2018. január 21.

1686. szeptember 2. | Budavár visszafoglalása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha nem tudtam megtartani uramnak a rám bízott várat, úgy van rendjén, hogy én itt haljak meg!”
(Abdurrahman budai pasa)

1686. szeptember 2-án, két és fél hónapig tartó ostrom után foglalták vissza a keresztény hadak Budát, a magyar királyok korábbi székvárosát, mely 145 évig állt az oszmánok fennhatósága alatt.

Buda elvesztése az 1541-es esztendőben tragikus következményekkel járt Magyarországra nézve, ugyanis a város meghódításával az oszmánok biztosították korábbi foglalásaikat, illetőleg lehetőséget nyertek a további terjeszkedésre északi és nyugati irányban. Különösen fájó volt, hogy a korábbi királyi székhely harc nélkül, csellel került I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) kezére, hiszen – amint azt a von Roggendorf császári hadvezér vezette 1541. évi ostrom is megmutatta – Budavár falai akár több tízezer fős seregekkel is sikerrel dacoltak. A török megszállás második évében, 1542-ben I. Ferdinánd magyar király (ur. 1527-1564) hadai kísérletet tettek Buda visszavételére, majd a tizenötéves háború idején ismét mutatkozott némi esély egy sikeres ostromra, de gyakorlatilag az 1680-as évek közepéig még csak megingatni sem sikerült a Porta uralmát.

Az erőviszonyok tekintetében Bécs 1683. évi ostroma hozott változást, mely során Kara Musztafa nagyvezír megsemmisítő vereséget szenvedett I. Lipót (ur. 1657-1705) és Sobieski János lengyel király (ur. 1674-1696) egyesült hadaitól. A keresztény erők a kahlenbergi diadal után ellentámadásba lendültek, majd 1684-ben, XI. Ince pápa szervező munkája révén megalakult a Szent Liga, melynek tagjai – a Habsburg Birodalom, Velence, Lengyelország és 1686-tól Oroszország – a különböző hadszíntereken összehangolt csapást mértek az oszmánokra. A Habsburg erők természetesen Magyarországon hadakoztak, és 1684 júliusában – Esztergom, Vác és Pest elfoglalása után – egyszer már ostromgyűrűbe zárták Buda várát, ám Ernst Rüdiger von Starhemberg 30 000 fős serege kevésnek bizonyult a falak áttörésére.

Két évvel ezután, 1686 júniusában Lotharingiai Károly herceg és II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem (ur. 1679-1726) már körülbelül 80 000 katonával zárta körbe a várat, melyet a 70. életévén is túl járó Abdurrahman budai pasa 15 000 török harcossal védelmezett. A keresztény oldalon szinte valamennyi európai náció képviseltette magát: Buda falai alatt többek között franciák, spanyolok, angolok, bajorok, svábok, brandenburgiak és szászok is harcoltak, a sereg egyötödét pedig végvári magyar vitézek, kurucok és hajdúk adták. Az ostrom június 18-án vette kezdetét, és igen kedvező előjelekkel indult, ugyanis a heves ágyúzás romba döntötte a vár egyik bástyáját, majd néhány nap múlva – vélhetően baleset folytán – egy lőportorony is a levegőbe repült. E balszerencsés események ugyanakkor nem tántorították el Abdurrahman pasát azon elhatározásától, hogy a végsőkig megvédi a rábízott erősséget: a kapitulációról még csak tárgyalni sem volt hajlandó, az idő pedig az ő oldalán állt, hiszen Szári Szulejmán nagyvezír 50 000 fős felmentő sereggel közeledett Buda felé.

Lotharingiai Károly természetesen igyekezett elkerülni a kétfrontos küzdelmet, ezért július 27-én általános rohamot vezényelt a falak ellen, ám a janicsárok ádáz harcban visszaverték a keresztény katonákat. A herceg hiába indított újabb elkeseredett támadásokat, Szári Szulejmán megérkezésekor a vár még Abdurrahman pasa kezén volt, augusztus 14-én azonban a Szent Liga erői ebben a kedvezőtlen pozícióban is megfutamították a nagyvezír hadát. Lotharingiai Károly serege a következő hetekben is eredményesen küzdött Szulejmán be-betörő egységei ellen, aki gyakorlatilag tehetetlenül nézte végig Buda visszafoglalását. A felmentő csapatok érkezése bizonyos szempontból még hasznot is hozott az ostromlók számára, ugyanis a szeptember 2-i döntő rohamot éppen úgy sikerült álcázni, hogy a keresztények a reggeli órákban a nagyvezír hadával szemben sorakoztak fel.

Mint fentebb említettük, ez a hadmozdulat csak csel volt, így a budai janicsárok kora délután meglepetéssel konstatálhatták, hogy Lotharingiai Károly serege megfordul, és – heves ágyútűz kíséretében – Szári Szulejmán csapatai helyett a vár szétlőtt falait rohamozza meg. A manőver teljes sikert hozott: egy órán belül a keresztények már a Szentháromság téren küzdöttek, idővel pedig az összes kaput sikerült áttörniük, így az ostromló sereg minden oldalról elözönlötte Budát. A lófarkas zászlót, mely 145 évig hirdette a török uralmát, egy magyar vitéz, Petneházy Dávid döntötte le a vár fokáról. A keresztény lobogó kitűzésekor még véres harc dúlt a város utcáin, ennek során pedig az agg budai pasa, Abdurrahman is életét áldozta a rábízott erősségért.

A hősiesség mindkét oldalon tapasztalható szép példáit ugyanakkor beárnyékolta az a tény, hogy Lotharingiai Károly katonáinak egy része a betörés után vad mészárlásba és fosztogatásba kezdett; a keresztények dühe az ellenséges katonák mellett főként a budai zsidók ellen irányult, akik az Oszmán Birodalomban tapasztalható nagyfokú vallási tolerancia miatt az ostrom alatt a törököket segítették. Az értelmetlen vérontásnak végül Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel erélyes közbelépése vetett véget, az olasz származású Marsigli gróf pedig az üszkösödő romok alatt található Corvinák egy részének megmentésével szerzett múlhatatlan érdemeket.

1686. szeptember 3-án a két keresztény fővezér Te Deumot tartatott a győzelemért, a küzdelem azonban ekkor még semmilyen tekintetben nem ért véget. Buda visszafoglalása csak az 1687 nyarán aratott nagyharsányi győzelem és a Szent Liga háborúját lezáró karlócai béke után vált biztossá, bár vitathatatlan tény, hogy a királyi székváros elvesztésével a török a Duna-medencéből is villámgyorsan kiszorult. A budai polgárok ugyanakkor talán még a keresztény katonáknál is nehezebb feladatot kaptak, hiszen nekik új életet kellett teremteniük az üszkösödő romokon, és vissza kellett állítaniuk városuk korábbi fényét, ami csak több évtizedes kitartó munkával vált lehetővé.