2017. november 23.

1697. szeptember 11. | Savoyai Jenő Zentánál győzelmet arat a törökök felett

Szerző: Tarján M. Tamás

„Maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézhette.”

(Részlet Savoyai Jenő I. Lipótnak írt győzelmi jelentéséből)

 

1697. szeptember 11-én aratott elsöprő győzelmet Savoyai Jenő császári hadvezér Zentánál II. Musztafa szultán (ur. 1695–1703) és Elmasz Mehmed nagyvezír serege felett. A tiszai átkelés közben meglepett oszmán had a birodalom történetének egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el: becslések szerint mintegy 30.000 török katona veszett oda az ütközet során, aminek eredményeként a Porta hamarosan tárgyalásokba bocsátkozott a Szent Ligával, és 1699 januárjában, a karlócai békeszerződésben – más területek átadása mellett – a Temesi Bánság kivételével lemondott Magyarország feletti uralmáról.

A Szent Liga háborúja

A Habsburg Birodalom, Lengyelország, Velence és – 1686-tól – Oroszország erőit egyesítő Szent Liga XI. Ince pápa (ur. 1676–1689) fáradozásainak köszönhetően jött létre, miután a Bécset 1683 nyarán ostromgyűrűbe záró oszmánok a kahlenbergi csatában döntő vereséget szenvedtek I. Lipót császár-király (ur. 1657–1705) és – a város felmentésére érkező – Sobieski János lengyel uralkodó (ur. 1674–1696) hadaitól. Kara Musztafa nagyvezír seregének megsemmisítését követően a keresztény csapatok betörtek a magyarországi hódoltságba, és a következő években aratott győzelmeik nyomán úgy tűnt, az egyházfő által létrehozott katonai szövetség akár végső célját – a török uralom alatt álló európai területek felszabadítását – is elérheti. Lotharingiai Károly hadai 1686-ban visszafoglalták Buda várát, két évvel később pedig Belgrád tornyáról is lekerült a lófarkas zászló. A császári sereg 1688 végére mélyen benyomult a Balkán-félszigetre, miközben Velence a Peloponnészoszon, Lengyelország Podóliában, Oroszország pedig a Fekete-tenger északi partvidékén rendítette meg az oszmánok állásait.

A kétfrontos küzdelem évei

A küzdelem menetében ugyanakkor hamarosan fordulat következett be. XIV. Lajos francia király (ur. 1643–1715) aggodalommal figyelte a Szent Liga sikereit – kiváltképp a rivális Habsburg-dinasztia délkelet-európai térnyerése ütközött az érdekeivel –, ezért 1688-ban háborút provokált nyugaton. A Napkirály II. Károly pfalzi választófejedelem (ur. 1680–1685) halálát használta fel a konfliktus kirobbantására, akinek húga, Sarolta Erzsébet orléans-i hercegné Lajos sógornője volt; a testvér trónigényére hivatkozva a francia hadak megszállták a német államocskát, ami természetesen I. Lipótot is beavatkozásra késztette.

A pfalzi örökösödési háború (1688–97) jelentős császári erőket vont el a keleti hadszíntérről, ennek köszönhetően pedig a Porta ellentámadásba lendülhetett. 1690-ben Belgrád ismét török kézre került, és egy rövid ideig úgy tűnt, II. Szulejmán szultán (ur. 1687–1691) hadai akár Bécs előterébe is visszatérhetnek. E veszély hamarosan elhárult, miután Lajos bádeni őrgróf 1691-ben, Szalánkeménnél győzelmet aratott az oszmánok felett, a harcok fő színtere azonban tartósan az Al-Duna vidékére és Magyarország déli területeire helyeződött át.

Tekintettel arra, hogy I. Lipót szemében a nyugati háború élvezett elsőbbséget, a következő – meddő küzdelmet hozó – években folyamatosan békeajánlatokkal ostromolta a Portát, a megegyezés reménye azonban szertefoszlott, miután a szultáni trónt 1695-ben a harcias II. Musztafa foglalta el. Az uralkodó személyes vezetésével felvonuló oszmán hadak ebben az évben több ütközetben is győzedelmeskedtek a Temesközben, és miután a Habsburg erők főparancsnoka, a szerény hadvezéri képességekkel rendelkező I. (Erős) Ágost szász választófejedelem (ur. 1694–1733) 1696-ban sikertelenül ostromolta Temesvárt, a szultán hadjáratot szervezett a magyarországi hódoltság visszaszerzésére.

Savoyai Jenő a császári hadak élén

Mivel a szász uralkodó 1697-ben meghívást kapott a lengyel trónra, a Habsburg szerzemények megóvását – fővezéri kinevezése után – Savoyai Jenő kapta feladatul. Mint ismeretes, a francia földön nevelkedő herceg azután próbált szerencsét I. Lipót udvarában, hogy XIV. Lajos – alacsony termete, gyenge testalkata és törékeny egészsége miatt – eltanácsolta a katonáskodástól, és inkább papi pályára szánta őt. A török elleni harcok során hamar bebizonyosodott a Napkirály tévedése, ugyanis Savoyai Jenő Kahlenbergnél, majd Buda visszafoglalásakor is kitüntette magát, később pedig – altábornagyi rangig emelkedve – az 1687-es nagyharsányi diadalban és Belgrád bevételében is oroszlánrészt vállalt. Ilyen előzmények után érthető, hogy I. Lipót 1697-ben bizalmat szavazott a zseniális stratégának bizonyuló hercegnek, az új fővezér felkészülését azonban a nyári hónapok során számos körülmény hátráltatta.

