Vak Bottyán győzelmet arat Szentgotthárdnál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Fölgyüve aztán Rába mellékire
Szálla Szentgotthárdnak híres mezeire
Országunk prédáló rácokat ott veré
El bé Stiriába üldözé fegyvere.”
(Ismeretlen kuruc költő verse a szentgotthárdi csatáról)

1705. december 13-án győzték le Szentgotthárdnál Bottyán János hadai Hannibal Heister tábornok – reguláris császári csapatokból és vajdasági szerb erőkből álló – seregét, aminek eredményeként a november elején meginduló dunántúli kuruc hadjárat teljes sikerrel, a nyugati országrész elfoglalásával ért véget.

II. Rákóczi Ferenc egyik tábornagya, gróf Esterházy Antal később „végzetes földként” emlegette a Dunántúlt, amely elnevezés az 1704-05 során tapasztalható gyakori uralomváltások miatt mind a kurucok, mind a labancok részéről indokolt volt. Mint ismeretes, Rákóczi hadai az 1703. esztendő végére egészen a nyugati határszélig uralmuk alá vonták a Felvidéket, sőt, kisebb portyázó csapataik már Morvaországba és Bécs környékére is átcsaptak, így kétség sem férhetett ahhoz, hogy az 1704. év hadműveleteinek egyik fő színtere a Dunántúl lesz. A nyugati országrész meghódítása az osztrák örökös tartományok közelsége és a Duna által képezett természetes védővonal miatt kemény diónak ígérkezett, ám a kurucokat plusz motivációval töltötte el, hogy a – párhuzamosan zajló – spanyol örökösödési háborúban a Habsburgok ellenfelei felülkerekedni látszottak, és a francia-bajor seregek diadalmasan nyomultak előre Ausztria felé.

Rákóczi szeme előtt – a harmincéves háborúba egykoron bekapcsolódó Bethlen Gáborhoz (ur. 1613-1629) hasonlóan – távlati célként Bécs közös ostroma lebegett, ezért már 1704 februárjában parancsot adott a dunántúli hadműveletek megindítására. Ebben az esztendőben a „végzetes föld” összesen négyszer cserélt gazdát: az első hadjárat kezdeti sikerei ellenére Sigbert Heister tábornok és Pálffy János horvát bán áprilisra kiszorította a kurucokat a Dunántúlról, a második támadás sorsát pedig az I. Lipóttól (ur. 1657-1705) elpártoló Forgách Simon koroncói veresége (1704. június 13.) pecsételte meg. Jóllehet, egy hónappal később Károlyi Sándor Szentgotthárdnál legyőzte Rabatta tábornok csapatait, a nyugati országrész ismét a császáriak kezébe került, igaz, Bottyán János csatlakozása jószerével bármely erősség megszerzésénél nagyobb sikert jelentett a kurucok számára.

Bár a kortárs stratégák közül ezt akkor még kevesen látták, a höchstädti brit–osztrák győzelemmel, a spanyol örökösödési háborúban bekövetkező újabb fordulattal Rákóczi felkelésének sorsa is megpecsételődött. A Habsburg Birodalom sikeres tehermentesítése a magyarországi hadszíntéren – egyelőre – egyensúlyi állapotot idézett elő, melyet az 1704-es esztendőben Érsekújvár bevétele és a Nagyszombat mellett elszenvedett fájdalmas vereség, 1705-ben pedig a nyugati országrész hadi eseményei mutattak meg. Az erőegyensúly sokáig abban nyilvánult meg, hogy rendre sikerült visszaverni a dunántúli kuruc támadásokat, a Duna vonalánál azonban Heister és Pálffy már defenzívába kényszerült a több oldalról fenyegető ellenséggel szemben; Károlyi Sándor 1705 februárjában induló hadjárata például a Kilitinél elszenvedett vereség után fulladt kudarcba, a nyár során Kömlődnél átkelő Vak Bottyánt pedig Glöckelsberg szorította vissza sáncaiból a folyó bal partjára. A Dunánál kialakult patthelyzetet végül Bottyán zseniálisan megtervezett őszi hadjárata oldotta fel, ám a generális sikerei csupán látszólag borították fel az egyensúlyt, hiszen a szentgotthárdi ütközet előtt egy hónappal Herbeville tábornagy Zsibónál súlyos vereséget mért Rákóczi hadaira, aminek eredményeként – mintegy a Dunántúlért cserében – Erdély császári kézre került.

Az 1705. december 13-i szentgotthárdi győzelemmel záruló dunántúli hadjárat előkészületei október utolsó napján, Soltnál kezdődtek, ahol Horváth Tamás hajdúkapitány maroknyi csapata elfoglalta a révet, és sikeresen átkelt a Duna túlsó partjára. Vak Bottyán – 8000 fős serege élén –  november 4-én éjjel követte előőrsét, majd a következő reggelen egy vakmerő rohammal elfoglalta Földvárt. Miután megvetette a lábát a Dunántúlon, a kuruc generális három részre osztotta seregét: a Béri Balogh Ádám és Sándor László vezette déli „hadtestet” Siklós, Pécs és Szigetvár ellen küldte, egy kisebb hadtesttel körülzáratta Tatát, ő maga pedig Simontornya bevételére indult. Bottyán éppen a zsibói vereség napján kerítette hatalmába ezt a kulcsfontosságú erősséget, melynek birtokba vétele után – kemény harcok árán – Tatát, majd Pápát is hódoltatta.

Ez idő alatt az eredeti létszámának többszörösére gyarapodó déli hadtest elfoglalta Baranya, Somogy és Zala legfőbb erősségeit, megkerülte a Balatont, és Kőszeg alatt csatlakozott Vak Bottyán ostromló csapataihoz. December 10-én végül ez a város is megnyitotta kapuit a kurucok előtt, így Esztergom, Sopron és néhány kisebb vár kivételével az egész Dunántúl Rákóczi hűségére tért át. A dicsőséges hadjárat három nappal később, a Szentgotthárd mellett megvívott ütközettel ért véget, ahol Bottyán és Bezerédj Imre csapatai egy rohammal szétverték Hannibal Heister szerb felkelőkkel megerősített csapatait. A csata után a vesztes tábornok Szalónak várában keresett menedéket, Pálffy János pedig már korábban Bruck környékére szorult vissza; a „végzetes föld” a kurucok kezére került.

A szentgotthárdi diadallal Vak Bottyán érdemei még korántsem értek véget: a dunántúli várakban végzett erődítési munkálatokkal sikeresen felkészült a következő évben meginduló császári ellentámadásra, és egészen az 1708. évi katasztrofális trencséni vereségig megtartotta Rákóczi hűségén a nyugati országrészt, ahol később „Jótevő Jánosként” emlékeztek a szigorú fegyelmet tartó, nagylelkű hadvezérre.