augusztus 10-én váratlanul békét kötött a törökkel, ami a Porta számára igen kedvező feltételeket  biztosított.

A szövetségesek háta mögött született egyezség gyakorlatilag meg nem történtté tette a szentgotthárdi győzelmet, miután az 1663–64 során elfoglalt várak mindegyikét az oszmánok kezén hagyta. Így aztán Montecuccoli és a keresztény koalíció hiába vívta ki a Habsburgok első szárazföldi győzelmét a törökök ellenében, Lipót diplomáciai lépései beárnyékolták a sikereket, és hamarosan udvarellenes összeesküvéseket – például a Wesselényi Ferenc-féle konspirációt – eredményeztek. Magyarország felszabadítására a vasvári béke következtében még több mint két évtizedet kellett várni.