Stratégiai nehézségek

Savoyai Jenő előzetes várakozásai szerint a Bácskában táborba szálló – dán, brandenburgi és szász segédcsapatokkal, illetve Jean Rabutin de Bussy tábornok erdélyi és Charles de Vaudémont herceg felső-magyarországi haderejével kiegészülő – császári seregnek 55.000 főt kellett volna számlálnia, a boszniai Bihács várának elhúzódó – ráadásul sikertelen – ostroma és az 1697 júliusában kirobbanó hegyaljai felkelés azonban jelentős erőket vont el. A hercegnek a nyár közepén mindössze 30.000 katona állt rendelkezésére, és ugyancsak komoly nehézséget jelentett számára, hogy a szultán Belgrádhoz érkező serege stratégiai előnyt birtokolt, hiszen – annak függvényében, hogy a Dunán, vagy a Száván kel át – a Szerémséget és Erdélyt egyaránt veszélyeztethette.

Savoyai Jenőnek emiatt a török hadmozdulatokhoz alkalmazkodva kellett megterveznie csapatai útvonalát, ami rendkívül bonyolult feladat volt, ugyanis hosszú ideig a szultáni haditanács sem döntötte el, hogy Péterváradot ostromolja meg, vagy Erdély ellen indul. A herceg számára az utóbbi választás tűnt valószínűbbnek, mivel a II. Musztafa táborában tartózkodó Thököly Imre kurucaival jó eséllyel felkelést robbanthatott volna ki a fejedelemségben. Bár Savoyai Jenő győzelmi esélyeit augusztus végén jelentős mértékben javította Rabutin és Vaudémont csatlakozása, a szultán és Elmasz Mehmed nagyvezír sikeresen homályban tartotta terveit, így a császári hadvezér arra kényszerült, hogy fel-alá vonulgasson a seregével Bácskában.

A törökök végül a Szerémségbe keltek át, céljaikat azonban a Duna és Tisza összefolyásánál fekvő titeli erőd augusztus 28-i elfoglalása sem egyértelműsítette. Az oszmán haditanács végül úgy határozott, Péterváradot kísérli meg elfoglalni, ezért Savoyai Jenő csapatai erőltetett menetben a Dunához siettek, a császári erők megjelenése után azonban II. Musztafa változtatott tervén, és – a Tisza mentén haladva – seregével észak felé vonult. A herceg egyre fáradtabb katonáival követte a török hadat, és szeptember 10-én Óbecséhez érkezett.

Szerencsés győzelem Zentánál

A másnapi diadalban Fortuna is közrejátszott: a török portyázókkal megütköző császári előőrs szeptember 11-én reggel foglyul ejtett egy pasát, aki elárulta Savoyai Jenőnek, hogy az ellenség – egy hajóhíd segítségével – Zentánál megkezdte az átkelést a Tiszán. A hadvezér úgy döntött, kihasználja a támadásra kínálkozó alkalmat, és erőltetett menetben megindította csapatait észak felé. A keresztény erők szerencsés pillanatban érkeztek meg a zentai révhez, ugyanis a szultáni had fele már a folyó túlpartján tartózkodott, ráadásul az átkelés biztosítására épített török sáncok befejezetlenek maradtak. Savoyai Jenő a helyzetet felmérve azonnal ágyúztatni kezdte a hajóhidat, és ezzel egy időben rohamot indított a védműveken tátongó résen keresztül.

II. Musztafát meglepte a császári erők támadása, és úgy döntött, visszavezényli lovasságát a Tisza bal partjára, amivel káoszt idézett elő seregében. A visszatérő szpáhik összekeveredtek a korábban átkelésre utasított – ellentétes irányban haladó – janicsárokkal, a hajóhídon kialakult zűrzavar pedig alkalmat adott a herceg számára, hogy elvágja a megtámadott török gyalogságot a folyótól. A keresztény katonák valóságos mészárlást végzett a reménytelen helyzetbe került oszmánok soraiban, akik a hídra összpontosuló ágyútűz miatt is hatalmas veszteségeket szenvedtek. A zentai ütközetben becslések szerint 20.000 török harcos esett el – a császári had halottainak száma körülbelül 2000 főre volt tehető –, ám a menekülés során a Tisza hullámai között további 10.000 katona vesztette életét, miután az ellenség gyilkos szorításából a folyóba ugorva próbáltak kiutat találni. A néphiedelem sokáig úgy tartotta, a várossal szemben fekvő sziget a török holttestekre rakódott hordalékból épült fel.

A zentai csata így az Oszmán Birodalom történetének egyik legsúlyosabb vereségével zárult: az ütközetben rengeteg magas rangú tiszt, és Elmasz Mehmed nagyvezír is életét vesztette. Savoyai Jenő a diadal után – több ezer ló, marha és teve mellett – a szultáni hadak felszerelését, a hadipénztárat és a birodalmi pecsétet is megszerezte. II. Musztafa serege megsemmisülése után Temesvárra menekült, majd visszavonult Konstantinápolyba.

Az Európa-szerte ünnepelt fényes diadal ellenére Savoyai Jenő a továbbiakban nem tudott áttörést elérni a török elleni háborúban: a hosszú küzdelemben kimerült Habsburg Birodalom a pfalzi konfliktust lezáró rijswijki egyezmény (1697) megkötése után a Portánál is a fegyvernyugvás lehetőségét kereste, amire a zentai kudarc után már a szultán is hajlott. Ennek eredményeként a harcoló felek 1698 második felében tárgyalóasztalhoz ültek Karlócán, és a következő év januárjában békeszerződést írtak alá, mely az új határokat az aktuális hadi helyzet szerint állapította meg. A karlócai békének köszönhetően Magyarország területe – a Temesi Bánság kivételével – felszabadult az oszmán uralom alól, és megkezdhette regenerációját a másfél évszázados pusztítás után.

Kapcsolodó cikkek: