rubicon
back-button Vissza
1673. szeptember 25.

A protestánsok elleni per kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Sok győzelmet vívtam életemben mindenrendű ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, amellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” (Michiel Adriaenszoon de Ruyter holland admirális)

1673. szeptember 25-én, 32 lutheránus és 1 református egyházférfi beidézésével vette kezdetét a protestáns lelkészek elleni hírhedt per, melynek következményeként 93 főt ítéltek előbb halálra, majd börtönbüntetésre, utóbb pedig gályarabságra. A pert vezető Szelepcsényi érsek célja a perrel a katolicizmus egyeduralmának visszaállítása volt, így az ügyészek – koholt vádak alapján, bizonyítékok és rendes vizsgálat nélkül – több száz lelkészt kényszerítettek áttérésre, vagy önkéntes száműzetésbe, a makacskodókra pedig szenvedések sora várt.

A Wesselényi-féle összeesküvés lelepleződését I. Lipót (ur. 1657-1705) arra használta fel, hogy felszámolja a Habsburg centralizációs törekvések útjában álló magyar államiságot: akárcsak a harmincéves háború előestéjén fellázadó cseheknél, a bécsi udvar Magyarország esetében is a „jogeljátszásra” hivatkozott, amikor – Ampringen Gáspár személyében – teljhatalmú kormányzót állított az ország élére. Ampringen 1673 februári kinevezése után – többek között –Szelepcsényi György prímás, Kollonich Lipót kamaraelnök és Forgách Ádám országbíró részvételével felállt egy nyolctagú országtanács, mely – a centralizáció érdekében – a befolyásos arisztokrata családok vagyonának megszerzését és a „rebellió” fő forrásának tartott protestantizmus felszámolását tűzte ki céljául. Az új lendülettel meginduló ellenreformáció egyik legfontosabb állomása az 1673 augusztusában kiadott érseki idézés volt, mely az evangélikus szuperintendensek és a református püspökök mellett számos lelkészt is – összesen 33 főt – a Pozsonyban felállított (vész)törvényszék elé rendelt.

A hírhedt protestáns per 1673. szeptember 25-én vette kezdetét, ennek során pedig a beidézetteket többek között azzal vádolták meg, hogy meggyalázták a katolikus egyházat, tagadták Szűz Mária isteni voltát – utóbbi egyébként a protestáns hitvallás szerves része volt –, illetve, hogy tevékenységük során az uralkodó ellen lázították híveiket, és számos erődöt felajánlottak a törökök számára. Az eljárás koncepciós voltát kiválóan megmutatja, hogy a Pozsonyba rendelt egyházi személyek hosszú ideig azt sem tudták, hogy pontosan mivel vádolják őket, a védekezésre nem kaptak lehetőséget, és az ügyészek a per során a bizonyítással sem fáradtak túl sokat.

Az egyetlen terhelő „bizonyíték” az egész vizsgálat során Vitnyédy István 1669-es – a Wesselényi-féle összeesküvők számára írt – levele volt, melyhez egyfelől a vádlottaknak semmi közük nem volt – csak annyi, hogy ők is protestánsok voltak –, másfelől pedig az az 1670-es királyi amnesztiával érvényét is vesztette. Mindennek dacára Szelepcsényi és a vizsgálóbírók az első pillanattól kezdve arra törekedtek, hogy beismerő vallomást csikarjanak ki foglyaikból, sikereiken felbuzdulva pedig később már a látszatra sem adtak. Az esztergomi érsek 1674 januárjában újabb idézést tett közzé, mely gyakorlatilag válogatás nélkül Pozsonyba rendelte az összes protestáns papot és tanítót, nem csak a királyi Magyarország, hanem a török Hódoltság területéről is. Megtehette, hiszen az oszmánoknak kedvező 1664-es vasvári béke megkötése óta Bécs és a Porta viszonya kifejezetten pozitív volt, így aztán a koncepciós eljárás elől török földre menekült prédikátorok gyakran még a Habsburg Birodalom határain kívül sem úszták meg a felelősségre vonást. A per jogi megalapozatlanságát az is mutatja, hogy a „második körben” beidézett mintegy 300 egyházi személynek hosszú ideig még a nevét sem ismerték. A kiküldött legátusok és szolgabírók pusztán az alapján hurcolták őket a vádlottak padjára, hogy a lutheránus vagy az evangélikus hitet terjesztették.

1674 áprilisában aztán a pozsonyi vésztörvényszék az összes perbe fogott lelkészt és tanítót fő- és jószágvesztésre ítélte, a biztos halál elől pedig csak az jelentett menekvést, ha a prédikátorok áttértek a katolikus vallásra, megfogadták, hogy a királyi hatalom hűséges támogatói lesznek, illetve, ha hajlandóak voltak száműzetésbe vonulni a birodalom határain kívülre. A több mint 300 vádlott nagy része később aláírta a térítvény valamelyik pontját, ám így is maradtak 93-an, akik a halálbüntetés dacára kitartottak hitükben. Az érsek eljárása ugyanakkor olyannyira botrányos volt, hogy a várható vérontásnak maga Ampringen Gáspár szabott gátat, akinek kérésére Lipót később örökös várfogságra „enyhítette” a pozsonyi vésztörvényszék ítéletét.

1674 májusában így a 93 prédikátort Kapuvár, Vasvár és Lipótvár börtöneibe zárták, ahol az állandó szenvedés és lelki terror hatására sokan megtörtek, és hajlandóak voltak elfogadni a királyi „ajánlat” valamelyik pontját. A foglyok maradékára 1675 elején újabb kínok vártak, ugyanis Szelepcsényi és Kollonich ekkor úgy döntöttek, végleg megszabadulnak a protestánsok jelentette tehertől, és – Nápolyban, illetve az adriai Buccari városában – fejenként 50 koronáért gályarabságba adták őket.

Azok, akik olyan szerencsések voltak, hogy túlélték az embertelen utat, később háromnegyed éven át egy evezőpadhoz láncolva kellett szolgáljanak, mígnem a protestáns államok felháborodása nyomán végre visszanyerhették szabadságukat. Az ártatlanul rabságba hurcolt prédikátorok ügyét ugyanis Hollandia hamarosan felkarolta, és előbb követei útján nemzetközi botrányt keltett, majd – miután a királyság bécsi követe kifizette az egyházférfiak váltságdíját – később kiszabadításukról is gondoskodott. 1676. február 12-én Michiel Adriaenszoon de Ruyter admirális a Nápolyi-öbölben körbezárta a szóban forgó gályákat, és arra kényszerítette a hajók kapitányait, hogy az életben maradt prédikátorokat szabadon bocsássák.

A 26 életben maradt mártír lelkész és tanító végül több mint kétéves szenvedés után visszatérhetett otthonába, meghurcoltatásuk pedig hamarosan visszaszállt a Habsburgokra és az ellenreformáció elkötelezett hívére, Szelepcsényi érsekre is. Egyfelől, a protestáns hitvallók szenvedése csak erősítette a reformált vallású közösségek összetartását és identitását, másfelől pedig a botrányos eljárás a diplomácia terén is komoly arculcsapást jelentett Bécs számára.

A protestáns prédikátorok elleni pert a közvélemény azóta is úgy tartja számon mint a rekatolizációs törekvések egyik legdurvább és legszégyenletesebb megnyilvánulását, melyet a vallási küzdelmek elcsitulása után maguk a katolikusok is elítéltek. 1895 során a „kálvinista Róma”, Debrecen emlékművet állított a pozsonyi vésztörvényszék által kínszenvedésre ítélt lelkészek és tanítók számára, melyet 1991-ben, szép gesztusként a 20. század egyik legnagyobb formátumú pápája, II. János Pál is megkoszorúzott.